John Lennon és Yoko Ono a Hit factory stúdió előtt 1980 nyarán. Visszatérést tervezett © AP

Az évforduló kapcsán újra felerősödtek a gyilkosság körüli találgatások. Újabb hírek szerint az Egyesült Államokban filmet készítenek Chapmanről és a gyilkosságot megelőző eseményekről Chapter 27 címmel. A cím J.D. Salinger Zabhegyező című könyvére utal, amelynek világába Chapman mániákusan képzelte bele magát (a könyv a gyilkosság alatt is vele volt), s amelyre folyamatosan hivatkozott a gyilkosságot követően. A filmet a debütáns Jarrett Schaefer rendezi majd, Jared Leto alakítaná a gyilkost, és Lindsay Lohan személyesítené meg John Lennont. Nem hangzik túl jól az ötlet, de nem azért, mert a Lennon-gyilkosság ne volna elég rejtélyes eset, hanem leginkább azért, mert az 1980. december 8-án történt tragédia a XX. század nagy mítikus eseményei közé emelkedett, amelyet talán meg kellene hagyni annak, amiként emlékszünk rá.

Gyászolók a Dakota-háznál 1980 december 8-án. "Dream is over" © AP

John Lennon öt év hallgatás után épp azokban a napokban tért vissza új lemezével. A Double Fantasy újrakezdő gesztus, egy hosszú ideig hallgató, hangját elvesztő zenész visszatérési kísérlete. Magabiztos és szép munka, amelybe még a konceptualista művészet második vonalába tartozó feleség, Yoko Ono ridegebb, keményebb hangjai is beleférnek. A lemez poptörténeti pillanat volt, hogy mást ne mondjunk, a nyugati lemezpiactól szinte hermetikusan elzárt Magyarországon is megjelent az album, Lennon visszatérése megenyhítette a hiánygazdaság urainak szívét. (Just Like) Starting Over – vagyis, újrakezdés, mondta az albumról kimásolt első kislemez címe. Sosem derül már ki, mi lett volna, ha a lemezt önértékén méri meg a piac. A popzenei világ a punk végét, a diszkó korszak kimúlását, az új hullám születését éli s Lennon egy „korszerűtlen“ hangzású albummal állt elő. Igaz, szóló munkásságát sosem a zenei innováció miatt szerették, hanem dalainak tiszta képlete, őszintesége miatt. Az Isolation, a God, a Mother, vagy az Imagine, a Woman egy összetett, gondolkodó, küszködő személyiség kristálytiszta lenyomatát adják. A pletykák szerint a Lennon „másik fele“, Paul Mc Cartney is újrakezdésen gondolkodott, 1979-ben állítólag olyan szerződést írt alá a CBS Records-szal, amelybe belefoglalták egy esetleg új, közös Beatles-munka lehetőségét és persze árát is; eszerint közel tizenegymillió dollárt ért volna a közös munka.

John Lennon halála előtti éveiről viszonylag keveset tudni. Ezekről az évekről valamelyest megbízható képet adnak a független filmkészítő, Jonas Mekas privát filmjei. A progresszív művészközösségbe bejáratos Mekas folyamatosan „kibiztosított“ szuper 8-assal járkált New Yorkban, s gyakorlatilag minden filmre vett, ami körülötte történt. Lennon és Ono sokszor feltűnnek ezeken a tekercseken, s a képek egy kiegyensúlyozott, az életet, a megasztárság hajszolt létformája után beköszöntő „civil“ létet élvező családapát mutatnak.

Lennon visszatérésre készült s meglehet, nemcsak zenei aktivitást jelentett volna mindez, hanem visszatérést a nyilvánosság porondjára is.  Korábban a politikai aktivizmus határmezsgyéjén mozgott, pacifista kiállásai, Yoko Onoval lebonyolított, politikai üzeneteket hordozó performanszai, tüntetéseken való látványos megjelenéseik, még a Beatle-évekből a brit lovagrend látványos visszaküldése széles körben ismertté tették nézeteit.

A Lennon halála körüli rejtélyeket boncolgatók éppen ebből indulnak ki. Nem fogadják el sem a „zavarodott lelkivilágú, magányos gyilkos“ elméletet, sem a „hírnévért gyilkoló senki“ teóriáját, s a tragédiát politikai gyilkosságnak tartják. Elméletek tucatjával születtek, a világháló tele van privát bizonyítási eljárásokkal. Van teória, amely szerint a gyilkosságban szemtanúként elkönyvelt portás, José Perdomo lett volna a tettes, s ezt kubai származásából levezetett politikai kötődéseivel indokolják. Más teóriák szerint a magyar származású Teller Edének (!) állt volna érdekében megöletnie Lennont, s a CIA ennek nyomán lépett, jobbnak látva eltűntetni a színről egy pacifista hőst.

A legmakacsabban az az elmélet tartja magát, amely szerint Mark David Chapman programozott gyilkos volt. Ez az elmélet is a CIA-re mutat, s az ötvenes évek óta keményen végzett tudatmódosító, személyiség-átprogramozó kísérletekre hivatkozik, valamint rejtélyes amerikai politikai gyilkosságok, merényletek sorát hozza párhuzamként. A Robert F. Kennedyt megölő Sirhan B. Sirhant, vagy a John F. Kennedyt (feltételezetten) megölő Oswaldot kivégző Jack Rubyt.

