A két részből álló hangverseny első felében a nagyszerű muzsikus és kísérői – a Rácz Márton karmester által vezényelt Óbudai Danubia Zenekar, a magyar Deep Purple-emlékzenekar, a Cry Free (az együttes neve egyébként a Deep Purple egy kevéssé ismert száma, mely az In Rock negyedszázados jubileumi kiadásán, 1995-ben jelent meg), Kasia Łaska lengyel énekesnő és Steve Balsamo walesi-olasz énekes – Lord Concerto for Group and Orchestra című, negyven évvel ezelőtt szerzett rock-szimfóniáját adták elő.

Az 1969. szeptember 24-én a londoni Royal Albert Hallban bemutatott Concerto az első nagyszabású kísérlet volt a rock, valamint a szimfonikus zene keresztezésére és – bár a kritika fölsőfokon dicsérte – a kasszánál hatalmasat bukott: Nagy-Britanniában föl sem került a kétszázas lemezeladási listára, az Egyesült Államokban is csak a 149. lett.

Jon Lord © Szegő Péter

A Sir Malcolm Arnold által vezényelt Királyi Filharmonikusok és a klasszikus fölállásában csak két és fél hónapja létező rockzenekar közös muzsikálása akkoriban szentségtörésnek számított a klasszikus zene egyik legfőbb szentélyében. Ugyanez közel negyven évvel később a Millenáris Teátrumban aligha verte ki bárkinél is a biztosítékot. Lord és zenésztársai korrektül, az eredetihez képest kisebb változtatásokkal előadták a Concertót, csak hát sem Łaska, sem Balsamo hangja nem hasonlítható a közel negyven évvel ezelőtti Ian Gillanéhez és a Cry Free gitárosa, Lee Olivér sem egy Ritchie Blackmore. A Király Televízió Híradójának értesülése szerint Lord azt kérte a közönségtől, hogy ne mint a Deep Purple egykori billentyűsére nézzenek rá. Ez ugyan finoman szólva is jelentős kihívás, de ha ebből indulunk ki, akkor azt kell mondani, hogy a Millenáris Teátrumban egy aránylag jó zenekar lépett föl, zseniális orgonistával. A hatvannyolcadik évében járó Lord abban a pillanatban negyven évet fiatalodott, mihelyt szólózni kezdett a Hammond-orgonán.

A szünet után Lord különböző korszakaiból hallhatott dalokat a nagyérdemű. Fölcsendült például két Lord-szerzemény, melyet a veterán muzsikus eredetileg a kitűnő, egyslágeres énekesnő, Sam Brown számára írt – nota bene: Brown egyetlen igazán nagy slágerében, a Stopban, van egy remek Hammond-szóló, amit nem Lord játszik. Az eredetileg az 1956-ban emigrált magyar zenészekből összeállt németországi nagyzenekar, a Philharmonia Hungarica közreműködésével készült 1976-os Sarabande-ról is hallhatóak voltak részletek.

Lord minden bizonnyal komolyan vette, hogy ne a Deep Purple volt tagját lássák benne, mert – annak ellenére, hogy eddigi fölnőtt életének több mint felét a Purple zenészeként élte le – összesen két számot játszott egykori zenekarától: az eredetileg 1972-es Picture of Home-ot és – zárószámként – a két évvel korábbi megaslágert, a Child In Time-ot. Az 1972-es Lazy, melyben sokak szerint Lord munkásságának talán egyik legnagyobb szólója van, elmaradt. A főleg koncerteken - ugyancsak komoly Lord-szólókkal - előadott, 1969-es Wring That Neck szintén. Kár, hogy az ausztrál zenészekkel, 2003-ban készült, blues-klasszikusokat tartalmazó koncertfölvételről, (Live At The Basement) egyetlen számot sem játszott.

Szegő Péter