Zádor Anna testvéreivel. Hárman háromfelé © Enigma

Terjedelmes összeállítással tiszteleg Zádor Anna (1904–1995) művészet- és építészettörténész, egyetemi tanár, tudományszervező emléke előtt az Enigma művészetelméleti folyóirat. A három számra tervezett emlékezésfüzérből eddig két szám jelent meg, és a harmadik is rövidesen utcára kerül. Az anyag legnagyobb része Zádor Anna eddig publikálatlan interjúiból áll. A professzorasszony nyugdíjas éveiben többször is kötélnek állt, hogy tanítványai kérésére magnóra mondja életét. Színesen, szenvedélyesen beszélt, memóriája is csak ritkán hagyta cserben, s ha mégis, a gondos szerkesztők, Markója Csilla és Bardoly István jegyzeteikkel az olvasó segítségére sietnek. Zádor alakját barátok, pályatársak és tanítványok emlékezései is felidézik. Nagy Ildikó szeretetteljes hangvételű írása és Gábor Eszter drámai visszaemlékezése kiemelkednek közülük.

A terjedelmes anyagból nem könnyű szemlézni. Szerencsére Zádor életműve és élete magyar kor- és pályatársaihoz képest eddig sem volt elrejtve, több interjúja már korábban megjelent. Mégis erőszakot kell tenni magunkon, és a temérdekből csak három történetet emelünk ki hosszú életéből. Az első: kapcsolata egyetemi mesterével, a Turul Szövetségben is tevékenykedő Hekler Antallal. A második: érzelmi kapcsolata Kapossy János művészettörténésszel. A harmadik: egyik kedvenc tanítványának, Gábor Eszternek kitagadása.

Az első történet: értelem és érzelem

Hekler Antal (b) feleségével és svéd kollégájával. Karba tett kézzel © Enigma

Zádor Anna zsidó volt. Legalábbis elsősorban annak tartotta hazája, Magyarország. S mint ilyent, az első világháborút követően megbélyegezte. A numerus clausus maximálta a zsidó származásúak legfeljebb 6 százalékos arányát az egyetemeken. Voltak szakok, ahova egyáltalán nem volt esélyük bekerülni. A középosztályi családból származó Anna protekcióval jut egyetemre, kis kitérő után a Magyar Királyi Pázmány Péter Egyetem művészettörténeti szakjára. Professzora Hekler Antal (1882–1940), aki klasszikaarcheológusból képezte át magát művészettörténésznek – sikeresen. Iskoláit Németországban végezte, és eleinte kicsit idegenül mozgott a magyar egyetemi világban, de neki is voltak tekintélyes protektorai, így például barátja és rokona, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter. Hekler katolikus és német volt. Mély hite dacára első feleségétől elvált, és egy szintén elvált belga nővel kötött házasságot. Élete egyrészt derűsebb lett, másrészt viszont haláláig bűntudat mardosta.

A két világháború közötti egyetemi életet meghatározták a szélsőjobboldali diákszervezetek, bajtársi egyletek. Az egyik legjelentősebb közülük a Turul Szövetség, amely a numerus nullust követelte, vagyis azt, hogy egyetlen zsidó se tanulhasson magyar egyetemen. Az antiszemita diákok zaklatták a zsidó hallgatókat, a lányokat lekurvázták, a fiúkat megverték, a maradék zsidó tanárok óráit megzavarták. Az elsőéves Zádor Anna is tanúja volt egyik akciójuknak, amikor egy zsidó fiatalnak, Csatkai Endrének betörték az orrát. Sőt egy évvel később a közgazdásznak készülő öccsét, Zádor Henriket is megverték az első héten, aki aztán összepakolt, és külföldön végezte el tanulmányait, utóbb Izraelbe vándorolt ki, ott lett író. Magyar földre soha többet nem lépett. (A másik öccsének, Györgynek munkaszolgálatosként veszett nyoma 1943-ban.)

