Tetszett a cikk?

Nyár elejétől kezdve, a Velencei Biennalén a Bécsben élő, magyar származású, harmincéves Andreas Fogarasinak a budapesti kultúrházak világát bemutató Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című filmciklusa képviseli Magyarországot. A Műértő Tímár Katalin művészettörténészt, a Fogarasival pályázó szakembert kérdezte a részletekről.

Andreas Fogarasi: A Machine for, 2006, videó, 8’
Georg Kargl Fine Arts, Bécs
© Műértő
Az idei velencei biennále magyar pavilonjára kiírt pályázat — amelyre tizenkét terv érkezett — elbírálása két fordulóban zajlott. Első „ülésre” a zsűri Maja és Reuben Fowkes társkurátorok projektjét — Nemes Csabának a tavaly őszi politikai megmozdulásokat tematizáló munkáját — javasolta megvalósítani azzal a megjegyzéssel, hogy észlelte a pályázat formai hibáját (a kiírás egyetlen kurátort engedélyez), és a nemzeti biztos, illetve a minisztérium belátására bízta, hogy ettől a körülménytől eltekint-e. A várható (jogos) tiltakozás — és talán a téma „forró anyag” jellege miatt is — a kiírók úgy döntöttek, hogy a pályázati metódust megőrizve ismét összehívják a szakértőket. A második alkalommal Tímár Katalin pályázatát — a Bécsben élő, magyar származású, harmincéves Andreas Fogarasinak a budapesti kultúrházak világát bemutató Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című filmciklusát — hirdették ki győztesnek. A Műértő Tímár Katalin művészettörténészt kérdezte a részletekről.

Műértő: A napi sajtóból annyit lehetett megtudni a kiállításról, hogy vetítésekből áll, amelyeket black boxként kell elképzelni, és a budapesti kultúrházak a témája.

Tímár Katalin: Hat—nyolc fekete dobozról van szó, amelyek ketté vannak vágva és széthúzva egy kisebb — egyszerre négy-öt ember számára helyet biztosító — „nézői” és egy nagyobb, a vetítés számára kellő sötétet biztosító részre. A nézők ezzel praktikusan és szimbolikusan is közös térbe kerülnek a filmekkel. A filmek 4—12 percnyi hosszúak, és a céljuk nem valamilyen antropológiai, szociológiai vagy építészeti felmérés, inkább sajátos perspektívából tekintenek a kultúrházakra. Világjelenség, hogy a kultúra szerkezete megváltozott, s ez Magyarországon a rendszerváltással kezdődött.

De a kultúrházak története ennél sokkal távolabbra nyúlik vissza…

Egészen a XIX. századi munkásklubokig, ipartestületi önképző egyesületekig. A közvetlen előzményük azonban André Malraux kultuszminiszteri tevékenysége az ötvenes években, amikor Franciaország-szerte létrehozták a kultúrházakat, és ezt a mintát vették át számos országban. Ideológiai háttere a kultúra — és ezen az elitkultúra értendő — demokratizálásának utópisztikus elképzelése. A magas kultúrát fizikai közelségbe kívánták hozni a tömegekkel.

Nálunk a hetvenes években a közművelődési törvény hatására a kultúrházépítés újabb hulláma indult el; ez a panelkorszak, a típustervek ideje, amikor például Kőbánya és Gödöllő is ugyanolyan „művelődési központot” kapott.

A filmekben jobbára indirekt módon van jelen a történeti aspektus, inkább egyféle szubjektív dokumentarizmus jellemzi őket. Fogarasi elmegy a különböző helyszínekre, és mai perspektívából, mai szemmel próbálja megragadni a látványt és az atmoszférát. Nem kapunk abszolút vagy „objektív” igényű olvasatot, inkább összefüggések válnak a különböző benyomások nyomán láthatóvá.

Remélem, ez a kultúrházfeeling nincs egzotizálva…

Nincs, de kétségkívül van a filmeknek némi melankolikus felhangja, ami a mai tömeg- és a magas kultúra közötti egyre áthidalhatatlanabb távolságból táplálkozik. A közöttük keletkezett űrben találjuk a populáris kultúrát, olyan tevékenységi formákat, amelyek éppen ezekben a házakban találnak menedéket, ahol emberek kisebb-nagyobb csoportjai a maguk (szub)kultúráját próbálják fenntartani. Az is érdekes, hogy a legtöbb ilyen helyen minden csaknem érintetlen: a hetvenes-nyolcvanas évekbeli berendezés, a bútorok, a világítás.

Nem kerekedhet ebből egy — amolyan nem túl pc — budapesti szegényromantika?

Nem, mert ez nem magyar, de nem is kelet-európai jelenség. Egész Európában átalakulnak ezek az intézmények, megszűnőben van a központi elképzelés szerint irányított, „népnevelő” jellegű kultúra. De a Fogarasi filmjein megjelenő világ a magyar nézők többsége számára is láthatatlan területe a kultúrának. Pedig a nyolcvanas években az alternatív zenei koncertek és a féllegális kiállítások is ebben a közegben zajlottak. Láthatatlan, de rendkívül gazdag ez a közeg; az itt tevékenykedő emberek komolyan tenni akarnak valamit, ami érdekli őket, és amiben hisznek.

Ezek ma már többnyire igazi retróhelyek, ahol a szegénységen és az elszigeteltségen túl nem lehet nem észrevenni azokat az értékeket, amelyeknek mind a tárgyi elemeitől, mind a szellemi összetevőitől még tíz éve is kényszeresen meg akartak szabadulni a „rendszerváltott” emberek.

A filmeket lehet retróként és nosztalgiával, de lehet iróniával is nézni. A legfontosabb mégis a szembenézés az elmúlt 50 év történelmének egy elemével; annak tudomásulvétele, hogy — akár tetszik, akár nem — ez volt a mi múltunk, az életünk, egy ma már alapvetően negatívan értékelt rendszer, amelynek azonban lehettek pozitív vonatkozásai is. A kiállítás segít mindezt összetettebben látni.

Andrási Gábor

(A cikk a Műértő című lap márciusi számában olvasható.)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!