Klaniczay Gábor © hvg.hu

Klaniczay Gábor: Nem valamiféle polgárpukkasztó, dadaista gesztus szülte a kiállítást, hanem hatéves kutatómunka eredményét akarjuk bemutatni. A tárgyak persze változatosak, de nem szeszélyből kerültek ide, hanem mind kapcsolódnak a középkor kelet-európai reneszánszához. A Közép-európai Egyetem (CEU) Középkor-tudományi Tanszéke már a 2000-es nagy millenniumi felbuzdulás idején elkezdte az anyaggyűjtést arról, hogy hogyan élik meg ezt az új középkort a különféle kelet-európai országok. Mi, középkorkutatók egyfelől örvendeztünk annak, hogy a rendszerváltást követően ugrásszerűen megszaporodtak a középkorra történő hivatkozások, meg megnőtt a társadalmi, sőt az állami figyelem is a korszak iránt; másfelől viszont aggodalommal figyeltük, hogy mintha kontroll nélkül elhatalmasodott volna valami, valami nem kívánatos – a kiállítás címe is erre utal. Egyszerre jeleníti meg a jelenség divatszerű terjedését és másfelől annak problematikusságát. Az egyetem hallgatói számos kelet-európai országból jönnek, s ők hozták össze az anyag egyik részét, míg a másik, valójában a nagyobbik része a középkor mai magyar reprezentációját jeleníti meg.

Báthory Erzsébet panoptikumi figurája. Jár neki © hvg.hu

Olykor a lehető legnagyobbat. A Jugoszlávia felbomlását követő délszláv háborúkban a középkori örökségre való hivatkozás hadszíntérré tette a középkor történeti értelmezését és a szó szoros értelmében magukat a középkori műemlékeket is.

A mostari híd lerombolása, vagy Dubrovnik bombázása a legismertebb példa erre. Az egész őrületet Milosevics 1989-es beszéde indította el, amely a hatszáz évvel korábbi rigómezei csatára emlékezett, és történeti érvekre hivatkozva bizonygatta a szerb nép fölényét a Balkánon. De az új horvát állam is szívesen hivatkozott középkori előképekre, ahogy a bosnyák is.

Boldog Gizella és Szenti István. Gigantikus bábfigurák

(Klaniczay Gábor) Igen, a szocialista rezsimektől való megkülönböztetés vágya az egyik legfontosabb oka a középkorhoz való visszakanyarodáshoz. De nem mindig közvetlenül ahhoz, hanem a XIX. századtól a XX. század harmincas évekig élő kultuszához. Romániában és a Bulgáriában az is komolyan szóba került, hogy állítsák vissza a monarchiát, sőt Bulgáriában szabályos választáson hívták vissza a királyt, igaz, kormányfőnek. A történeti visszarévedés megjelent a magyar jelképvitában is, amikor a koronás címer a Kossuth-címerrel versenyzett. A történeti szimbólumok azért is fontossá válhattak, mert az új államoknak nagy történeti távlatokra volt szükségük, hogy bizonyíthassák, a kommunizmus évtizedeiben valami kizökkent, és a történeti folytonosságot ők testesítik meg. Mindehhez hozzájárult az egyházak aktívabb politikai szerepvállalása, amely leginkább a szentté avatásokban nyilvánul meg.

De hát a szentté avatást hosszú procedúra előzi meg, és a döntés sem a helyi egyházak, hanem Vatikán kezében van.

Magam is, aki a szentkultuszokat és a szentté avatásokat kutatom, meglepődtem, milyen elementáris erővel jöttek létre az új, helyi kultuszok. A bársonyos forradalom például egybeesett csehországi Szent Ágnes szentté avatásával, ami jó alkalom volt arra, hogy az egyház vezető szerepet vindikáljon magának a változások előmozdítói között. Még az olyan országokban is, ahol nem voltak korábban uralkodói szentkultuszok, most megjelentek. Romániában például szentté avatták Nagy István (Stefan Cel Mare) moldvai vajdát. A szentté avatás persze valóban hosszú és interaktív folyamat, de maga a kezdeményezés a helyi kultusszal függ össze. A procedúrát II. János Pál alaposan megreformálta, így lehet az, hogy több jelöltet avattak szentté az ő uralkodása alatt, mint a XIII. század eleje óta az összes pápa idején. II. János Pál a szentkultuszt fontos eszköznek tekintette az egyház politikai és nyilvánosság előtti szerepvállalásának megújításában.

Azért a mindennapokban ezeknek a szentkultuszoknak elsősorban a vallásos emberek körében van szerepe. Mi van a vallástalanokkal, ők mit észlelnek a középkor feltámadásából?

Vannak a középkor kultuszának mulatságosabb vagy komolytalanabb részei is, és mi ezeket is bemutatjuk a kiállításon. A középkor hangulatát megidézendő számtalan fesztivált rendeznek, borzongató kínzómúzeumokat, panoptikumokat nyitnak. A régi várakban, amelyeket gyakran újraépítenek, turisztikai kombinátok létesülnek, ahol lovag- vagy palotajáték, középkori étterem, régi mesterségek művelői fogadják a vendéget.

De hát ez nyugaton is van. Milyen regionális bukéja van ennek Kelet-Európában?