Anna esetében nem az volt különleges, hogy nő létére egyetemista, hanem hogy zsidó létére volt az. „Én voltam az első zsidó, akivel Hekler Antal professzorom találkozott” – emlékezett Zádor egy régebben megjelent interjújában (Beszélő, 1994/10.). Az ifjú hallgató szorgalmas, tehetséges és önfeláldozó. Professzora intésére beleássa magát az olasz nyelvbe és az építészetbe. Doktorál és zsidó létére, azaz ellenére bent maradhat az egyetemen. Finoman szólva anyagilag nem volt túl kifizetődő állás: tíz évig díjazás nélkül Hekler mindenese és bizalmasa volt. Csak 1936-ban váltott, és a Franklin Társulat könyvszerkesztője lett.

Hekler Antal 1926 és 1929 között a Turul Szövetség primus magistere, magyarán tanári vezetője, illetve 1939-től haláláig a Német–Magyar Társaság alelnöke volt. Bár Zádor Anna hatvan év távlatából is bagatellizálná egykori főnöke tetteit, mondván „a politika abszolút nem érdekelte”, a valóság, hogy nagyon is érdekelte. Egy idézet Heklertől a harmincas évekből: „mi, a békeparancsok [lásd Trianon] legsúlyosabb áldozatai, új történeti hivatásunk biztos tudatában, félelem és remegés nélkül, a megváltottak boldog és hálás örömével figyeljük a cselekvés két lángelméjének, Hitlernek és Mussolininek világformáló építő munkáját, s teljesen megértjük, hogy aki nehéz talajon épít, annak szükség esetén robbantásoktól sem szabad visszariadnia.” Hekler antiszemita volt, még ha nem is a legvéresebb szájú, de a „közénk tolakodott magyarul beszélő idegeneket” több cikkben is megbélyegezte.

Markója Csilla is a Zádor-rejtélyek egyikének tartja Anna „makacs hűségét” Heklerhez. Az ifjú tanítványnak imponálhatott professzora úriembersége, széles művészetelméleti felkészültsége és elmélyültsége. Új kutatások tisztázták, hogy valójában modernebb és fajsúlyosabb volt, mint a látszatra korszerűbb Gerevich Tibor, aki Hekler egyetemi és tudományos ellenlábasa volt. De a valódi magyarázat valójában lélektani természetű lehet, a zavaros korszakban némi állandóságot, biztonságot adott nekik, Zádornak és Heklernek egyaránt a patronált és a patrónus patriarchális viszonya. Hekler nagylelkű filantrópnak érezhette magát, s emellett élvezhette a szorgalmas, okos és odaadó beosztott nyújtotta előnyöket. Míg a végletekig lojális Zádor Anna – ahogy Markója fogalmaz – „a legjobb helyen volt ebben az időszakban Hekler védőszárnyai alatt”.

A viszonyukat persze le lehetne egyszerűsíteni „az antiszemita és a házi zsidaja” szintjére. Azonban ennél jóval bonyolultabb helyzetről volt szó. „Ez nagyon jó iskola volt: megtanultam, hogy az ember nem egyedül van a világon, és hogy vannak más felfogások, ugye” – mondta Zádor Anna 1983-ban azzal kapcsolatban, hogy mit kellett elviselnie fivéreitől. „Megalázni csak azt lehet, aki hagyja magát, mert valami óriási önfegyelemmel küzdöttem az ellen, hogy ne vegyek észre semmi barátságtalanságot vagy sértő dolgot, ami körülöttem zajlik, és ne magyarázzam ezt antiszemitizmussal, mert akkor az ember nem tud létezni” – választott páncélt az egyetemi évek alatt.

A náci Dagobert Frey művészettörténészről pedig így emlékezett meg: „Frey […] a legnagyobb nácizmus alatt […] küldött nekem kávét. Pesten nem volt kávé, és tudta, mennyire szeretem. Szóval az emberek nem egysíkúak, ugye. Én Freyt végig szerettem, és akkor írtam is egy levelet, mert nem tudom én, melyik egyetemen nem igazolták, hogy egy kicsit álljon meg a menet, mert lehet, hogy Frey tett olyan kijelentéseket, amiket kár volt tennie, de hogy a szíve mélyen nem volt egy igazi, vad náci, azt például ez is bizonyítja. […] Hogy mennyire használt, azt nem tudom. De tény, hogy az emberek ilyen kétarcúak.”

