Az uniós politika oxfordi professzora, neves történész és Kelet-Európa-szakértő azt igyekszik megfejteni a Financial Timesban, vajon miért tárja ma szélesre a brit kormányfő a Downing Street 10. ajtaját magyar kollégája előtt, amikor Orbán Viktor az illiberális irányzat vezéralakja az EU-ban, Boris Johnson viszont a Brexit óta visszatalált 89 szelleméhez, amit egyébként egykor, lánglelkű diákvezérként a magyar politikus is képviselt.

Az első feltevés az, hogy populisták ideológiai alapon fraternizálnak. Felidézi, hogy amikor a 80-as évek végén először találkoztak, Orbán lelkesen vállalta a liberális Nyugat értékeit. A szerző ott volt Nagy Imre és társainak újratemetésén, amikor az ifjú jogászhallgató az orosz csapatok távozását követelte. Majd később, Soros-ösztöndíjasként elmagyarázta Ash-nek annak oxfordi dolgozószobájában, hogy ő és társai miként akarják felépíteni a korszerű liberális társadalmat a Fidesz élén.

Ám az eltelt jó 10 évben módszeresen lebontotta a magyar liberális jogállamot, így Magyarország az első uniós tag, amelyet a Freedom House csupán részlegesen szabadnak minősít. Betolakodóknak nyilvánítja a muzulmán menekülteket és kirohan ellenük. A hazafias katolikus magyarokat arra szólítja fel, hogy szüljenek több gyereket, ahelyett, hogy örömmel fogadná az Európán kívülről érkező bevándorlókat. Továbbá óriásplakátokat rakatott ki, rajtuk az ősellenség, Soros képével, a felhang egyértelműen antiszemita volt – írja Ash.

Azt magyarázza ezen felül, hogy a jövő a modern kor olyan illiberális változataié lehet, mint amilyen Hszi Kínája. Johnson egyszerre akarja birtokolni és megenni a tortát, Orbán ezzel szemben briliáns módon már meg is csinálta ezt a mutatványt a gyakorlatban: az uniós támogatások milliárdjait saját céljaira fordítja, miközben Brüsszel ellen hadakozva megnyerte a legutóbbi választást, amely szabad volt ugyan, de semmiképpen sem tisztességes.

Habár egy kis tagállam küldötte, mégis az illiberális, nacionalista szárny élére dolgozta fel magát a kontinensen. És a Brexit következményeként úgy áll, hogy a történelem során most először egy magyar kormányfőnek nagyobb befolyása van a földrészen, mint Nagy-Britannia első emberének. Amikor két éve Trump fogadta Orbánt, amögött egyértelműen az ideológiai rokonság húzódott meg.

Az ideológiai megközelítés azonban nem igazán segít annak megértésében, miért hajlandó leülni magyar kollégájával a brit politikus. Hiszen London polgármestereként támogatta a multikulturalizmust, és ha van ideológiai meggyőződése, ami azért nem biztos, nos, akkor az semmiképpen sem az, amit a vendég oly határozottan igyekszik érvényre juttatni. Ezért motívumként sokkal elfogadhatóbb az, hogy a reálpolitika mozgatja Johnsont.

A kiválás után ugyanis az Egyesült Királyságnak roppant mód kellenek barátok az unió berkein belül. Macron például nullára kihozható játszmának tekinti a szigetország és az EU kapcsolatát. Orbán ezzel szemben odavan azért, ahogyan a brit miniszterelnök levezényelte a kilépést. Közismert, hogy a magyar vezetőnek nincsenek gátlásai, amikor úgy véli, be kell avatkoznia a brüsszeli döntéshozatalba olyan országok érdekében, mint Kína és Oroszország. Akkor meg miért ne tenné meg ugyanezt a britekért is?

Mondhatni: cinikus, Lord Palmerston, a nagy előd a 19. századból azonban alighanem rábólintana. Nagy-Britannia sokáig egyensúlyozott az európai hatalmak között, és most úgy tűnik, hajlamos visszatérni ehhez a politikához.

De még ez sem magyarázza meg teljesen a londoni tárgyalás mozgatórugóit. Hiszen a Johnson-kabinet erőteljesen kiáll a liberális értékek, az emberi jogok, a demokrácia és a szólásszabadság mellett. Határozottan tiltakozott a belarusz ellenzéki újságíró elrablása ellen. Keményen szót emelt a Hszincsiangban és Hongkongban tapasztalható elnyomás miatt.

Az igazság az, hogy nagy csapást mért a liberális nemzetközi rendre, amikor London otthagyta az EU-t, ám azóta e világrend egyik legnagyobb szószólója. Ennélfogva a mai látogatás arról árulkodik, hogy nagy feszültség húzódik végig a brit vezetés egész külpolitikáján, mert ellenmondás van az elv és az önérdek között. És ez különösen látványossá válik, amikor valakinek égetően szüksége van kereskedelmi megállapodásokra és más egyezményekre, hogy bejusson a földkerekség legnagyobb egységes piacára, amelyet éppen faképnél hagyott.

A tény, hogy a brit miniszterelnök szükségét érzi, hogy udvaroljon egy kicsiny uniós tag illiberális vezérének, az jól megvilágítja a Brexit utáni Nagy-Britannia legfogasabb kérdését: ez pedig nem más, mint hogy a gyengeségét az ország okozta saját magának – mutat rá Timothy Garton Ash a Financial Timesban.