„Olive oil, no!” – magyarázza fürge gesztikulálással a 81 éves, elegáns kosztümös, gondosan sminkelt Tichy Teri egy amerikai fiatalembernek, mi a tiszta ruhák legnagyobb ellensége. „Egy egyhetes foltot még Amerikában sem nagyon szednek ki!” Pedig ott aztán értenek a tisztításhoz – ha nem is úgy, mint Tichyék. Féltve őrzik 100 év alatt csiszolódott szaktudásukat – annyira, hogy a Magyarországon intenzíven terjeszkedő amerikai tisztítóhálózat franchise-ajánlatát is gondolkodás nélkül dobták vissza. „Attól féltünk, hogy pont a kézműves jellegünk, az ügyfélközpontúságunk veszne el – az, ami a hírnevünket megalapozta” – magyarázzák Teri ikerlányai.

Teri és az ikerlányok

Reviczky Zsolt

A Bródy Sándor utcai üzletet vezető Andrea és Ildikó késői gyermekek voltak: édesapjuk, Dezső csaknem 100 éve, 1919-ben született. Akkoriban nagymamájuk, Ilona otthoni tisztítással foglalkozott, mivel özvegyen kellett eltartania gyermekét. Az üzletet 1930-ban második férjével, Fröhlich Mátyással alapította, akkor még a Vármegye utcában dolgoztak. Ott érte őket a háború is; Ilona, Mátyás és Dezső 42 zsidót bújtatott a pincében, papírokat szereztek nekik, és közülük 24 életben is maradt. A szomszédok viszont feljelentették őket, és a csendőrök elől Fröhlich a második emeletről ugrott ki, életre szóló sérüléseket szerezve. Ilona és Mátyás később megkapták a Jad Vasem–Világ Igaza kitüntetést.

A Vármegye utcai üzletet persze a háború után elvették tőlük, így otthonról, a Bródy Sándor utca 14.-ből, egy Ybl Miklós által tervezett, udvarában istállót is rejtő bérpalota egyik lakásából dolgoztak, mely máig a család tulajdonában áll. A háború utáni talpraállásban sokat segített, hogy Ilona hírét vette: a Büfévállalatnak szüksége volt az akkoriban újranyitó balatoni teraszokhoz színes abroszokra, de ilyet sehol nem lehetett kapni. Tichyék gyorsan kiváltották a kisiparos engedélyt, és otthon festették a tarka terítőket. A lakásuktól pár háznyira fekvő, máig használt üzlethelyiségre 1953-ban találtak rá.

Formára épp olyan, mint 100 éve - a vasaló is, meg az öltönynadrág is

Reviczky Zsolt

„A nagyszüleink végig nyitva tartottak a forradalom alatt, ezt nem sok budapesti üzlet mondhatja el magáról” – mesélik az ikrek. Végig nyitva volt, az igaz, csak éppen belépni nemigen lehetett: az üzletben, mint a szardíniák a dobozban, álltak-ültek-feküdtek egymás mellett a harcok elől odamenekült járókelők. Két napig voltak az üzlet fogságában – „apu locsolta őket vízzel” – pedig sokuk csak néhány háznyira lakott. A tűzszünetben aztán mindenki futott haza. Tichyék ekkor megpróbálták bezárni az üzletet, de az ávósok felfeszítették az ajtót, ledobálták az egyenruhát, és az itteni, tisztított ruhákban menekültek el. „Volt is belőle jó sok perünk, édesapánknak még a bíróságra is be kellett mennie, hogy megfeleljen, hova tűntek a beadott ruhák. Büntetés szerencsére nem lett belőle” – mondja Andrea.

A rendszerváltásig aztán békésebb mederben csordogáltak a hétköznapok; Teri 1960-ban ment férjhez Dezsőhöz, onnantól ő is kivette a részét a tisztító életéből. „A festékek hazája Németország, Dezső pedig ragyogóan beszélt németül. Értett a kémiához, állandóan olvasott, képezte magát, hogy a legkorszerűbb vegyszerekkel dolgozzunk” – mesél Teri akkori életükről, melyben a már bezárt festőműhely még fontos szerepet játszott. Akkoriban ugyanis nagyon ment a textilfestés: a ruhákat nem dívott csak azért eldobni, mert kifakultak, és a szerény textilválaszték mellett a színházaknak is szükségük volt az egyedi mintás, élénk színű darabokra.