Hogy mi volt Frey szíve mélyén, nem tudhatjuk, de hogy Zádor Anna régóta tisztában volt az őt és a zsidókat körülvevő ellenséges környezettel, az biztos. Azt az utat választotta, hogy nem vesz róla tudomást, vagy legalábbis nem mutatja. A vészkorszak után más mimikrije lett: a megbocsátásé. Noha választhatta volna a feldolgozásnak és a túlélésnek más útját-módját, ki vitathatná el tőle döntése helyességét?

Kapossy János. Kalap, kabát © Enigma

Bár Zádor Anna fesztelenül társalgott interjúkészítőivel, megvoltak a maga tabui. A gyakorlott csevegők magabiztosságával kerülte ki a számára kínos témákat. Csak annyit árult el magáról, amit szükségesnek tartott. Bár mások intimitásain szívesen köszörülte nyelvét, olykor élvezettel intimpistáskodott, saját magánéletébe mégis alig hagyott bepillantani. A vészkorszak veszteségeinél is csupán a csupasz tényekre szorítkozott. Öccse és férje elvesztése, az ő elhurcolása és bujkálása, szülei összeomlása sokkal kisebb helyet kapnak életútinterjúiban, mint például a gyerekkori élmények, az itáliai tanulmányutak vagy a tanszéki praktikák.

Nem beszél szerelmi életéről. Tragikomikus az a történet, amelyben arról beszél, miért nem fejezhette be szentendrei kutatásait. A város nagytermészetű polgármestere ugyanis „szó szerint” rátörte a levéltár ajtaját. És Zádor csak sejteti, hívatlan vendégét nem műelméleti kérdések gerjesztették fel.

Férjéről, Schütz-Harkányi Endre mérnökről alig szól valamit. Végtelen tisztességes, „maximális szelídségű” embernek mondja, aki támogatta kutatásait, és nem akarta, hogy Anna háziasszony legyen. A feltűnő szófukarságot magyarázhatja persze a társ elvesztése miatt érzett fájdalom, s a döntés, hogy a holtakat túl kell élni. De akár az is, hogy rövid házasságuk alatt mély lelki kapcsolat nem alakult ki közöttük. Nem tudni biztosat.

Bardoly István és Markója Csilla, a Zádor-összeállítás szerkesztőinek hála azonban többet ismerhetünk meg, pontosabban sejthetünk meg egy másik férfihoz fűződő viszonyáról. Kapossy János (1894–1952) művészettörténész többször is megjelenik Zádor Anna visszaemlékezéseiben. Legtöbbször mint a nagy tudású, szorgalmas és invenciózus barokk-kutató, aki azzal, hogy levéltári írásos dokumentumokra is kiterjesztette a vizsgálódást, új lendületet adott a magyar művészettörténet tudományának. De arról is szót ejt, hogy együtt valceroztak az egyik tanszéki bulin.

Zádor Anna és a jázminok. Bimbózás © Enigma

Az Enigmából azonban kiderül, több volt köztük, mint kellemes kollegiális viszony. Levelezésük szerencsére megmaradt, legalábbis Anna gondosan megőrizte a férfi leveleit. Ebből kiderül, hogy Kapossy lángoló, halálig tartó szerelme – leszámítva 1930 táji együttléteiket, amelyeket a férfi leveleiben szimbolikus, sőt fatális dátumokként emleget – „nem talált egyértelmű viszonzásra”. De az asszony nem maradt közömbös iránta, és Markója Csilla szerint éppen ez magyarázhatja, hogy „egy olyan házasságba menekül, amelyre senki sem számított, s amely még Zádor Anna szerint sem volt egyértelműen szerelmi házasság”. Úgy tűnik, a fiatal nőt megrettenti Kapossy szenvedélye és vágyakozása. „A maga ön- és céltudatos, mondhatnám szívós fegyelmezettségével szemben úgy érzem, hogy csakugyan gyengébb, a kelleténél melegebb, líraibb, spontánabb voltam, amikor a Magához fűződő kapcsolat kikényszerített a megszokott hűvös, a mindenki által »beképzeltnek, pléhnek, nagyképűnek« tartott, de mindenesetre rideg és fölényes elzárkózottságomból” – olvasható az egyszerre fojtott és kitárulkozó vallomásokban.

