Huszonnégy éves korában, 1947-ben emigrált Párizsba, 1948-ban még részt vett hazai kiállításon, majd 20 évig nem voltak láthatók a művei Budapesten – nem az ő hibájából. Amint javultak Magyarország külföldi kapcsolatai, 1970-ben azonnal megragadta az alkalmat, és nagy anyaggal szerepelt a Műcsarnok XX. századi magyar származású művészek külföldön című kiállításán. Szobrait Major Mátétól Perneczky Gézáig minden kritikus „a tárlat legnagyobb meglepetésének” tartotta. Szokásos rovata számára Frank János interjút készített vele, amelyet azonban nem közölt az Élet és Irodalom. Részt vett a külföldi magyar művészek 1982-es kiállításán is. Néray Katalin ekkor kezdett tárgyalni egy retrospektív egyéni tárlatról, amely kilenc évvel később, 1991-ben valósult meg. A kiállítás alkalmával Jacques Lang francia kulturális miniszter (vagyis a francia állam) a művésznő Duna című, nagyméretű gránitszobrát Budapestnek ajándékozta, a kivitelezés költségét is vállalva. A főváros azonban nem talált megfelelő helyet az emlékműnek, ezért hosszas huzavona után a szobrot Grenoble városa kapta meg. „Erről inkább nem beszélek, szeretném elfelejteni az ezzel kapcsolatos kellemetlenségeket” – mondta visszafogottan évek múlva a művésznő, aki szobrot ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak, a Nemzeti Galériának és a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak. Jelenleg ezek egyik múzeum állandó kiállításán sem szerepelnek. (A Duna-szobor modellje a budapesti Francia Intézetben, egy rozsdamentes acél- és két márványszobra a veszprémi Vass László-gyűjteményben, egy további szobra a Paksi Képtárban van.)

Marta Pan: Obero © Műértő

Csúnya és szomorú történet. Az egyik oldalon egy lelkes és adakozó, világhírű művész, a másik oldalon az értetlen, vonakodó szülőhaza, amely nem ismeri fel a páratlan lehetőséget, és sértő módon viselkedik. Van tehát miért bocsánatot kérni – sajnos már csak az emlékétől.

Pán Márta rövid budapesti tanulmányok után érkezett Párizsba, ahol a modernizmus legnagyobb mestereivel ismerkedett meg. Közülük Brancusi és Le Corbusier volt rá döntő hatással, akinek irodájában egy ideig dolgozott is. Tudta, hogy mindent elölről kell kezdenie. Felismerte, hogy a modern szobrászat tárgya nem az emberi test, és nem is a természeti formák külsőségei, hanem a bennük rejlő egyensúlyok és arányok, a formák közti viszonyok és elmozdulások. Növényeket, kagylókat rajzolt – három ilyen rajza látható is a kiállításon. Nem a kagylók formája adta az ösztönzést a szobraihoz, hanem az a mozzanat, ahogy a héjak felnyílnak. Ezért műveinek valóságos témája az egyensúly és a mozgás. Így születtek a „zsanérszobrok” (Charniere no. 1., 1952). Ez ragadta meg Maurice Béjart figyelmét, aki két balettjében is felhasználta egy-egy szobrát: nem installációként, hanem szereplőként.

Ugyanebben az évben, 1952-ben, férjhez ment André Wogenscky építészhez, akit elkísért a nemzetközi építészkongresszusokra, így 1959-ben a hollandiai Otterlóba. Itt ismerkedett meg a Kröller–Müller Múzeum igazgatójával, Abraham Marie Hammacherrel, aki megbízta, hogy készítsen egy szobrot a múzeum parkjába, amely összekötné a természetet és az épületet. Pán Márta karrierje ezzel indult el.

Úszó szobrot készített a múzeum parkjában lévő tóra (1961). A poliészterszobor két elemét forgócsapos illesztés kapcsolja össze, amely körül a felső forma forog, miközben a plasztika – akár egy különleges vízimadár – lebeg a tavon. Kisméretű famodellje (1959) látható most a kiállításon, a címe – Obero – arra a brazíliai fára utal, amelyből a modell készült. A következő évtizedekben Bretagne-tól Dallason át Oszakáig számos városi tér és park számára készült úszó szobra, de a legismertebb az otterlói maradt. Behízelgő formája, rafinált felépítése (33 munkatárssal dolgozott együtt a kivitelezésen), vidám, játékos megjelenése révén szinte a múzeum – és a művésznő – emblémája lett.

