W.Axl Rose 2002-ben. Rejtőzködő életforma © Wikipedia.org

Május 5-én egy New York-i rádióstúdióban, Eddie Trunk műsorában az izgatott szereplők egyszercsak tárcsáztak egy számot és felhívták az évek óta rejtőzködő Axl Rose-t. A telefonáló Sebastian Bach volt, a Skid Row frontembere, Axl valószínűleg ezért vette csak fel a telefont. Mondott pár szót a mostmár talán tényleg megjelenő új lemezről, a háttérben pedig hallatszott, ahogy próbál az új felállású GNR. Ennyit tudunk e pillanatban és még azt, hogy ez a zenekar május 31-én Budapesten játszik. Hivatalosan semmi több.

A rajongóknak kevés, a mítosz fenntartásához épp elég: Axl valahol már készül a visszatérésre. Kit tudja, ki hisz még Axl Rosenak? Nálunk biztosan akadnak  ilyenek. Kevés zenekarnak volt Magyarországon olyan elsöprő fogadtatása - és hatása - mint a GNR-nak, a hardrock színtéren talán csak a Metallica őrzi töretlenül kultikus státuszát minálunk. A nyolcvanas évek végén mintha a magyar publikum is éppen arra várt volna, amit az 1962-es születésű Axl és zenekara nyújtott: a klasszikus rock felélesztésére.

Sajátos popkulturális keverék volt a GNR. Látszólag úgy tettek, mint 1972 óta nem történt volna semmi; közben azonban a Led Zeppelin alapú gitártémákat, a San Francisco-i hippykultúra nyomait, a Rolling Stonesra utaló gesztusokat megfűszerezték a punk attitűdjével, a Queen szimfonikusságávgal és az amerikai glam metál ízeivel. Érdekes, hiszen a glamet éppen a GNR küldte a sírba. Az ondolált hajú metálzene pillanatok alatt elvesztette tömegbázisát, egy egész genaráció dobta el a magasszárú Puma cipőt, a testhezálló gatyát s kezdett kockás ingben és fejkendővel járni, szaggatta meg farmerét, s ami fontosabb, elővette a bátyó Led Zeppelin albumait és elkezdte csapkodni a gitárt maga is.

A grunge áttörését kivéve a GNR volt az évtizedforduló nagy pop-eseménye. A GNR visszaadta az "őszinte, kőkemény" rock megtépázott hitelét. Ismét rock balladákra érzékenyültünk el (Sweet Child O' Mine; Don't Cry), ismét húzós riffekre headbangeltünk (Paradise City; You Could Be Mine). Miközben a Seattle-ből indult grunge a hitelesség nevében, a stadionrock ellenében  lépett színre, itt volt nekünk az antitézis: egy csillogó stadionbanda, amely minden megmozdulásában hiteles volt, s még a 12 perces, melodramatikus (vagy inkább giccses?) November Raint is elfogadhatóvá tudta tenni.

Az Appetite For Destruction (1987) című albummal akkorát robbantott a zenekar, amekkorát nemigen szoktak debütáló lemezekkel. Csak Amerikában 18 millió példány kelt el belőle, világszerte legalább még egyszer ennyi. Nem is volt könnyű továbblépni innen, duplán dupla lemezük (Use Your Illusions I-II, 1991) egyesek szerint válságtermék, mások szerint nagyszábású kitörési kísérlet a háromperces rock and roll dalok korlátai közül.

A lemezt követő, huszonnyolc hónapos (!) világkörüli turnéjuk gyakorlatilag felőrölte a zenekart. Axl Rose pedig - egyes elemző hajlamú rajongók szerint - kissé paranoid lett ezidő alatt. Addig is nehéz ember volt; ablakon kidobált, szétlőtt tévékészülékek, hisztérikus levonulások színpadokról, késések, üvöltésig menő viták Slash-sel és a többiekkel, lemondott fellépések; ilyesféle esetek tarkították a monstre turnét. De a zenekar formális feloszlása után hallgatásba burkolózó Axl sokak szerint igazi diktátor, a munkában pedig elviselhetetlenül tökéletesség-mániás lett.

Pontosan talán sosem fogjuk megtudni, az azonban igazolni látszik a feltételezéseket, hogy az új GNR-ban rajta kívül csak Dizzy Reed billentyűs maradt meg az ősidőkből, s miközben a zenekar gyakorlatilag nem koncertezett, csak a stúdiómunkák húzódtak évek során át, több zenész is elhagyta a fedélzetet. A Chinese Democracynak először 2000-ben kellett volna megjelennie, az első nagy turnét az új csapattal 2002-ben mondták le.

Más kritikusok szerint Axl az maradt, aki volt: lázadó, a popipar fenegyereke, s ez azt is jelenti, ha nem volt kedve dolgozni, akkor nem dolgozott. Vagyis, pusztán üzleti kényszerből, a karrier folytatása érdekében nem akarta kihozni az új lemezt. S valóban, ha egy regényíró tíz évig dolgozhat egy művön, miért ne tehetné meg ugyanezt egy rockművész is? Itt elérkeztünk egy fontos állításhoz: Axl márpedig rockművész, egyedülállóan energikus előadó, kreatív dalszerző, totális vízióban gondolkodó színpadi ember.

Az egykori társak, akik a Slash vezetésével megalakult Velvet Revolverben folytatták, valljuk be, nem tettek mást, mint közepesen izgalmas rocksémákkal teli lemezt produkáltak (Contraband; 2004), ám - anélkül, hogy e pillanatban akár egyetlen hang is hallható volna belőle - megelőlegezhető, Axl albuma nem ott folytatja majd, ahol az ős-GNR abbahagyta.

Hogy a megújulás igazi újjászületés, vagy nagyszabású kudarc lesz-e, kérdéses még. Voltak jó és rossz jelek egyaránt. 2002-ben, amikor Axl fellépett az MTV Video Music Awards-on, olyannak tűnt, aki felett eljárt az idő. Közben azonban a korszerűségre utalt, hogy bevette a progresszív Nine Inch Nails gitárosát is az új GNR-ba. E sorok írásakor nincs még hivatalos dátum, amelyhez a Chinese Damocracy megjelenését kötnék - csak egy nem hivatalos utalás 2006 őszére -de tény, május 12-én elindul a turné.

Amikor Budapesten is megjelentek a GNR koncertjét hirdető plakátok (emlékezetes, hogy pár éve éppen ezzel a névvel éltek vissza hamis jegyeket értékesítő szélhámosok), többen legyintettek: úgyis lemondják. Ám e percben van zenekar, turné és lemez is. Axl az Államokban is bemutatkozik újra, négyestés sorozattal ostromolják New York-ot. E sorozat után érkeznek május 31-én Budapestre, a Papp László Sportarénába és a zsúfolt koncertnaptár alapján meg se állnak nyár végéig. Nem tudjuk hogyan, de tudjuk, kik zenélnek jelenleg a GNR-ban: Robin Finck és Richard Fortus gitárosok, Tommy Stinson basszusgitáros, Dizzy Reed, billentyűs, Brian Mantia dobos, és persze W.Axl Rose, énekes. Meglátjuk, Budapest hisz-e még neki és vajon ő hisz-e még magában.