Mottó a Rolling Stonestól:
"I went down to the demonstration /
To get my fair share of abuse"

Lementem a tüntetésre /
hogy kivegyem a részem a durvulásból

Beatles: Revolution

A Beatles egy provokatív borítón. Szelíd tekintetű hentesek

Szkeptikus egy nóta, hogy mást ne mondjunk. Az 1969-es fehér borítós, jeltelen dupla albumról való dal az újbalos, gőzös fejű forradalmároknak, az utcákra vonulóknak adott válaszként is értelmezhető. "You say you want revolution? / Well, you know, we all want to change the world", vagyis, azt mondod, forradalmat akarsz, nos, mindannyian meg akarjuk változtatni a világot.

A hitvitázó dalban ezután jön a liverpooli négyes mérsékletre intő zárlata: "But when you talk about destruction / Don't you know you can count me out". De, ha rombolásról beszélsz, engem hagyj ki belőle. A refrén pedig („You know it's gonna be alright...") már valamiféle nyugira int: csak lazán, minden rendben lesz. Hát, ez közelebb van a hetvenes évek későbbi rasta-reggae attitűdjéhez, mint a hatvanas évek kődobálóinak indulatához. Persze, a Beatles inkább Indiába vonult vissza meditálni s nem állt semmilyen ideológia zászlaja alá. (Messze van még, amikor John Lennon békedemonstrációkon vonul majd fel, s messze még a Power To The People lázító dallama.) A dalban egyébként a továbbiakban kijelentik, ők bizony nem fognak Mao képekkel masírozni az utcán. Bármit is jelentsen ez.

Rolling Stones: Street Fightin' Man

A Stones 1971-ben. Pár évvel bölcsebben?

Ahogy a Beatles sem, úgy a másik nagy véleményformáló zenekar, a Rolling Stones sem lelkesedett az utcai erőszakért, a tüntetésekért. Nem kért a virággyerekekből, meg a Che Guevara pólósokból sem. A Street Fightin’ Man ehelyett azt javasolja, alakítsunk rock and roll zenekart. Sokkal hangosabb, és senkinek a fejét nem kell beverni. Persze, nem csak ezért. A Beggar’s Banquet című lemezen (1968) szereplő szám két irányban fogalmaz meg kritikát. Lássuk csak!

“Ev'rywhere I hear the sound of marching, charging feet, boy
'Cause summer's here and the time is right for fighting in the street, boy
Well then what can a poor boy do
Except to sing for a rock 'n' roll band
'Cause in sleepy London town
There's just no place for a street fighting man
No!”

Jagger az 1980-81-es turnén. Mit tehet egy gazdag srác?

Tehát miközben mindenütt masírozó lábak zaját hallja - merthogy itt a nyár, a megfelelő évszak az utcai harcra - eltűnődik a srác, mit egyebet tehet egy csóró gyerek ebben az álmos, London nevű városban, mint, hogy egy rock zenekarban énekel?

A szövegíró Mick Jagger amúgy is szkeptikus a demonstrálás értelmének tekintetében. Mottónkat a You Can’t Always Get What You Want (Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz; 1969) című dalból választottuk. No de, miről is szól az idézett versszak?

„And I went down to the demonstration
To get my fair share of abuse
Singing, we're gonna vent our frustration
If we don't we're gonna blow a 50-amp fuse”

Tehát, körülbelül:

És lementem a tüntetésre
Hogy kivegyem a részem a durvulásból
Énekelve, hogy most majd jól kieresztjük minden frusztrációnkat
Ha meg nem, hát felrobbantunk egy ötven wattos erősítőt.

The Clash: White Riot

A lemezborító 1977-ből. Arccal a falnak © Wikipedia.org

Nem, ez a bizonyos "fehér lázadás" nem az, aminek elsőre gondolnánk. A Clash nagyon nem volt rasszista zenekar. Olyannyira, hogy 1977-es első kislemezük a Notting Hill Carnival-on történtekre reagál. Ez a buli a londoni fekete és jamaikai közösség évenkénti utcai karneválja, amely 1976-ban véres összecsapásokba torkollott. Leegyszerűsítve, a rendőrök verték a bevándorlókat, de az egész mögött a brit társadalom mély problémái húzódtak, nomeg a gazdaságiak; a munkanélküliség, a kilátástalanság okozta csalódottság.

A Clash tagjai ott voltak a tömegben és "elirigyelték" a feketék lázadását. A dal arról szól, találjanak már magukra a fehérek is; volna jó okuk lázadni.

Hiába lett klasszikus a dal, Mick Jones gitáros később sokszor visszautasította, hogy eljátssza a White Riot-ot, túl nyersnek, végső soron rossznak minősítve azt. Harcos indulat, duzzogás; valóban, a Clash hamar kinőtte a Martens-bakancsot, a későbbi dalok szofisztikáltabbak.