Már az otterlói szobor elhelyezéséhez is módosította a tavat és a környező utakat, a későbbiekben pedig a táj és a városkép formálása egybeforrott a szobrászatával. Így készültek a nagy, átfogó szobor- és téregyüttesei, amelyekben mindig fontos elem a víz. Pályája során nemcsak férjével dolgozott együtt, hanem a modern építészet olyan korszakos mestereivel is, mint Kenzo Tange, Oscar Niemeyer vagy I. M. Pei. Egyre fontosabbnak érezte azonban, hogy önállóan alkosson. Szobrász, építész, tájtervező, kultúrmérnök lett egy személyben. Az volt a célja, hogy „szobrászi mű legyen a városi tér” is. Nem vette el a kedvét az sem, hogy számos terve nem vagy csak töredékesen valósult meg. Befejezetlenségében is nagyszabású munkája Brest főutcája, a Rue de Siam átalakítása. A város és a tenger közti kapcsolatot teremti újjá azzal, hogy az utcában egy vízi utat jelenít meg a forrástól a tavakon át a torkolatig.

Marta Pan: Döntött négyzet © Műértő

Szobraiban az 1960-as évek végétől fordult az organikus formálástól a geometrikus alakzatok felé. Plexi-, márvány-, beton-, gránit-, majd a nyolcvanas évek végétől rozsdamentes acélszobrokat készített. Ezek a puritán és racionális művek a geometrikus absztrakt szobrászat kedvelt formáit és témáit követik – előszeretettel a Möbius-szalag iránt –, de mindig felmutatnak valamilyen egyéni gesztust: egy váratlan ívet, fordulatot, arányt, amellyel együtt jár a munkáira jellemző lírai vonás. Művei különösen népszerűek Japánban, ahol a nagy acélszobrokba jelképes tartalmakat is beleéreznek.

A Szépművészeti Múzeum ezekből az acélszobrokból mutat be egy kollekciót, amely a művésznő kertjéből érkezett Budapestre. Éveken át folytak a kiállítás előkészületei. Időközben a múzeumhoz csatlakozott a Képzőművészeti Egyetem is, ahol az építészeti maketteket tervezték bemutatni, és a tárlatot a Műegyetemmel közös konferencia kísérte volna. Pán Márta ezért különösen lelkesedett, de a halála miatt ezek a rendezvények már elmaradtak.

Változott a Szépművészeti Múzeum kiállítása is. Az első terv szerint a szobrok a szabadban álltak volna, de ezt hamar el kellett vetni – műtárgyvédelmi okokból. A művésznő javaslata volt, hogy a krómacél szobrok kerüljenek be a múzeumi termekbe, konfrontálódva a régi képekkel. Merész gondolat, számos múzeum kipróbálta már, és Pán Márta friss szellemét, kíváncsiságát mutatja, hogy jóval túl a 80. életévén vállalta volna ezt a kihívást. Az „outdoor statue” és a „gallery sculpture” szembeállítása jellegzetesen posztmodern gesztus. Az 1970-es évektől kezdve több művész provokálta így a múzeumokat, erősen kritikai attitűddel. Pán Márta elutasította a posztmodernizmust, és mindenfajta kritikai magatartás is távol állt tőle. Hitt a klasszikus harmóniában és szépségeszményben, mégis izgatta a kérdés, hogyan viselkednének ezek a szabadtéri szobrok a számukra teljesen inadekvát környezetben. Ez az elképzelés sem valósulhatott meg, és a nyolc szobor a Márvány-, a Reneszánsz- és a Barokk-csarnokba, illetve a lépcsőpihenőkre és az emeleti kerengőre állítva az építészeti térrel szeretne kapcsolatba kerülni. Bár a helyeket még a művésznő jelölte ki, a kiállítást már nem érte meg, tavaly ősszel meghalt. Nem tudhatjuk, mit változtatott volna az elhelyezéseken, de mindenekelőtt az installáláson. A múzeum nagyszabású és impozáns tereiből adódóan sokfajta és változatos rálátás nyílik a szobrokra, még sincs olyan nézetük, hogy ne zavarjon bele valami: fotelok, asztalok, cserepes növények, eligazító táblák, de főleg a védőkordonok és a márványpadló átütően hangsúlyos mintázata. A látogató elsősorban közlekedési akadályként éli meg a jelenlétüket, és ez provokációnak túl kevés. Pán Márta nem bosszantani, hanem meglepni akarta a látogatókat, gyanítom azzal, hogy ezek a kültérre szánt szobrok az épületbelsőkben is kivívják térbeli rangjukat.

Három rajz és három faszobor a kamarateremben látható. Ez az igényes és delikát kis bemutató, bár nem szerepelt az eredeti tervben, minden bizonnyal tetszene Pán Mártának, akárcsak Kumin Mónika okos és informatív tanulmánya a katalógusban. A jóvátétellel azonban továbbra is adósak vagyunk.

(Megtekinthető szeptember 20-ig.)

Nagy Ildikó