Fantomkeresőben

Könyvében Sebők János megkísérli megrajzolni Lennon portréját a hallgatás éveiből. Intenzíven vizsgálja az 1975 és 1980 közti időszakát, de a Yoko Onoval való egész viszonyának történetét is. Amennyire izgalmasak – még ha kételyeket ébresztőek is - a gyilkosságról szóló fejtegetések és bizonyítások, annyira laposak a minősítések a Lennon-Ono-párosról. Az összképből olyasmi olvasható ki, hogy az egykori Beatle személyiségének súlypontát lassan elvesztő, bizonytalan, a multimilliárdos sztárok vásárálási mániájával megvert, anyakomplexusos, passzív, dezorientált kvázi-Elvis lett a Dakota-ház „aranykalitkájában”. Yoko Ono pedig a „Mammon oltárán” áldozó, némileg okkultista, meglehetősen pénzéhes, férjét életében uraló, halála után pedig kiárusító, akarnok művész-wannabe. De a kötet a pátosztól sem mentes, olykor obskurus ködbe vonja a híres ház hetedik emeletén élőket, s magasztos mázba mártja a Lennon-életművet. Mintha bizony a szerző fájdalmas búcsúja is volna ez a kötet fiatalsága bálványától. Nehéz ügy. A populáris kultúrát objektív, szakmai szempontú megközelítésben vizsgáló újságírás csaknem teljesen hiányzik a hazai sajtóból. Mítoszok és félreértések között kell lavíroznia annak, aki tisztázó munkát akar írni egy popsztárról, akinek életét, zenéjét s annak kulturális kontextusát nemigen dolgozták fel magyar nyelvű írások.  Meglehet, le kellett volna mondani a pszichologizáló megközelítésről, mert A Dakota-ház fantomja (tényleg, ki is volna az?) olykor bizony ráfut a zátonyokra. - grg-

Ezekben a napokban egy magyar szerző könyve is feleleveníti a fentieket. Sebők János A Dakota-ház fantomja címmel publikált könyvet Lennon utolsó éveiről és a gyilkosságról.

A szerző a közszolgálati televízióban így indokolta a könyvében kifejtetteket: "A hetvenes évek elején John Lennon nemcsak nemzedéki hős volt, hanem (…) politikai agitátor és általában a béketüntetések vagy a háborúellenes tüntetések vezéralakja is, és potenciális veszélyt jelentett az aktuális hatalom számára. Annak idején róla az FBI igazgatója mondta, hogy veszélyesebb a kommunizmusnál. És Lennon rászolgált erre, gyakorlatilag képes volt százezreket mozgatni, utcára vinni. December 13-án már repülőjegyük volt, hogy Los Angelesben ismét utcára lépnek egy százezres tüntetés élén (…) Hangsúlyozom, a Reagan-kormányzatról van szó, a carteri demokraták után visszajöttek a héják. (…) Lennon lehetett volna a korunk Gandhija, az a figura, aki gyakorlatilag minden nemzedék számára példaképként jelenhetett volna meg.”

Sebők téziseit sajátos módon John Lennon kisebbik fia, Sean is osztja. A New Yorker című magazinnak édesapja születésének 60. évfordulója körül azt nyilatkozta, John Lennon “veszélyt jelentett a kormány számára”. Sean szerint, ha apja azt mondta volna “dobjatok bombát a Fehér Házra, tízezrek mozdultak volna meg”. A szintén zenész legifjabb Lennon keserűen összegzett: “Aki azt hiszi, hogy Mark Chapman egy sima bolond volt, aki személyes indítékból ölte meg apámat, az őrült. Vagy nagyon naiv. Az Egyesült Államok kormányának elemi érdeke volt, hogy apámat halva lássa. De a dolog végül is visszájára fordult: amint meghalt, hatása sokkal nagyobb lett. Nem kapták meg, amit akartak.”

Tény, hogy miután Chapman bűnösnek vallotta magát, lezárult a hivatalos vizsgálat, számos apró részletet nem vettek figyelembe többé. Sebők szerint a labilis személyiségű, kudarcos életű, öngyilkossági kísérleteket elkövető Chapman tökéletes alany lehetett a CIA számára. Sebők az MKMonarch és az MHChaos programokat említi Chapmannel, illetve Lennonnal kapcsolatban, az utóbbi dezinformációs hadviselés, az előbbi pedig személyiségprogramozó eljárás. Eszerint a popsztár karrierjét előbb „megtörte”, magánéletét összezavarta a titkosszolgálat, a hivatalok pedig meghurcolták (tény, csak 1975-ben kapott letelepedési engedélyt az Államokban), majd pedig, mikor öt év hallgatás után visszatért, ráengedtek egy gyilkost, akinek a program szerint a tett elkövetése után törlődtek a motivációk, s a fejében csak zavaros képzetek és hivatkozások maradtak.

Lennon e verzió alapján tömegeket mozgósító aktivista, aki a konzervatív héják, a hadiipari lobbi, illetve a frissen működésbe lépett Reagan-adminisztráció, a kezdődő csillagháborús tervek számára veszélyt jelentett. Kérdéses azonban, mekkora súlya lehetett volna Lennonnak a nyolcvanas évek Amerikájában. Ha már pop-személyiségekről van szó, ezzel a logikával veszélyes lehetett volna Bob Dylan, vagy akár az egész amerikai punk és új hullámos színtér is az MC5-tól, a Dead Kennedystől a Talking Heads-ig. Igaz, nem meneteltek tüntetések élén, de a nyolcvanas évek nem is a tüntetések kora lett, nem „tömeg-kor”. Fontosabbá vált az egyén attitűdje, magatartása, alternatív gondolkodása, függetlensége. Lennon – igaz, a feltételes módnak a történelemben nincs értelme – nem tudott volna szembe menni az „önimádat társadalmával”, s nem tudott volna élére állni mozgalmaknak, mert a mozgalmárság a nyolcvanas évtizedre végleg kimúlt. És valószínűl, hogy erről a CIA-nál is hallottak valamit harangozni.