"All the power's in the hands
Of the people rich enough to buy it
While we walk the street
Too chicken to even try it"

Minden hatalom azok kezében,
Akik elég gazdagok, hogy megvegyék
Mi meg mászkálunk az utcán
és még ahhoz is nyuszik (itt csirkék; a szerk.) vagyunk, hogy megpróbáljuk…(mármint a lázadást; a szerk.)

Sex Pistols: Anarchy In The UK

Sex Pistols. Vicc az egész?

Na, erre varrj gombot – gondolhatta Johnny Rotten. Vagy nem ezt gondolta, mindegy. Mindenesetre a szám egyszerre fenyegető és egyszerre nevettető. Tökéletesen iskolázatlan angol kiejtéssel elvinnyogott himnusz, egy pimasz, taknyos kölyök minden dühével és cinizmusával. A paradigmatikus nóta minden idők egyik legjobb lemezén, a Never Mind The Bollocks (1977) című albumon található, a nyolcadik a sorban; de ez fémjelzi az egész lemezt. Sodró lendületű rock and roll, erre aztán tökéletesen lehet kirakatokat beverni, meg rugdosódni. Egész addig, amíg valaki bele nem gondol a szövegbe.

„I am an antichrist, I am an anarchist
Don't know what I want, but I know how to get it
I wanna destroy passer-by
Cause I wanna be anarchy”

Antikrisztus vagyok, anarchista vagyok
Nem tudom, mit akarok, de tudom, hogy érjem el
Széjjel szedem a gyalogosokat
Mer’ én akarok lenni az anarchia

Atari Teenage Riot: Speed

Atari Teenage Riot. Felpörögve? © wikipedia.org

Már maga a név is, ugye…Atari, mint a ma már muzeális komputer, és mint az a szerkezet, amellyel anno zenéket lehetett barkácsolni. És Teenage Riot; mintha valami Sweet-nóta volna a hetvenes évek rágógumi popjából. A berlini zenekar fenekestül felforgatta a technozenét; ha a világot nem is. Nyaktörő tempójú, brutális számaik eközben társadalomkritikaiak; nem túl kiterjedt, de erős életművükből számos idézet kívánkozhatna ide. Elektro-punk opusz, témája a techno színtér drogja, a speed. A felpörgött ösztönök, a tombolás és gyors kiégés himnusza.

A szám, a sok single-t és EP-t kiadó zenekar Burn, Berlin, Burn! című válogatás lemezéről való, 1997-ből. Még morális tanulság is van a végén:

"And then I heard the siren of the police
My blood went up to 90 degrees
You can't see white cats in the snow
Couldn't catch us...
Oh human being, how low can you go?"

És akkor meghallottam a rendőrségi szirénákat
90 fokra forrt a vérem
A fehér macskát nem veszed észre a hóban
Nem kaptak el
Oh, ember, milyen mélyre tudsz süllyedni?

Európa Kiadó: Igazi hős

Menyhárt Jenő. Fel az undergroundból

„Én nem bírom fékezni magam / Én hős akarok lenni” – írja Menyhárt Jenő 1984-ben. Nos, ez aztán sokrétű dal. De tényleg. A hőskultusz amerikai változatának kritikája („első osztályú vidéki srác”); de nem csak azé, hanem a szovjeté is, hiszen nyomatták nekünk ezerrel a partizánromantikát. De nem kell. Egy igazi hős kell, aki a miénk, aki te is lehetsz. Valahogy így szólna a primer értelmezés. Ideges, csapkodó gitározás, sikoltozó melódia, dühös, monoton ének. Lázadó dal? Persze, a legtöbb jó dal olyan. De itt ez a poétikus és apokaliptikus versszak; mit kezdjünk vele?

„Mintha a világ csak néhány hangra várna
Zene szól a süllyedő városból
Piszkos kis történet, majd valaki kiássa
Gyilkos tréfa volt csak a rock and roll”

Óvakodnánk az aktualizálástól, de itt és most, mégiscsak érvényesen szól ez a néhány sor. Pedig a nyolcvanas évek lefojtott, underground létformájának hangja hallatszik belőle. Hajnal felé ilyen most a Rákóczi út.

Body Count: Cop Killer

Az egyik legnagyobb botrányt kavart amerikai metálszám. A szókimondó rapper Ice-T és metálbandája, a Body Count, 1992-es, azonos című albumán megjelent nóta nyomdafestéket nem tűrően emel szót a rendőri brutalitás megnyilvánulásai, többek között például Rodney King megveretése ellen, amely eset nyomán kitörtek a súlyos Los Angeles-i zavargások. Az album megjelenése után a lemezkiadót óriási nyomás érte a kormány és a különböző rendvédelmi szervezetek részéről, ezért néhány hónappal a megjelenése után a Warner Records bevonta a lemezt a boltok polcairól. Ice-T nem sokkal ezután kilépett a kiadótól, s megalapította saját kiadó cégét. Az esetről többek között 1993-as Home Invasion című albumán is szól.


