Kosztolányi – nem a Dezső, hanem André, a tőzsdespekuláns – gyakran beszélt egy ismerőséről, akinek az elméjét annyira eltorzította a pénz imádata, hogy ha a témára terelődött a szó, önkéntelenül is simogatni kezdte a zsebében lapuló tárcáját. Amikor erre a szokására barátian figyelmeztette, az illető hálásan köszönte – majd minden ugyanúgy folyt tovább.

„Imádjuk a pénzt, mindenünk a gazdagság” – ezt üzeni a kormány bulvártévéjének, a TV2-nek legújabb valóságshow-ja is. A már a címével a „csóró” magyaroknak beintő Kőgazdag fiatalok azt a mintát hivatott népszerűsíteni, hogy nem az számít, ki vagy, hanem az, hogy mennyi pénz van a bankszámládon, milyen autóval jársz, mekkora a jachtod, hányas kosárméretűre plasztikáztatta kebleit a párod.

A reality celebjei és a NER aranyifjai közti hasonlóság nem a véletlen műve: maguk is – igaz, nem filmesek által írt – forgatókönyv szerint élnek, adnak-vesznek cégeket. Tiborcz Istvánt például, mint címlapsztorinkból kiderül, a háttérből olyan statiszták, dublőrök, intézők, vagyonparkoltatók segítik, akik maguk is többmilliárdos vagyonra tettek szert az állammal folytatott üzletelésből. Ezért is rejtőzködnek.

Egészen más megfontolásból tartózkodott a színvallástól az a 3,9 millió magyar, aki nem kívánt nyilatkozni a vallási hovatartozásáról. A népszámlálás során nem válaszolók indítékait csak sejteni lehet – a témát Magyarország rovatunkban boncolgatjuk –, de annyi biztos, hogy több mint egy évtizednyi kereszténydemokratának mondott kormányzás és az egyházaknak ez idő alatt juttatott 1400 milliárd állami forint után Szent István óta először kerültek kisebbségbe Magyarországon a magukat valamelyik egyházhoz tartozónak vallók. Ha ilyen ütemben fogynak a hívek, elérkezhet az az idő, hogy a magyar katolikus egyház kizárólag vatikáni támogatással tudja fenntartani hatalmasra duzzadt intézményrendszerét.

Csak nehogy aztán úgy járjon, mint azok a külföldi támogatást elfogadó civil szervezetek és szerkesztőségek, amelyeket Orbánék a magyar szuverenitás ellenségének készülnek nyilvánítani, pusztán azért, mert nem hajlandók a kormány kedvében járni! E tervekről a Pánikreakció című cikkünkben írunk. Orbánéktól sem áll persze távol, hogy pénzzel – persze nem a sajátjukéval – számukra fontos határon túli szervezeteket támogassanak. Most épp a hétvégi szlovák választásokba próbálnak ily módon is beavatkozni. Arról, hogy mennyiben befolyásolhatják ezzel az egykori ellenfélből szövetségessé avanzsált Robert Fico esélyeit, Világ rovatunkban írunk. Ugyanitt olvashatnak Azerbajdzsán villámháborújáról az örmény többségű Karabah ellen, amelynek az Orbán-kormány azáltal vált bűnrészesévé, hogy – egyedüliként – nem szavazta meg az agresszort elítélő közös uniós állásfoglalást.

Bár a kormány azt szajkózza, hogy maga az egyedüli hiteles forrás, azok sincsenek könnyű helyzetben, akik első kézből származó információk, a miniszterek kijelentései alapján próbálják eldönteni, hányadán is áll az államháztartás. Gazdaság rovatunkban annak próbáltunk utánajárni, hogy a közgazdászok vándorgyűlésén a vészharangot megkongató Varga Mihály pénzügyminiszternek, az őt helyre tevő Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszternek, netán Orbán másik „jobbkezének”, Matocsy György MNB-elnöknek kellene-e hinni.

Magyarország hajdani gazdag polgárai még fontosnak tartották, hogy pénzüket a kulturális javak megőrzését is szolgáló befektetésekben kamatoztassák. Ha nem szántott volna át a történelem e kies tájon, a hányatott sorsú magángyűjteményekben őrzött festmények alapján Renoir-nagyhatalom lehetnénk – derül ki Szellem rovatunknak a Szépművészeti nagy dobásának szánt Renoir-kiállítása kapcsán írt cikkéből. Egy akkumulátor-nagyhatalom azonban nem a kulturális javakban méri az ország gazdagságát. Bizakodásra adhat viszont okot, hogy, mint Ténytárunkból kiderül, a Covid után visszatért a közönség a teátrumokba, amelyek minden jel szerint még mindig képesek olyan szellemi betevőt adni, ami magyarok milliói számára éppolyan nélkülözhetetlen, mint az alapvető élelmiszerek.

Dobszay János

vezető szerkesztő