Komlós Katalin fortepiano-estje
J. Chr. Bach, Rutini, Mozart és Beethoven művei
Régi Zeneakadémia
(Budapesti Régi Zene Fórum)

Ha ugyanis egy modern hangversenyzongora mellé állítanánk azt a hangszert, amelyen Komlós Katalin játszott június 21-én, Liszt Ferenc egykori lakásának szomszédságában, a Régi Zeneakadémián, hasonló arányokkal szembesülnénk. Az előadóművész ebben az esetben azonban meg tudott győzni arról, hogy az elefántbébi igenis többre képes, vagyis egy 18. századi minta után készült „fiatal zongora” – hivatalos nevén: fortepiano – árnyaltabb kifejezési módokat rejt magában, mint egy nagy, fekete és félelmetes Steinway D-modell. Míg utóbbi hangereje párhuzamosan nőtt a koncerttermek befogadóképességével, s a belőle feltörő hangok decibel-értéke ma már egy zenekaréval vetekszik, addig a fortepiano emberléptékű hangszer maradt.

Nos, eme törékeny instrumentum intim világába kalauzolta a hallgatóságot Komlós Katalin, aki a gyakorló és a tudós muzsikus ideális – sajnos, nálunk ritka – típusát képviseli. A fortepiano egyik első számú hazai szakértője ő, s mint ilyen, tökéletesen tájékozott a 18. századi billentyűs hangszerek zeneirodalmában, kívülről-belülről ismeri azok stílusát. Nemcsak a leghíresebb komponisták állnak közel hozzá, hanem a kismesterek is, így azon kevesek közé tartozik, akit viszonyítási pontok is segítenek akkor, amikor azt mondja: „Mozart nagy zeneszerző”. Játékával, valamint körültekintően és jó ízléssel összeállított műsorával tulajdonképpen ezt közvetítette. Mielőtt eljutottunk volna Mozartig, a merész a-moll rondóig vagy a Beethovent előlegező és kevéssé ismert c-moll fantáziáig, Bach legkisebb fiának, Johann Christiannak az egyik szonátáját hallhattuk. Majd következett a napjainkban szintén nem túl népszerű – mondhatni: elfeledett – Giovanni Maria Rutini két, különlegesnek nevezhető szonátája, amelyeknek előadásába az utolsó tétel erejéig bekapcsolódott Halmos Eszter szoprán is. Ekkor fogalmazódott meg bennem az, ami tulajdonképpen a koncert alatt már korábban is ott motoszkált a fejemben: ilyen lehetett egykor a házimuzsika. Mert Komlós Katalin fölényes tudása a jelentéktelen melléütések ellenére is kivételes oldottságot sugárzott. Nem erőpróbának lehettünk tanúi, ahol az előadó rátermettségét és természetfeletti képességeit igazolja, ahogyan az gyakran megesik napjainkban. Ha közhelyes is, de a zene állt a középpontban.

A koncert Beethoven műveivel zárult, és ezekkel is tudott újat mondani, ugyanis a szigorúnak és magasabb szférákba vágyónak ismert német zeneszerző (még) gondtalan világát tükrözték. A C-dúr rondóról és a Paisiello-témára írt variációsorozatról ugyanazt el lehetett mondani, mint a hangverseny egészéről: a rokokó dicsérete. Még akkor is, ha egy elefántbébi írta őket.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely