A japán mérnök gépmása leginkább úgy mozog, mint egy súlyos betegség után lábadozó beteg: darabosan, lassan. Mondhatnánk, óvatosan – ha tudattal rendelkező valamiről beszélnénk, bár kétségtelenül döbbenetesen emberformájú a figura, olyannyira, hogy a nyakán a bőr – a kikapcsolt robot fura testhelyzetétől adódóan – meg-meggyűrődik.

© Verzió

Míg Phie Ambo filmjében a mérnökök a kolléga robotváltozatának beszédét és mozdulatait finomítják, addig körbenézhetünk abban a világban is, ahol úgy kezelik a robotot, mint egy igazi élőlényt. Kölyökfókát modellező visító robot szegődik egy német szeretetotthon idős lakójának társául, egy módos japán házaspárnál pedig a gép a haldokló kutya helyébe lép. A Paro névre keresztelt kütyü persze japán szakember fejlesztése és házikedvencként funkcionál. Először macskával próbálkoztak, de a cicákkal túl sok kézzelfogható tapasztalata van az embernek, így az elvárások hamar túlnőttek a robot adta lehetőségeken – derül ki a jó ritmusú filmből. A kudarc után a készítők átnyergeltek a fókára: kicsi, pelyhes és nyafog – mint egy baba. A sablonszőrt is változatos fazonúra nyírják a gyárban, hogy mindenki találjon magának valót, személyiségéhez illőt.

És a Prót nem csak a japánok szeretik. Egy idős német néni is úgy becézgeti, mintha a unokája lenne. Leginkább talán a magányát enyhíti a kis gép, amely számtalan érzékelőjének köszönhetően néha „mintha válaszolna” a hozzá beszélőnek. Az idősotthon gondozói azonban egy Paro miatt majdnem kudarcba fulladt énekpróba után arról elmélkednek: mi a teendő a nénivel, akit fókája miatt a többiek kinevetnek? Pótolhatja-e a gép az emberi kapcsolatokat, amik annyira hiányoznak a hozzátartozók elmaradozó látogatásai miatt? Baj-e, ha egy intelligens gép lesz egy magányos ember társa? Számít-e, hogy mások, a közösség mit gondol? Megkapható-e a szeretet egy géptől, s adható-e szeretet egy gépnek? Válasza nyilván sokaknak van ezekre a kérdésekre, de ahogy elnézzük az idős asszonyt, egyszerre gondoljuk: bizarr, nevetséges, szomorú, de hát miért ne, és amúgy meg hol a fenében vannak a többiek, az emberek?

„Ide még kellene egy kis szilikon” – mutat a feleségéről mintázott robot kezére az írásunk elején emlegetett japán mérnök, aki önmagát gépesítette először. Aztán a lányát. Majd a nejét. Ráadásul az androidokat szíve szerint be is emelné a családba, mert kíváncsi: ki hogyan boldogulna. Aztán főpróbaként összeülteti egy szobában az apa-robotot és a hús-vér kislányt. Őszinte kíváncsisága és fanyar humora miatt szimpatikus figura, még akkor is, ha eszelősen szeretne egy gépet, ami ízig-vérig él – ha ennek a kifejezésnek van bármi értelme egy robot esetében.

A finnek és a dánok már többször bebizonyították, hogy remek filmeket csinálnak, sajátos humorral és világlátással. Hát ez a dokumentumfilm sem lóg ki a sorból. Az egyik legkedvesebb jelenetem – amely kevéssé kapcsolódik a film központi témájához –, amikor a német idősek otthonában a fókás néni és egy lakótársa együtt vacsoráznak. A kép és a párbeszéd egyszerűen zseniális. Megismerheti, aki megnézi a filmet.

És választ kaphat arra a kérdésre is, hogy mi a különbség a humanoid, az android és a geminoid között. Meg arra is, hogy mit kezdett a kislány a robottal. No és arra is, hogy mit várnak a dánok és mit az okos kütyükön szocializálódott japánok a robotoktól. Kényelmes megoldás vagy zseniális fejlesztés? Meg persze azon is lehet gondolkodni előtte/közben/utána, hogy hol és milyen szerepet kaphatnak a robotok az életünkben.  Már csak azért is, mert a Spielberg-féle AI kétségbeesett gyerekhőse lassan felválthatja majd a fókákat.

A filmet a Verzió filmfesztiválon vetítik november 4-én 20:15-kor a Toldiban, és november 7-én 18:30-kor a Cirko-Gejzírben.

KA