HVG: Nyolcéves korában látta először az 1948-ban forgatott Piros cipellők című filmet, és – mint mondta – azóta is a hatása alatt áll. Húsz országban vették meg a 300 ezer dollárért felújított alkotás dvd-forgalmazási és tévévetítési jogait. Mi teszi érdekessé a Piros cipellőket, hatvan év után is?

Martin Scorsese: A jó filmek sohasem kopnak el. A kritika mindig nagyra tartotta a Piros cipellőket expresszionista színvilága, árnyalt története és képi megoldásai miatt. Bár többször is megnéztem, évekig nem jöttem rá, hogy ez a film metaforikusan az alkotás iránti megszállottságról, a megszállottság misztikumáról és arról szól, hogy az alkotás folyamata hol konstruktív, máskor meg épp az ellenkezője. A rombolásból is születhetnek gyönyörű dolgok. De ez a film vizuálisan is mestermű. Gondoljon csak a zárójelenetre, ahol a hősnő meggyötört lábából a piros cipőre csorog a vér. Ilyen mellbevágó képeket ritkán látni. Ez fejezi ki legjobban, hogy az igazi művészetnek ára van. Egyébként a közepes művészet is felemészti az embert, a fércmunka pedig még jobban. Gyengét alkotni nehéz és fölösleges, mégis sokan csinálják. Ki tudja, miért.

Megváratta az Oscar-díj © AP

M. S.: Igen, Jancsó Miklós. Számomra a Szegénylegények mérföldkő volt. Soha nem láttam olyan kameramozgást, mint Jancsónál. Látszólag objektíven körbepásztázza a némán mozgó színészeket, és közben egy szó nélkül tökéletesen ábrázol politikailag vérfagyasztó helyzeteket. Ugyanezzel a puszta kameramozgással le tudja leplezni az árulót, és meg tudja mutatni a fegyver kíméletlen erejét. Ott van az a jelenet, amikor kimasíroztatják a gyanúsítottakat az erődből, majd levetkőztetik őket – a néző ereiben meghűl a vér. Aztán visszaparancsolják a foglyokra a ruhát, és visszaviszik őket az erődbe. Másodjára a közönség persze ugyanezt várja, de ezúttal lemészárolják a foglyokat. Ez a kiszámíthatatlanság jeges rémülettel tölti el a nézőt, és Jancsó így éri el, amit mondani akar, hogy az életünk fölött nem mi dirigálunk, hanem a hatalom. De ugyanezt elmondhatom a Csillagosok, katonákról és a Fényes szelekről is. Ahogy az Így jöttem végén a kamerába mered a fiú, egy életre a memóriámba égett. És a Szerelmem, Elektra is, pedig csak videón láttam. Jancsó egészen másfajta filmcsináló, mint én, másképp meséljük el a történeteinket, az energiánk is különböző. De abból, ahogy képes megvilágítani az emberi lét árnyaltságát és törékenységét, rengeteget tanultam. Nem szégyellem, hogy az Aljas utcákban és a Nagymenőkben is bőven használtam az ő feszültségteremtő kameramozgatását.

HVG: Még mindig ugyanolyan szenvedélyesen filmez, mint régen?

M. S.: Sajnos igen. Vannak, akik azt mondják, nem mindig kellene, vagy nem mindig úgy kellene, sőt olyan is akad, aki szerint egyáltalán nem kellene. Én viszont úgy vagyok vele, ha már a filmezés lett a krónikus betegségem, arra a kis időre minek gyógyítsam? Szeretek filmezni, ez az életelemem. Még akkor is, ha nem áll be a szám a panasztól, hogy filmezés idején pirkadatkor kelek, késő éjjel fekszem. Megszállottan csinálom. Forgatni utálok, vágni imádok. Nem tudom megmondani, mi az, ami hajt, miért tesz rám ekkora hatást, amikor a vágószobában összeáll a kép, vagy a kamerával tökéletesen sikerül elkapnom egy érzést, egy fordulatot. Most a cannes-i fesztiválon Alain Resnais új filmjének első kockáin szabályosan elsírtam magam. Úgy tud fogalmazni filmnyelven, hogy még színészek sem kellenek hozzá. Nekem viszont a színész a kulcs. A színész és a kamera.

HVG: Minek alapján választják ki, hogy a Filmalapítvány melyik filmeket restaurálja?

M. S.: Igyekszünk ütős filmeket válogatni. Nem jöhet szóba például egy argentin musical csak azért, mert van benne egy világhírű popsláger. Az amerikai filmekkel egyszerűbb a helyzet, mert Lucasnak, Coppolának, Spielbergnek – többek között velük hoztuk létre az alapítványt – megvannak a maguk kedvencei, és nyilván nekem is. A legtöbb filmnél számít, hogy milyen a színfelhasználása, a zenéje, kik játszanak benne, ki írta, ki rendezte. Persze hiába választunk ki egy filmet, amely minden követelményünknek megfelel, ha már nincs belőle restaurálható kópia.

Leonardo DiCaprióval az Aviátor című film forgatásán © AP

HVG: Külföldi filmeket is restaurálnak?

M. S.: Hogyne! Gyakran fordulnak hozzánk egy-egy ország helyi alapítványai ilyen kéréssel, és munkatársaink is folyamatosan járják a világ archívumait. Innen tudjuk, hogy az oroszoknak kiválóan működő restaurációs programjuk van, az afrikai kontinensen viszont nincs pénz ilyesmire. Idén az egyiptomi Al Momiát, a tajvani Brighter Summer Dayt és a mexikói Redest restauráltuk. Szeretnénk tartani a tempót, hogy évente legalább három filmet hozzunk rendbe, de sajnos nincs elég pénzünk és emberünk, márpedig a filmrestaurálás pepecselős, időigényes munka.

HVG: Restaurálnak, nem pedig digitalizálnak. Miért?

M. S.: Mert csak a celluloid él túl mindent. Ráadásul a digitalizálás még gyerekcipőben jár, és a minősége meg sem közelíti a restaurált celluloidfilmét.

NÁVAI ANIKÓ / CANNES