A férfi nem tudta feldolgozni, hogy „május 12. csodája […] intellektuális flörtté lett”, és 1937 áprilisában már a hárshegyi idegszanatóriumból esedezik Annus látogatásáért. Kapossy írásban 1950-ben számol le ideájával. Zádor Anna csillaga éppen emelkedik, Kapossyé pedig leáldozóban, az egyetemről kiteszik, s mint afféle polgári csökevény már csak a levéltárban dolgozhat, később már ott sem. Utolsó Zádorhoz címzett és fennmaradt levelében így ír: „Mert megmondom őszintén: Maga hagyta bennem a legkeserűbb emlékeket, amik az életben egyáltalán értek nőtől, baráttól s embertől egyaránt; nagyon nem szeretném, ha egy hibás taktikai lépéssel még a nyakamat is Maga tekerné ki azon a helyen, ahol munkámat még tisztelik, becsülik és aszerint értékelik is.” A különc Kapossynak, aki pompázatos virágcsokrokat kötött, és a „naiv illúziók örök gimnazistájának” nevezte magát, végül nem Annus okozta vesztét, hanem a szívroham, amely egy hentesüzlet lépcsőjén érte utol.

Zádor Anna művészettörténész-nemzedékeket nevelt a háború után. 1951-ben került a pesti egyetemre, a művészettörténet tanszékre, ahova Fülep Lajos hívta. Zádor egyetemi tanárként ment nyugdíjba 1974-ben, de haláláig, 1995-ig oktatott az ELTE-n. Nagyszerű tanár volt, nem csak sokat tudott, és jól adott elő, hanem hallgatói élete és sorsa is foglalkoztatta, igyekezett egyengetni pályafutásukat, sokaknak egyenesen bizalmasa volt. A korszak egyik nevezetes „értelmiségi szalonja” is az ő Rózsahegy utcai házában „működött”, ahová tanítványai is bebocsátást nyertek.

De egyáltalán nem volt mindig problémamentes viszonya a hallgatókhoz. Hiába gondolkodott nagyon másképpen, mint a húszas-harmincas évek professzorai, és utasította el az arisztokratikus elkülönülést és a poroszos stílt, vonzódott a reformpedagógiákhoz és a demokratikus oktatáshoz, a hosszú ötvenes évek stupiditásával sokszor nem tudott mit kezdeni: „úgy 48 és 56 között borzasztó diákok voltak, elmondhatatlan. Minden órára a legnagyobb szívdobogással és szorongással mentem be. […] Borzasztó dolgokat csináltak. Az, hogy kést rántott egy kollokviumnál, még enyhébb dolog volt. Kést rántott, mert elégedetlen volt velem, rohant feljelenteni, hogy Szinyeit dicsértem.” Feljelentésben többször is volt része, még a '70-es években is. Szinyei Merse Pálról vagy Mednyánszky Lászlóról, az „elvetemült arisztokratákról” tanítani pedig az '50-esekben egyenesen kimerítette az izgatás fogalmát. Nem csoda, ha az a tanár, akinél alapelv volt, hogy „mindig a diák van felül”, negyven év múltán, 1990-ben kitör az interjúkészítőnek, és „állatnak” nevezi osztályharcos diákjait.

Alapvetően más volt azonban a helyzet a legtöbb tanítványával, ők „Mamának” nevezték a tanárnőt. Egyikük, Gábor Eszter művészettörténész megrázó visszaemlékezésben tárja fel zivataros viszonyukat, a megismerkedéstől a szakításig.

„Annus nagy lélek, és mindig megbocsát a bűnösöknek. Ha Eszternek nem bocsát meg, akkor ő is tudja, hogy nem vétkezett, nincs mit megbocsátani. Hát továbbra is haragszik” – idézte fel az író Passuth László felesége (Lola néni) bölcs helyzetértékelését Gábor Eszter saját kitagadási históriájában. „Félek, nem voltunk beszámíthatóak! […] A frontok megmerevedtek. […] Én nem tudtam bocsánatot kérni, ő nem tudott megbocsátani, mert nem volt mit. Gondolom, neki is lelki teher volt ez, nekem évtizedeimet tette tönkre” – kesereg a 38 éve kitaszított.