Piramis: Égni kell annak, aki gyújtani akar

Piramis. Optimista jövőkép © piramis.hu

Emlékszik még valaki a csöves-jelenségre? A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján (hogy Cseh Tamást is ide citáljuk), "tetőzött az ifjúsági probléma". A Piramis a "bamba nemzedék" szócsöve lett. Akár akarták, akár nem, dalaikból útmutatást, próféciát hallottak ki az Alföldi-papucsos, Nomád inges, beszűkített farmeres hosszúhajúak. A kádárizmus szürke dögunalmában az ember sokat fantáziált valamiféle nagy megindulásról. Aztán lement a sarokra Kőbányaiért.

Az emlékezetes Metronóm'77 dalfesztiválon debütált "Égni kell..." azonban valóban gyújtó hangú dal. Intenzív, mint egy belső égésű motor, őszinte és kőkemény, mint maga a hard rock, amelyről sokan vitáztak az Ifjúsági Magazin hasábjain, egyszerű, mint a parízer és a szelet kenyér az uzsonnás szatyorban.

"Ne azt kövesd, aki hátradől,
és a karosszékben a semmire tud várni.
Eredj, haladj, hogy le ne maradj,
és ne engedd, hogy megállítson bármi.
Égni kell,
Égni kell,
Égni kell,
Égni kell,
annak aki gyújtani akar."

Ez, akárhogy is, de nem a balhé, inkább a haladás keresése. Menjünk! Ezt már az Illés is így gondolta ("Nem akarok állni, ha futnak a percek"), és itt nem a pártszékház ellen mennek, akik mennek, hanem valamiféle (ez nem gúny részünkről!) fényesebb jövő felé. A csövesromantikába ez is belefért. Hanem itt már messzebbre merészkedik a szerző:

"Ne azt figyeld, aki visszalép,
ha véget ér a kitaposott ösvény.
Kezdj új utat, új mondatot,
és a merészebbek szava lesz a törvény."

Játsszunk egy kicsit? Jó! Ez akár gyurcsányista állásfoglalás is lehetne 2006-ban. Akár a "Gyere bátran, Magyarország" refrénű MSZP-induló újat sürgető versszakai. Ám ne felejtsük el, mikor született a dal! Az "Égni kell..."- refrén pedig inkább a követni való váteszek irányába fogalmaz meg elvárásokat, nem a jövendő nemzedékeknek. Ami igaz, az igaz; aki gyújtogat, úgy illik, hogy ne szaladjon el, amikor belobban a holmi.

David Bowie: Rebel, Rebel

David Bowie Imádnivaló rebellis © WAN2

A Heroes (1977) első hallásra ezekre az oldalakra kívánkozna, mi mégis a Rebel, Rebel-t választottuk (Diamond Dogs; 1973). Bowie, a divat pápája, a pop apostola egy rebellis lényhez beszél.

"Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy!" - idézhetnénk egy hazai klasszikust, Pajor Tamást, hiszen itt valami ilyesmiről van szó. A kis lázadó a papamama értékrendjével megy szembe. Az utcai harctól messze van. De a ruháit már megszaggatta, a frizura és az arcberendezés már rendben. Olyan kis szexi, imádnivaló. Cool, mint az égő tévészékház előtt boldogan mms-ezgető tini.

"Rebel Rebel, you've torn your dress
Rebel Rebel, your face is a mess
Rebel Rebel, how could they know?
Hot tramp, I love you so!"



Rage Against The Machine: Testify

Rage Against The Machine Zack ma már önálló aktivista © ratm.com

Az RATM egész életművét idemásolhatnánk, de nem tesszük. A rap-metál kilencvenes évekbeli megújítóinak harmadik albuma, a Battle Of Los Angeles (1999) arról szólt, ami a nyugati parti metropoliszban történt (lásd fentebb). Erőszak, faji villongások, értelmetlen halál. És persze politika. A tünet-együttes tökéletes lenyomata ez a lemez. A gitár úgy szól, mint a bezúzott kirakatok üvegcserepeinek zaja, a basszusba beleremegnek a gyomrok, a dob keményebb, mint egy plexipajzs. Zack De la Rocha, a rapper-énekes pedig kétségbeesett, dühödt és éles, mint mindez együtt. A nyitószám, a Testify pedig elméleti hátteret is mutat mindehhez: kié a jelen?- teszi fel a kérdést egy csiki-csuki bekezdésben:

"Who controls the past now controls the future
Who controls the present now controls the past
Who controls the past now controls the future
Who controls the present now?"

Mi egyebet kérdezhetnénk mi is, 2006 szeptember 20-án, Budapesten: kié a jelen pillanat?