Bepillantást kaptunk, hogyan alakítaná át L. Simon a múzeumi rendszert
L. Simon László a Nemzeti Múzeum mellé a múzeumi oktatást, a műtárgyvédelmet, a régészetet, a természettudományi, és az iparművészeti múzeumot is szeretné, de szemet vetett a vidéki múzeumokra is, és a kultúrharcba is beszállna – ezt maga írja most megjelent cikkében.
Megszólalt L. Simon László, akit április közepén neveztek ki a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) megújításáért és a múzeumi integrációért felelős miniszteri biztossá. Lapunk ebben a cikkben mutatta be a lépés okait, L. Simon szándékait és lehetséges következményeit. A Kommentár című folyóirat frissen megjelent cikke egyfajta vázlatos koncepciónak is tekinthető terveiről.
Igaz, több kérdés marad az olvasóban, mint válasz. Bár megpendít néhány nyugtalanító ötletet, de a múzeumok regisztrációt, szakmai felügyeletét, feladatainak átalakulást is tárgyaló írással inkább valószínűleg azt akarja megmutatni, hogy szakmai alapon közelít a feladathoz. Nem is igen találtunk a szövegben olyan kultúrharcos, ciki nagyotmondásokat, mint Demeter Szilárd, a PIM és az OSZK – valójában eddig meg nem történt – átalakításáról szóló elképzeléseiben. De azért mellette és múzeumnegyedet építő Baán László mellett L. Simon is egyértelműen bejelentkezett, hogy meghatározó, sőt talán első számú figurája legyen a magyar múzeumi világnak. De az elsőséget majd egymás között lemeccselik.
A cikkben a társszerző személye a legérdekesebb. Virágos Gábor annak az állami ásató cégnek, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatnak (KÖSZ) volt a vezetője 2010 előtt, amelyiknek a támadásával L. Simon kultúrpolitikusként a nagyobb nyilvánosságban bemutatkozott. A korábban az Írószövetség titkáraként vitézkedő L. Simonnak a 2010-ben összeült parlamentben az egyik első módosító javaslata épp a régészeti jogosítványok visszaadása volt az megyei múzeumok számára, ami gyakorlatig a KÖSZ halálos ítélete lett. Ezután hosszú hadjárat kezdődött a társaság ellen, még parlamenti albizottság is alakult, hogy bebizonyítsa, milyen drágán, és rosszul dolgozott. (Feltűnő volt, hogy Virágos nem nagyon védte a mundér becsületét, cserébe személyét sem támadták. Talán már akkor valamilyen háttéralkut kötött az új hatalommal.)
A KÖSZ kriminalizálása persze nem sikerült, de ennek ellenére a szolgálatról nagyon negatív volt a múzeumi, különösen a régész szakma véleménye, hiszen úgy élték meg, hogy elorozta előlük az autópályás régészet, azaz a nagyberuházások előtti feltárások aranytojást tojó tyúkját. Mindenesetre nem lesz könnyű L. Simonnak épp Virágos Gáborral az oldalán belépni a múzeumi világba, akit állítólag a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) égisze alatt újra létrehozni szándékozott központi régészeti bázis vezetőjének szán.
A koncepcióban ki is mondja: „a műtárgyvédelmi és a régészeti feladatellátás Nemzeti Múzeumhoz kerülése is elengedhetetlenül fontos szakpolitikai cél lehet, különösen a megelőző régészeti feltárások hatékony koordinálása érdekében”. A régészeti irányítás és a megelőző feltárások koordinációja most csak kis részben van a MNM alatt, azon a Miniszterelnökég, és a Várkapitányság osztozik. A régészet megszerzése fontos, hiszen sok pénzről van szól, és befolyásolni lehet vele a nagyobb beruhások sebességét. Az is igaz, hogy egy MNM-nél lévő régészeti feladatellátás segítené ennek a kincsnek a közzétételét, társadalmi hasznosulását, mint erre a szöveg is utal.
L. Simon óvatosan fogalmaz, de kimondja, hogy a múzeumügyben „átfogó stratégiára van szükség, benne a vidéki múzeumok összefogására. Ennek a folyamatnak a középpontjában a Magyar Nemzeti Múzeumnak kell állni.” Nem fejti ki, hogy ezt mit jelent, de bizonyára valamilyen mérvű központosításra utal.
Itt elég kényes területre téved, hiszen a Fidesz kultúrpolitikájának központjában a „decentralizáció” állt, nemcsak az ásatási jogot adták vissza a megyei múzeumoknak, hanem – a megyei szint kikapcsolásával – épp L. Simon kulturális államtitkársága idején az adott települések lettek az egykori megyei múzeumok gazdái. A koncepcióban azonban megpendíti, hogy „ezek az intézmények kiszolgáltatottak”, mert az önkormányzatok számára nem kötelező feladat a múzeumfenntartás. „Ezen intézmények szakmai feladatellátásának mentorálása érdekében érdemes lesz a jogszabályi környezetet is átalakítani.”