De mi is történt 1970-ben, egy kandidátusi védés szünetében? Gábor Eszter akkor már hat éve leadta kéziratát a két világháború között a modernista CIAM magyar építészcsoportjáról, de a könyv kiadása késlekedett. Persze, nem volt ez ritka akkoriban, de a szakmai előmenetelével és munkájával elégedetlen fiatal kutató egyébként is válságban volt. „Légüres térben fuldokoltam” – írja. Éppen jól jött, hogy az Akadémiai Kiadó másik sorozatának szerkesztője felkérte Gábort, adja oda nekik a kéziratot, ők majd rögvest kiadják. Ő ugyan vonakodott, de nem tiltakozott.

Budapest a világ legkisebb városa, legalábbis a hírek itt terjednek a leggyorsabban. Másnap a védés szünetében Zádor Anna ingerülten vonta kérdőre egykori védencét, hogy „miféle szélhámosságot csinál”. Gábor Eszter hebegett-habogott, szó szót követett, hogy aztán elhangozzék tőle a tragikus mondat: „Egy példány bent van a MÉSZ-ben [Magyar Építészek Szövetsége], és lassan szétírják, nekem kell végül visszaidéznem a saját mondataimat.” Kiborulás, sírógörcs. Bár a szétírás a forrásmegjelölés nélküli „szövegátemelőkre” (magyarul a plagizálókra) vonatkozott, nyelvtanilag akár úgy is lehetett érteni, hogy Gábor Eszter magázza Zádort, és őt gyanúsítja szellemi tulajdona eltulajdonításával.

Csakhogy erről szó sem volt. Nem csupán a köteles tisztelet miatt, s mert Zádor Annának eleve nem volt témája a XX. századi építészet. Hanem mert a fiatalabb pályatárs valóban felnézett a tanárnőre, és „Mamának” tekintette. Az 1956 őszén a bölcsészkarra kerülő Gábor Eszter a háborúban elveszítette apját, majd a forradalom után kivándorolt az anyja. Másodéves korában szült, és két hónapra rá már vizsgáznia kellett. A sűrű években Zádor Anna volt a támasza, aki a maga praktikus, vitális, de reszelős stílusában próbálta tartani benne a lelket. Lehet, hogy a terhek alatt rogyadozó fiatal nőnek több lágyságra lett volna szüksége. Ki tudja. Bár Gábor Eszter maga idézi akkoriból egyik kortársát: „minden szempontból remek vagyok, csak egy kicsit panaszkodós”.

Az évfolyamából egyedül ő szakdolgozott a tanárnőnél, mert Vayer Lajos professzornál hiúsági kérdés volt, hogy mindenki nála diplomázzon, és a „külön utasok” a megtorlást kockáztatták. Gábor Eszter azonban elszánt volt, és hálás, mert mesterétől nem csak jó témát kapott, nevezetesen a magyar CIAM történetét, de Zádor segített neki, és személyesen járt közben a csoport tekintélyes tagjainál, hogy fogadják tanítványát.

Aztán jött a nagyjelentet. Utána Zádor sokáig még tanítványa köszönését se fogadta. S ha véletlenül mégis, jött a gyilkos pardon: „Bocsánat, rossz a szemem, nem ismertelek meg.” Hiába próbálkoztak többen is a közvetítéssel, közbenjárással, Zádor Anna haragja nem lohadt, Gábor Eszter egy életre kitagadtatott. Aki bár nem érezte magát vétkesnek, mégis önkéntes penitenciát rótt magára, nem doktorált, „mert árulásnak éreztem, hogy máshoz menjek. Szent meggyőződésem volt, hogy másnak nincs is joga engem megítélni, csak neki. Ha ő nem, akkor senki.” Hajlamosak lehetünk ezt színpadiasnak, önsorsrontó gesztusnak tekinteni. De többről van szó, különösen Gábor Eszter gazdag kutatói életművére tekintve világos, hogy igazi áldozathozatalról. Az egykor kitagadott művészettörténész ma már néhány évvel idősebb akkori „kitagadójánál”, a köztük lévő különbség azonban máig megmaradt.

(Enigma, 54–55.)

Zádori Zsolt