A Biennale des Antiquaires Patrick Bazanan tervezte belső tere is radikálisan megújult: a Grand Palais épületébe belépő látogató először egy központi térre érkezett, ahol a legjelentősebb galériák fogadták. Az innen nyíló, szökőkutakkal és pihenőhelyekkel tagolt hosszanti utca áttekinthetővé tette a korábban labirintusszerű terepet.

A kiállítók száma csökkent: míg 2006-ban 111-en, két évvel ezelőtt pedig százan voltak, idén már „csak” 87 részvevő jött el, a külföldiek száma 28-ról 24-re apadt. A távolmaradók között volt az art deco korszakra specializálódott párizsi L’Arc en Seine, a Le Corbusier- és Pierre Jeanneret-bútorokat áruló Patrick Seguin, valamint a két középkorra szakosodott nagyágyú, Ratton-Ladriere és Brimo de Laroussilhe. Így az idén a középkori műtárgyak, szőnyegek és gobelinek eltűntek a vásárról. Hogy miért? A stand ára 1000-1200 euró négyzetméterenként, de az egyéb kiadások (biztosítás, dekoráció, katalógus, fogadások) miatt a költségek akár a félmillió eurót is könnyen elérhetik. A válság miatt is nehéz megfelelő kvalitású árut találni, egyes galériások pedig egyszerűen nem voltak elégedettek a számukra felkínált hellyel.

Műértő

Az első alkalommal kiállító olasz Tornabuoni a XX. századot és a középkori Itáliát párhuzamba állító művekkel szerepelt. Jean-Christophe Charbonnier különleges japán tárgyai között 450 ezer eurót ért egy 1830 körüli szamurájpáncél, a belga Bernard de Leye pedig többek között XVI. Lajos étekfogó mesterének botját árulta. Az új résztvevők közül meg kell említeni a New York-i Jason Jacques-ot. A XIX. és korai XX. századi európai kerámiára szakosodott kereskedő Francois-Joseph Graf tervezte standját George Hoentschel keramikusnak az 1900-as párizsi világkiállításra készített bemutatója inspirálta. A kínálatban Emile Decoeur és Adrien Dalpayrat kerámiái is szerepeltek. A szintén New York-i J. J. Lally & Co. először szerepelt külföldön: a kínai műtárgyak Egyesült Államokba történő behozatalát megszigorították, így kénytelen volt az európai piac felé fordulni.

Időről időre a közönség és a kínálat is változik. Antoine Laurentin galériatulajdonos úgy emlékszik, hogy az 1980-as évek vásárlói az antik bútorok és a „period room”-nak nevezett teljes enteriőrök iránt érdeklődtek. Jelenleg vegyesebb a kép, a klasszikus bútorok mellett egyre nagyobb teret nyer a XX. század eleji iparművészet, a dizájn pedig egyértelműen a XXI. század felé viszi a vásárt. A változás oka Daniel Boulakia galériás szerint az, hogy a gyűjtők egyre fiatalabbak, és saját korukat, annak tárgyait keresik.

A párizsi Franck Laigneau észak-európai mesterek faragott és festett bútorait mutatta be. A galériás 12 éve az 1900-as párizsi világkiállítás katalógusában látta meg a finn pavilont, és úgy döntött, hogy az 1950--1970-es évek skandináv nagyjai, Verner Panton vagy Arne Jacobsen helyett a XX. század első felét fogja kiállítani, olyan, a nagyközönség számára ismeretlen nevekkel, mint Lars Kinsarvik, Johan Borgersen vagy Stephan Sinding. Persze az előbb említett nagyságok munkái is jelen voltak a vásáron: a Dansk Mobelkunst például Poul Henningsen fluoreszkáló csillárait kínálta, amelyekből 20 darab készült az 1959-es Jövő háza című koppenhágai kiállításra, de nagy részük még ma is a gyár raktárában áll. Több XX. századi iparművészettel foglalkozó galériás szerint lassan visszatérnek az amerikaiak, de továbbra is az európaiak a legkomolyabb vásárlók, akiket a koreaiak, azután Brazília, Oroszország, India és Kína (azaz a gyorsan fejlődő BRIC országok) gyűjtői, illetve a törökök követnek.

A vásár 25. jubileumát a szervezők egy Tremplin pour la Biennale (Ugródeszka a biennáléra) részleg kialakításával próbálták emlékezetessé tenni. A régiségkereskedők szakmai szervezete, a Syndicat national des Antiquires tagjai közül kiválasztott 25 ígéretes, legalább 5 éve működő galériás egy-egy művet állíthatott ki egy közös standon. Magyarországról a Kálmán Makláry Fine Arts érkezett Reigl Judit 1956-os Éclatement (Robbanás) című olajfestményével, amelyet már a megnyitón sikerült értékesíteni. A Tremplin ötlete remek, de saját árnyékukon a nemzetköziséget hirdető szervezők sem tudtak átlépni: a 25 újonc közül 23 volt a francia.

A biennále sikeresen zárult, a megújult vásáron első osztályú műtárgyak közül lehetett válogatni. A látogatónak némi „Maastricht-utánérzése” lehetett ugyan, de ez inkább előnyére vált a rendezvénynek. Christian Deydier kereskedő, egykori biennáleigazgató szerint: „A rendezvény talán dinoszaurusz, de a legszebb a világon, amelyet mindenki látni akar.” A legnagyobb kihívást továbbra is a különleges művek felkutatása jelenti, közepes minőségű alkotásokkal pedig nem is érdemes próbálkozni. Úgy tűnik, a klasszikus műtárgyak a válság ellenére megőrizték értéküket, megvásárlásuk nem pusztán befektetés, hanem a műtárgyak szeretetére vall. Hervé Aaron, az idei biennále szervezője szeretné ismét első számú műkereskedelmi központtá tenni Párizst, amely a II. világháború után elvesztette piacvezető pozícióját. A francia színtér - többek között bonyolult adótörvényei miatt - aligha lesz olyan dinamikus, mint az angol, a kínai vagy az amerikai, ám a vásár és szatellitrendezvényei azt bizonyították, hogy Párizs még mindig igen komoly szerepet játszik a nemzetközi műkereskedelemben.

Molnár Dóra