Tetszett a cikk?

Több mint másfél évtizede, 1989-ben vendégszerepelt utoljára a Bécsi Állami Operaház együttese Budapesten. Akkor Richard Strauss zenedrámáját, A rózsalovagot adták elő, idén a Mozart-év egyik fontos magyar eseményeként a Figaro házasságát hozták el a Művészetek Palotájába. A Mozart- és Strauss-oeuvre évtizedek óta a Staatsoper repertoárjának tartóoszlopa, az együttes pedig a bécsi hagyomány specialistája. Élményekben gazdag estet vártunk, és nem csalódtunk.

Mozart: Figaro házassága
A Bécsi Staatsoper vendégjátéka a Művészetek Palotájában
szeptember 16.

Ioan Holender, a Staatsoper főigazgatója.
Minden hókusz-pókusz nélkül
© MÜPA
A nagytekintélyű direktor, Ioan Holender szívesebben jött volna valami kevésbé cselekményes darabbal, mint a Figaró házassága, mégsem kellett sokat kapacitálni, hogy a 2006-os felújítást prezentálja a magyar közönségnek, persze koncertszerűen. Sőt, vállaltan koncertszerűen. Mellőztek minden hókusz-pókuszt, fölültették a zenekart a pódiumra, hátul dobogóra vezényelték a kórust, elöl kényelmes sávot hagytak az énekeseknek. A Figaró házassága nem kíván nagy apparátust, így Mozart-korabeli létszámú zenekar játszott Ulf Schirmer irányításával, aki a csembaló mellől vezényelte a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán a produkciót, fergeteges jókedvvel. Schirmer kitűnő dirigens. Engedtessék meg itt összehasonlítani az előző bécsi vendégprodukció (Theater an der Wien) karmesterével, Bertrand de Billyvel, aki a Don Giovannit meglehetősen fásultan vezényelte, s hagyta szétesni a szerző által zseniálisan fölépített szerkezetet. Nos, Schirmer néha engedett a közbetapsoló publikumnak, de a művet pazarul egyben tartotta. Igaz, volt is kiket összefogni: az énekesek, ha egy szcenírozott előadásban a kulisszán kívülre kerültek volna, most csak lazán félreálltak. Ha azonban a muzsika premier plánba helyezte őket, teljes intenzitással léptek előtérbe. Tanulság: díszletben vagy anélkül is a hangszépségen, a zenei pontosságon túl a személyiség ereje adja a zenés színház savát-borsát, a többi járulékos elem.

A sugárzás persze nem egyforma erejű. Ricarda Merbeth tartózkodó, majdnem rideg grófnét formált. A neves szoprán Mahler VIII. szimfóniájának szólistájaként már járt a palotában; Mahler, Strauss inkább az ő világa, ebből a grófnéból hiányzott a hajdanvolt Rosina föl-föltörő természetes erotizmusa. Susannát Alexandra Reinprecht énekelte: ideális és eleven figurát teremtett, gyanítom: a szerző kedvelte volna. És elnyerte volna tetszését a Figarót megszemélyesítő Wolfgang Bankl is. Lent és fent egyaránt erőteljes, magvas hang, amely jó technikával és könnyedén szól – tulajdonosa így bátran koncentrálhat a jellemformálásra. Almaviva gróf szerepében a bécsi Operaház egyik sokat foglalkoztatott és sokoldalú művésze, Adrian Eröd mutatkozott be, és a korábbi favorit, Ferruccio Furlanetto méltó utódjának (sőt talán versenytársának) bizonyult. Mivel Cherubino „nemtelen” kamasz, nem zavart, hogy Sophie Marilley orgánumának minősége nehezen ítélhető meg.

A Bécsi Állami Operaház zenekarának tagjai ezen az estén két szolgálatot láttak el, otthonukban Donizetti operája, a Roberto Devereux volt műsoron, így a vendégjátékon a színpadi együttes egészítette ki a létszámot. Ősz van, ám a palotában tombolt a tavasz.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Gramofon

Helsinkibe beszökött a jazzvilág

A nyolcvanas-kilencvenes években sokan láttuk a „királyi” televízió felvételeit a Pori Jazzfesztiválról, s a világsztárok mellett egy-egy alkalommal még remek finn előadók játékát is élvezhettük. Tudtuk, hogy létezik Martti „Edward” Vesala, Jukka Perko és Juhani Aaltonen, sőt azt is, milyen kitűnő muzsikusok. De mintha az utóbbi időben kissé lemaradtunk volna a messzi északon élő nyelvrokonaink jazzéletének történéseiről. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense Helsinkiben járt.

Gramofon

Gondolatok a régiektől

Születésnap, évforduló vagy más jeles alkalom ezúttal nem indokolta, hogy Dresch Mihály mérföldkő jelentőségű koncertet adjon olyan muzsikustársaival, akikkel az elmúlt két évtizedben együtt játszott. A MU Színházban rendezett „Élő nád koncert” ennek ellenére remélhetőleg úgy kerül be a Dresch-életrajzba, mint vissza-visszatérő esemény. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense ott járt.

Gramofon

Az okvetetlenkedő ünneprontó

A Mahler Ünnepre időzítve adott hangversenyt az amszterdami Concertgebouw Zenekara, Mariss Jansons vezényletével. Mindezek fényében értendő e recenzió címe; a világhírű holland együttes koncertjével kapcsolatban fanyalogni csak az ünneprontás terhével lehet.

Gramofon

Jazz a sziklák alatt

McBride-ot először a Philip Morris Generations Band tagjaként, Ray Brown pártfogoltjaként láttam Pesten: akkor már Benny Green triójában is feltűnt. Tizenöt év elteltével már nem ígéret, hanem abszolút világsztár lett, nagyobb annál, mint amit akkor sejteni lehetett, hiszen nagybőgősként nem áll annyira az ember reflektorfényben, mint pl. fúvós vagy énekes szólistaként.

Gramofon

Álom és kiábrándult ébredés

Az English Baroque Soloists koncertjének első részében a recenzens gyakran feltette magának a kérdést: mivel magyarázható, hogy napjaink egyik legnagyobb karmester-sztárja Sir John Eliot Gardiner? A második félidő Linzi szimfóniáját hallva aztán kiderült, hogy Gardiner tényleg páratlanul sokat tud a zenéről.