Kereszt I. 2002. fa akril. 210x9x87cm © Műértő

Schmal Károly: Nálam a kép volt előbb. A plakátot egy – az utcán megjelenő – képként „képzeltem” el. A megadott téma csak mint legyőzendő akadály érdekelt. Gondoltam, ha elég elszánt vagyok, akármi ellenében is el tudom mondani, amit fontosnak tartok. Egy ideig így is volt, addig, amíg „elmondani” akartam és nem megérteni a saját tevékenységem által. Hiszen a plakát műfaja kedvez az illusztratív, „el akarom mondani” gondolkodásnak. Aztán egyre gyakrabban került a munkám Prokrusztész-ágyhoz hasonló helyzetbe. A világom nem fért bele a megrendelt témába. Sok is, kevés is lett az adott válasz. Továbbra is előfordult, de már ritkábban, olyan egybeesés, ahol az utcai plakáttal összefüggő elvárás és az én mondanivalóm találkozott. Számomra az első meghatározó élmény a fénnyel és az árnyékkal, az adott valóságból való kilépés pillanatával kapcsolatos, és ahhoz az eseményhez kötődik, amikor hároméves gyerekként a háború alatt, a bombázások szünetében feljöhettem a sötét és dohos pincéből a szabad ég alá. Kezdettől fogva ezt az első benyomásomat akartam megjeleníteni, először a plakátokon, azután más jellegű munkákon. Évekig főleg film- és kiállítási plakátokat terveztem, mert ezek tűrték el legjobban közlendőm megjelenítését. Például a békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennálékhoz készített egyik poszteren a köves talajon egy útszerű vonalpár látható, mely az enyészpontba fut össze. A talaj fölötti sima, fehér felületen a távolba vesző „út” úgy folytatódik, mintha az enyészponton túl, egymást keresztezve továbbhaladnának a vonalak. A forma síkidommá válik, kirajzolódik a négyzet átlója. A horizontig terjedően még el lehetne fogadni valós eseménynek azt, hogy a látszólagos úton együtt halad tovább a két vonal, de a továbbhaladás érzetének megjelenítésével már átfordul a másik valóságba. A plakátok mellett elkezdtem önálló fotografikákat készíteni.

Sch.K.: Igen, ha egy fotó és a fotón szereplő – egy vagy több – tárgy valódi jelenlétére, illetve ezeknek a fotóval való kapcsolatára utal. A fotón egy homokból kiálló fadarab látható, amely a képre applikált valóságos fadarabbal folytatódik – mintha egy és ugyanaz a tárgy lenne – kilépve a síkból a térbe, a virtuálisból a valóságosba, az alig létezőből a létezőbe. A fadarabon, a fényen és az árnyékon kívül a homok is fontos volt számomra – a fény és a homok ugyan egymástól távol esnek, annyiban mégis rokonok, hogy végletesen finom részecskékből állnak. A képeken a fény átfolyik a homokba, a homok pedig a fénybe. Nyomhagyásuk tünékenysége a semmi és minden határának enyészpontján áthaladó út rokona. Más képeken a geometrikus, egzakt jelek keverednek a káoszt idéző kusza vonalakkal, a pontos geometrikus jel és a tétova árkok egymásba kapcsolódása a rend és káosz egymásbanvalóságát jelzik.

Műértő: Az előbbi munkáidat hasábokról és hengerekről készült fotók követték, ezeken a széles ecsetvonásokkal megfestett árnyékok dominálnak. Milyen szerepük van az árnyékoknak?

Sch.K .: Nálam az árnyék önállósul, független jelentéshordozóvá válik. A realitást képviselő tárgyak fotóján a további beavatkozással mintegy lebontom a „valóságot”, az árnyékok, illetve fények önkényes alkalmazásával, a fényképekre való ráfestéssel. A tárgyak az állandóságot jelzik, árnyékaik a közöttük elképzelhető kapcsolatok végtelen számára, illetve a kapcsolat megvalósulásának bizonytalanságára utalnak. Ezeken a munkákon nemcsak a valóságos, vetett árnyékokat festettem meg, hanem az elképzeltet is, néhol pedig a festék maga a fényforrás. A képek különböző síkokból épülnek fel, hol fény éri a tárgyat, hol árnyék fedi, néhol az árnyék kitakar valamit a kompozícióból. Így érzékeltetem a képsík elválasztó jellegét, a képsíkon belüli és képsíkon kívüli kettősségét; ahol a vonal, tónus és a forma összeér, azok a lehetséges átjárások helyei a valós és a virtuális tér között. A papír síkja az a valóság, amellyel közvetlenül kapcsolatba tudok kerülni. Ezen belül alakítom ki a látszólagos teret – egymásra vonatkozásuk és a kettő között feszülő ellentét az, ami érdekes számomra.

Fény és homok.I. 1979.fotó 34x34cm © Budapest Galéria

Sch.K.: A papírnak az az előnye, hogy lemosható, azaz benne van az állandó újrakezdés lehetősége, de a mosás után visszamarad rajta valami a korábban rárajzoltakból is, így a múlt és a jelen kapcsolatban marad egymással. Másrészt a papír nem képes görbén gyűrődni: az alapos gyűrés után kisimított papíron kirajzolódó kis törések is egyenesek. Így a spontán gyűrés és a tudatos hajlítás nyomai egymáshoz hasonló, pusztán csak méretbeli különbségeket mutató törésekként jelentkeznek. Lehetséges, hogy rend és rendetlenség szétválasztása csupán egy erőltetett nézőpont alapján igazolható. A képet hordozó papír szakadtsága a papír háromdimenziós valóságára utal. A három dimenziót azzal is jelzem, hogy a képek elé helyezett üveglapokat néhány centiméteres konzolok tartják – az így létrejött távolság révén a valós tér is belejátszik a képbe, a papír illuzórikus tere és a papír valóságos síkja hangsúlyossá, tárgyszerűvé lesz általa.

