A nők gyakran panaszkodnak, hogy férfi kollégáik egyszerűen nem akarják észrevenni, ha minden további szó, amit mondanak csak „égeti” őket. Meglehet persze, hogy csak azért alakítanak ki ilyen rossz véleményt, mert az előadó, mint férfi a férfival igyekszik megbeszélni velük az adott témát. És erre minden oka meg is van, ugyanis – különösen a régi társaságoknál – a cégkultúra alapvetően egy színtiszta férfivilágban alakult ki, s a kommunikáció is ennek megfelelő. A nemi szempontból egyre vegyesebbé váló munkahelyeken azonban a régi stílus egyre anakronisztikusabbá válhat, különösen a nők szemében.

Így aztán az utóbbi idők egyik legnyilvánvalóbb tapasztalata szerint mindig tudni kell, hogy miféle hallgatóságnak beszél az ember. De túlságosan is veszélyes volna túlságosan leegyszerűsíteni a munkahelyi kommunikációt férfi és női stílusra. A beszéd, a viselkedés, a testbeszéd és a metakommunikáció egyéb formái ugyanis ember és ember között zajlanak tekintet nélkül a nemre. Bár lehet, hogy néhány használatban lévő motívum az ellenkező nem számára karakterisztikusabb a többinél.

A CareerJournal beszámolója szerint egy a nők üzleti életben való elhelyezkedését segítő szervezet, a New York-i Catalyst azonban nemrégiben közreadott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy ezek a különbségek a nők számára mennyire fontosak. A kutatás azt találta, hogy a nők 81 százaléka „adaptálta azt a stílust, ami a férfi menedzsereknek komfortos volt”, ami egy rendkívül fontos része a nők karrier stratégiájának. Ezzel szemben a férfiaknak mindössze 39 százaléka alkalmazkodott a nőnemű vezetők igényeihez.

A kommunikációs stíluson azonban nem könnyű változtatni, ugyanis a gyökerei egészen a kisgyermekkorig nyúlnak vissza. Ezért, ha valaki azt érzi, hogy a munkahelyén , például az értekezleteken nem figyelnek rá kellőképpen, vagy nem képes szót érteni a főnökeivel, munkatársaival, érdemes visszajelzéseket kérnie másoktól. Ha másképpen nem megy, akkor ezt meg is kell szervezni. Mindig akad egy kolléga, aki megkérhető rá, hogy figyelje a kommunikációnkat, s időnkét elemezze, amit tapasztalt. Ezen az úton, viszonylag gyorsan lehet javulást elérni. Ez azért fontos különösen, mert a főnök sem mindig képes pontosan artikulálni, hogy mi a baj. Egy külső szemlélő számára a hiba felismerése általában egyszerűbb.

A nők leggyakrabban azt a hibát követik el a férfiakkal való kommunikációban, hogy túl sok szóval adnak át fontos üzeneteket, hajlamosak bagatellizálni a jelenlétüket egy-egy ügy megoldásában, vagy leminősítik magukat például azzal, hogy bizonytalan hangon, félénken adják elő a mondanivalójukat. Mindezt időnként megtetézik azzal is, hogy az állításaikból szinte kérdés lesz amiatt, hogy a mondat végén nem leviszik, hanem felemelik a hangsúlyt, amivel azonnal kétséget ébresztenek mondanivalójuk iránt.

Velük szemben a férfiak egy része túlságosan is lezárja a beszélgetéseket, míg mások hajlamosak a személyes részvételt hangsúlyozni olyan ügyekben is, amikor nyilvánvalóan az egész csapat felel a végeredményért.

A kommunikációs tanácsadók általában véve azt mondják, hogy ha valaki el kíván helyezkedni egy cégnél, akkor már az első állásinterjúkon jó, ha elkezdi megtanulni a kommunikációs stílust. Tulajdonképpen beosztástól függetlenül elvárják, hogy álljon be a szervezetre jellemző sorba. Sőt próbálja meg kitalálni, hogy a cég adott szintjén és az alkalmazottak felvételéért felelős szakember számára mi a megfelelő stílusú kommunikáció, aztán alkalmazza is azt a vállalattal folytatott minden interakciójában.