Más helyütt megrója a költséggel spóroló helyhatóságokat, melyek „elkezdték visszaminősíttetni múzeumaikat kiállítóhelyekké”, hogy így kevesebb szakszemélyzetet kellejen alkalmazni. Fel is teszi a kérdést, hogy a gyűjteményt „vegye át az állam, illetve annak nevében a Magyar Nemzeti Múzeum? Olyan ez, mintha egy nevelőszülő visszaadná a gyereket az államnak, mert az már túl sokat eszik. Hol van itt a felelősség vállalása?” De aztán ebből mégsem azt a következtetést vonja le, hogy az állam dotálja jobban a helyben hasznosuló, de mégiscsak a nemzeti kultúrát, múltat őrző, feldolgozó és bemutató bármilyen tulajdonú múzeumokat, hanem központosítást helyez kilátásba.
A színházi törvényhez – mellyel gyakorlatilag elvették a teátrumok vezetőinek kinevezésnek a jogát azoktól az önkormányzatoktól, melyek továbbra is igényt tartottak az állami támogatásra - hasonlót pendít meg a múzeumok esetében is, amikor azt írja, hogy ha egy önkormányzat a „saját intézménye fenntartásához egy bizonyos léptéken túli és/vagy rendszeres állami támogatásra is igényt tart, akkor a közös finanszírozás arányában az állam, illetve az azt képviselő nemzeti intézmény vehessen részt az adott intézmény irányításában is. Ha pedig egy nem állami szereplő nem képes vagy nem akarja önmagában vagy osztott vezetés mellett közösen finanszírozni az intézményét, akkor az állam eldöntheti, hogy azt az intézményt átveszi-e?”
Épp ez történt a színházak esetében is, az állam a „pénzéért cserébe” néhány budapesti intézmény kivételével meg is szerezte azokat, hiszen a kizsigerelt önkormányzatok nem tudták önállóan fenntartani. L. Simon ki is mondja: „Ma nem létezik Magyarországon olyan önkormányzati tulajdonú vagy fenntartású színház, ami kizárólag az állami támogatásból és a saját bevételekből működik, ilyen múzeumra viszont több példát is találunk.” Hozzáteszi, „a párhuzamosságok felszámolásával csökkenthető lenne a mindenkor elérhető összes forrásért egymással versenyző intézmények száma is.” Az nem világos ugyanakkor, mit tekint párhuzamos struktúrának, és miért is baj az, ha különböző településszinteken vannak hasonló gyűjtőkörű múzeumok.
A Magyar Nemzeti Múzeummal kapcsolatban – melynek későbbi vezetőjeként valószínűleg a politikai túlélését reméli – azt írja, „szentély, a tudomány és a hazaszeretet temploma”, mely egyre több „új funkciót kénytelen magába fogadni a változó kulturális közegben, a nemzetállamokra épülő keresztény Európa jövőjéért folyó, napról napra látványosabb kultúrharc közepette.” E szerint tehát a Nemzeti Múzeum nem maradhat ki többé a kultúrharcból. „Nemzeti önazonosságunk megőrzésében kiemelkedő szerepet kell kapnia a megújuló Nemzeti Múzeumnak, de úgy, hogy képes legyen reagálni mind a szellemi, mind a technológiai, mind pedig a politikai kihívásokra.”
Ki tudja, hogy kurzuskiállításokra gondol-e, amikor azt írja a Nemzeti Múzeumról, hogy „az identitásmegerősítő, a nemzeti önazonosságunkra fókuszáló munka elvégzése nem azt jelenti, hogy át kellene politizálni a múzeumi munkát, hanem hogy felkarolandó témákat és ügyeket kell felmutatni a nyilvánosság számos fórumán.” De a szükségesnek tartott „látványos szuperprodukciók” azért bizonyára a jobboldali politika által is kedvelt témák lesznek. L. Simon a MNM nevében beszállna a múzeumi oktatásba is.
Az integrációról is beszél, „ami rendezheti a költözés előtt álló Természettudományi, valamint a felújítás miatt évek óta zárva tartó Iparművészeti Múzeum sorsát is.” Furcsa módon L. Simon miniszteri biztosi kinevezésben is ez áll: „előkészíti a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Természettudományi Múzeum összevonását, megvizsgálja további muzeális intézmények, különösen az Iparművészeti Múzeum Nemzeti Múzeumba történő integrálásának lehetőségét”.
A cikk erről csak annyit mond, a magyar múzeumügyet hol az integráció, hol a dezintegráció jellemezte. Szerinte „most a nagy állami intézmények integrációjának a folytatása tűnik észszerűnek.” Ezt azzal indokolja, hogy jól sikerült a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria Baán László vezetésével történt összevonásával. Azt nem teszi hozzá, hogy hasonló profilú intézményekről volt szó. Érvként csak annyi hangzik el, hogy valaha a Magyar Természettudományi Múzeum is a Nemzeti Múzeum része volt, és hogy „a magyar szellem külföldön ismert legnagyobb alakjai éppen természettudósok, felfedezők és feltalálók voltak, az országimázs építésében ezt a potenciált a Nemzeti Múzeum keretein belül tudjuk a leginkább kihasználni.”
Valószínűleg L. Simon az egyetlen a világon, aki a felfedezők kedvéért megy el a Természettudományi Múzeumba, mások magára a gyűjteményre kíváncsiak. A dinóknak meg továbbra sincs semmi közük a Nemzeti Múzeumhoz.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