Műértő: Volt néhány év, amikor bádoglemezt használtál, festés előtt a lemezbe belevágtál vagy meghajlítottad. Miért választottad ezt az anyagot?

Sch.K.: A sima papírnál a gyűrődés, gyűröttnél a kisimulás veszélye áll fenn (oly apróra töredezik, hogy már-már simának hat). A bádoglemez keményebb, megőrzi a formálást, ugyanakkor a merevsége beszűkíti a formálás lehetőségét. Amit mégis jobban tud a papírnál: az a lejtő, ami az előbb említett terek között közvetít: elindulok a virtuálisból, és megérkezem a valóságosba. Kezdetben az észrevétlen, de végkifejletében a radikális változást jeleníti meg.

Műértő: A festett bádogképeket tájképekre emlékeztető festmények követték. Van olyan képed, amelynek azt a címet adtad, hogy „Ez egy másik táj”.

Sch.K.: A „másik táj” az, ami a megszokott tájban várva, mégis meglepetésszerűen válik nyilvánvalóvá: „Ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen…” (József Attila: A Dunánál). A tájkép alkalmas terep a töprengésre. Megenged bicsaklásokat, téri abszurditásokat, és mégis táj marad – a papír törései és az ecsetnyomok azon a határon maradnak, ahol egyszerre ismerhetők fel a táj elemeiként (például horizontvonalként, dombként) és a képi történések részeiként.

Műértő: A kétezres évek elején először festett fahasábokat készítettél, majd egy évvel később festett kereszteket mutattál be az önálló kiállításodon. A festett kereszt a festett fahasábok folytatása volt. A kereszt ősidők óta használt jelkép, eredetileg az égtájakat, az évszakokat és a tér-időt jelképezte. Elfogadott szimbólum volt már jóval a kereszténység kialakulása előtt is, a világ teljességét, a transzcendenst és az immanenst jelentette.

Sch.K.: A fekete fahasábra festett szürke-fehér hasáb azt az illúziót kelti, mintha a valódi test belsejében lenne. A festett hasáb élei látszólag befelé futnak, és csupán egyetlen pontban találkoznak a fekete fahasáb élével. De ez az egyetlen pont a bizonyítéka annak, hogy nem lehet szétválasztani a valós és a virtuális világot. Annyiban hasonlít ez a Möbiusz-szalaghoz, hogy minden pontja az innenső és a túloldalon lévő síkhoz is tartozik. A keresztforma a maga jelentéstartalmával a valódi világ része, a rá festett hasábok pedig a virtuális világ jelzései. Több felfüggesztési szál tartja a fal síkjával csak érintkező objektet, de a rögzítést szolgáló madzagok megfestve is folytatódnak a kereszten. A valóságos és a látszólagos összefonódik.

Műértő: 2007-ben az Óbudai Pincegalériában, a Zichy-kastélyban láthattuk térbe függesztett plasztikáidat. Installációnak tekinthető ez a munkád?

Sch.K.: A korábbi munkáimat egyenként kellett nézni. Amikor a sötét térbe függesztett, lebegő munkákat készítettem, nyilvánvalóvá vált az összetartozásuk. A keresztet alkotó formák itt szétválnak, és egymáshoz képest külön-külön mozognak, de azért össze vannak kötve. Olyan, mintha a festett keresztet szétszednénk, és egy madzagon lógatnánk be a térbe. Ezek a plasztikák annyiban különböznek a többitől, hogy míg azokra a statikusság volt jellemző, itt eszközként bekapcsolódott a mozgás is, az elemek imbolygása, rezgése. Az egyes munkáknak és azok külön mozgó részeinek egymásra vonatkozását, összekapcsolódását végső soron a felülről jövő fény teremti meg. Ezért a fény nemcsak a kiállításnál szükséges megvilágítás eszköze, hanem a tárgyakhoz tartozó, jelértékkel bíró entitás.

Műértő: Pályakezdésed óta következetesen haladsz a valós és virtuális tér lehetséges kapcsolatainak megjelenítésén. Gondolkoztál már azon, hogy milyen irányban folytatod a munkásságodat, rajzokat, festményeket vagy objekteket készítesz majd?

Sch.K.: A fecske úgy rakja a fészkét a ház falára, hogy azonos magasságban letapaszt egy-egy sárcsomót. Ezek a csomók egymástól néha több méterre vannak. Ezt a bizonytalan tapasztgatást ismétli mindaddig, amíg valahol két csomó nem kerül közvetlenül egymás mellé. Ekkor egyre valószínűbb lesz, hogy hol épül meg a fészek. A csomók egyre biztosabban és sűrűbben kerülnek egymás mellé. Hogy merre kell menni, menet közben derül ki igazán, folytonos korrekció eredményeképpen.

(Schmal Károly Plakátok, képek, plasztikák című kiállítása a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában február 22-ig tekinthető meg.)

Gelencsér Rothman Éva