Ilyen errefelé sokáig nem volt. Éppen ezért a jelenségben érzékelhető valami sietség és mohóság, hogy hirtelen behozzuk a lemaradást. A megfelelési kényszer szüli, hogy minden áron be akarják mutatni, hogy itt is volt lovagkor, és mi már akkor is Európához tartoztunk. Ezek a mozgalmak, helyek és alkalmak újra kívánják építeni a nemzeti identitást, és tudatosítani akarják a történelmi gyökereket.

(hvg.hu) Közben pedig legendák meg hamis hitek születnek vagy születnek újra. Mit szól ehhez a történészi szakma?

(Klaniczay Gábor) Sokszor nagy kétkedéssel figyeljük az eseményeket. Itt van mindjárt a magyarság őskultuszának, a szittya és hun rokonság teóriájának újra feltámasztása, melynek állításait a szaktörténészi vizsgálatok azóta részletesen cáfolták. Mindennek, amit ősinek, tisztának és romlatlannak lehet látni, van esélye az újjászületésre. A sumerológia, rovásírás, táltoshit így válhatott szubkulturális divattá. Az ilyen zavaros ideológiáktól átitatott őskultusztól megkülönböztetnék egy új jelenséget, a kísérleti régészetet, amely lehetőséget ad az érdeklődőknek, hogy hun, avar vagy ősmagyar módon éljenek, vadásszanak, főzzenek, építkezzenek. Ezek személyesen is átélhetővé teszik sokaknak a múltat, és ez jó dolog.

A középkor kultusza a romantika kora óta többször is felbukkant, de leginkább, mint a modernitással, a felvilágosodással, a racionális gondolkodással, a liberális demokráciával, a kapitalizmussal szembeni alternatíva. Hasonló történik most napjaink Kelet-Európájában is, a középkorban keresünk menedéket a mindennapok gondjaival szemben?

A kérdés jogos. A jelenség szociológiáját még nem kutattuk. A gyűjtésünkből mindenesetre sokszínű kép bontakozik ki. Az újjáéledő kultuszok kapcsolatba hozhatók az ellen- vagy ifjúsági kultúrával, az esztéta Bahtyin által leírt, az újkorban elveszett vagy háttérbe szorított vaskos karneváli kultúrának megélésével – az emberek szeretik a vásári sokadalmat, a féktelen tivornyákat, a zabálást. De ott látjuk azt is, hogy a középkornak van egyféle történeti romantikája, amely kielégíti az emberek szükségletét arra, hogy magukat máshová, történeti kontextusba helyezzék. Fontos, az is hogy a középkor felfedezését a fellendülő egészséges lokálpatriotizmus is segíti, a szocializmus évtizedeiben a helyi spontán kezdeményezések el voltak fojtva, míg a rendszerváltás után a helyi közösségek átélhetik, hogy a maguknak, sőt még a hagyományaiknak is urai lettek. És persze táplálja mindezt az ideológia is, hiszen a nacionalizmusok régió szerte valamiféle őskultuszokat alakítottak ki, amelyek politikusi beszédekben, évfordulós ünnepekben, emlékművekben öltenek testet. Általános jelenség az is térségünkben, hogy 1989-et követően megpróbáltak olyan középkori műemlék-együtteseket felépíteni, amelynek bizonyos elemei sohasem léteztek. Ez nem példa nélkül való, hiszen számos középkori katedrálist a XIX. században fejeztek be. A középkor, most másodszor lett központi politikai, történeti, ideológiai hivatkozási pont.

Kutatóként mit szól ahhoz, hogy korábban tűznek és víznek, profánnak és kanonizáltnak tekintett jelenségek, mint például a sámánizmus és a szentkultuszok, most jól megférnek egymás mellett?

Vannak ironikus helyzetek, az biztos. Engem is meglepett például, hogy a rock-zenei kultúra támasza lett az új vallási kultuszoknak. De hát éppen az a kultúrában az érdekes, hogy mindig létrejöhetnek újféle vonzódások, újféle szövetségek. A kutató ezzel jól megvan, mert van mivel foglalkozni, ugyanis előre nem lehet megmondani, hogy mi válik fontossá a közösségeknek, és mi kapcsolja őket össze.

Nem fognak megsértődni azok, akik kölcsönadták a tárgyaikat, tudják, hogy azok miféle kontextusban fognak megjelenni a kiállításon?

Mi megpróbáltuk nekik elmondani, hogy miről lesz szó. A kiállításnak persze szükségszerűen más a kontextusa, mint az övék, de ettől még mindkettő autentikus. Nem gondoljuk, hogy ezzel megszégyenítenénk vagy megbántanánk őket. Az viszont természetes, hogy a dolgok sokféleségét látva valamiféle távolságtartás alakul ki a tárlatlátogatóban, előfordulhat, hogy nagyon mélyen átélt kultuszok is ironikusan értelmeződnek. De ez mindennapos a nyilvánosságban, gondoljon csak arra, hogy a tévénéző és a tévéműsorban szereplő nagyon más kontextusban látja ugyanazt. Úgy remélem, ez a tárgygazdák többségében is tudatosult.

Zádori Zsolt