A felső tízezer és a külföldiek Tichyékre bízzák a kényesebb darabokat

Reviczky Zsolt

Változást a mindennapokban a rendszerváltás hozott. Teri szerint nehezebb lett a munka; a nagyjából tízféle textilből varrt, két-három színben kapható, de főleg ballonanyagú kabátok, nadrágok és kosztümök helyét átvették a gyenge minőségű, színeresztő kifestések és a bonyolult, műanyagok sokrétű felhasználásával kialakított anyagösszetételek. Az egyre nagyobb tételben érkező designer-ruhák esetében pedig épp a textil finomsága, a rávarrt flitterek és gyöngyök, a ruha nagy értéke miatt kell óvatosan eljárni. A tisztítóba naponta szezontól és időjárástól függően akár 100 ruha is érkezhet, ezeket két-három napos határidőre vállalják. A szalonban csak egy nagy gép és néhány kisebb dolgozik, a többi munkát kézzel végzik az úgynevezett bekészítőben.

A bekészítő

Reviczky Zsolt

A munkában két alkalmazott segít; egyikük vasal, másikuk, Marika korábban színházban dolgozott, de már 18 éve Tichyéknél tisztítja a ruhákat. A múzeumokkal, színházakkal továbbra is intenzív az együttműködés, és nem nagyon akad olyan darab, amit Tichyék ne vennének be; Batthyány Lajos kabátját, Sztálin selyemre festett portréjét, a Gobbi Hilda által a színészmúzeumból áthozott Bajor Gizi és Márkus Emília jelmezeit, de még 17. századi papírruhát is tisztítottak már. Ildikó szerint csak a mállott, rosszul tárolt darabokkal nem lehet mit kezdeni, és érdekes módon főleg a magángyűjteményből érkező atillák ilyenek. 

"A gyerekeim, a barátnőim, az üzlettársaim, a mindeneim” – mondja Teri ikerlányairól, akiket férjével céltudatosan a vegyipari technikum felé terelgettek. „Belenőttek az üzletbe, ők itt játszottak. Mint minden akkori iparosgyerek, a kisujjukból rázták ki a szüleik szakmáját. Kislányként tudták már, hogy lehet a feketét lehúzni, azaz milyen szín kell ahhoz, hogy egy sötét ruhát átfessünk." Dezső 1983-ban hunyt el, Teri azt mondja, addigra nekik már „kidolgozott” nevük volt, zökkenőmentesen vitték tovább az üzletet.

A rendszerváltás körül azonban a törzsvendégeik jelentős része lemorzsolódott. „Nagyon megbecsüljük, amikor valaki úgy hozza be egy finomabb ruháját, hogy látjuk, már nehezen engedheti meg magának a tisztítást.” A középrétegből egyre kevesebben csengetnek be, a felső tízezer viszont felfedezte magának Tichyéket. Sok külföldi vendégük is akad. „Szeretem őket kiszolgálni, múltkor a reptérre is adtam nekik fuvart. Sajnálnám, ha elveszne a szalon” – mondja Francesco, Andrea egyetemista fia.

Teri sosem volt hajlandó fehér köpenyt húzni, mint a patyolatosok, 58 éve kosztümben dolgozik

Reviczky Zsolt

„A mi életünk egy gyönyörűség” – ragyog fel Teri a kérdésre, hogy örülne-e, ha az unokái továbbvinnék a dédnagyszülők vállalkozását. De rögtön tromfol is: „Nem akarom, hogy folytassák. Ez egy rabszolgamunka, ezt ők is látják. Ez volt az életem, de nem sajnálnám az üzletet.” Nem így a törzsvendégek. Volt, aki azt mesélte, az ötvenes évek óta jár az üzletbe: „Nagyapám színész volt, rádiós munkáit mindig összekötötte azzal, hogy betért a szalonba, és én is gyakran jöttem vele. Gyerekkori emlékeim között szerepelnek az itteni fények és illatok. Jó érzés tudni, hogy még mindig itt van az üzlet, még mindig bejöhetek.”

Ikerlányok: Andi és Ildi

Reviczky Zsolt

Az utódlás kérdése most nagyobb fejtörést okoz Tichyéknek, mint az előző generációváltások során bármikor. A négy dédunokából a gimnazista Attilán kívül három már nagykorú; Krisztián joghallgató, Francesco menedzsmentet tanul az egyetemen, húga, Simona is üzleti főiskolára jár, és mindannyian gondolkodnak azon, hogy ha más munka mellett is, de továbbvinnék a szalont. Már csak az szorul tisztázásra, hogy ennyi jövendőbeli menedzser miképp osztaná el egymás között a munka dandárját jelentő mosást és vasalást, mert amikor erről kérdezik őket, a srácok egyelőre csak nevetve egymásra mutogatnak.