Mit üzennek a csillagok 2012-ben?
Ha valaki végigsétál a Rákóczi úton, kezében egy magasra tartott ötágú vörös csillaggal, két eset lehetséges: provokátor vagy művész. Szombathy Bálint munkáiban és művészeti akcióiban rendszeresen megjelennek a huszadik századi totalitárius diktatúrák jelképei. Aktuális kiállításának középpontjába is az ötágú csillagot helyezte.
hvg.hu: Legújabb kiállítása széles időkerettel dolgozik: a legrégebbi tárgy a hetvenes évek elején készült, a legfrissebb pedig 2012-ben. Egyetlen szimbólum, az ötágú csillag középpontba állításával össze lehet fogni térben és időben több mint negyven évet?
Szombathy Bálint: Több mint negyven éve használtam először vörös csillagos jugoszláv zászlót, és alkotásaimban azóta is számtalanszor jelentek meg ezek a szimbólumok. Volt, hogy térintervencióként jelenítettem meg őket a természetben, vagy valamelyik performanszomat építettem rájuk. A munkásságom egyik fő vonulata az, hogy a totalitárius diktatúrák jelképeivel dolgozom. Nemcsak az ötágú csillaggal, hanem a sarló-kalapáccsal és a fekete Malevics-kereszttel is foglalkoztam már, horogkereszttel viszont sosem.
hvg.hu: Miért nem? A horogkereszt a formáját, a megörökíthetőségét tekintve ugyanolyan vonzó, provokatív és tiltott alapanyag, mint a vörös csillag.
Sz. B.: Nem éltem abban a társadalomban, melynek meghatározó szimbóluma volt a szvasztika. Olyanban viszont igen, amelyikben az ötágú vörös csillagnak szakrális szerepe volt. Engem az érdekelt, hogyan lehet ezt a szakralitást, a szent aurát valamiképpen megbolygatni. Egyik legelső, '71-es, illetve '72-es akciómban - ezek dokumentációja itt, a kiállítóteremben is megtalálható - papírzászlókat helyeztem el a természetben. A zászlókhoz hozzáférni nem volt nehéz, bármelyik papírüzletben meg lehetett vásárolni őket, ami viszont érdekes volt, hogy rengeteg nyomdahibás volt közöttük, egyes példányokról például hiányzott a kék színsáv. Úgy éreztem, ezek a nyomdahibák azokat a torzulásokat fejezték ki, melyek a jugoszláv társadalomra voltak jellemzőek. Erre még rájátszott az is, hogy annál a Szabadkához közeli tónál, ahol a zászlós képeket készítettem, valamilyen szennyezés következtében halpusztulás volt, döglött halak úsztak a víz felszínén, volt, amelyik vérzett is, én pedig lefotóztam egyet a jugoszláv zászlóval. Húsz évvel később a véres háborúkkal teli jugoszláv történelem új értelmet adott ezeknek a munkáknak, más megvilágításba helyezte őket: a történelem igazolta azt a társadalomkritikát, amit én művészeti provokáció formájában fogalmaztam meg. Megjegyzem, ezt a sorozatot először csak a rendszerváltás után állítottam ki, mert előtte nagyon börtönbe zárhattak volna miatta.
hvg.hu: Ma már teljesen szabadon használhatja ezeket a jelképeket bárki - a művészet keretei között. Ennek az új paradigmának a jelképe a kiállításon megjelenő csillagos-sávos amerikai lobogó?
Sz. B.: A világ dolgait már nem a politikusok alakítják, hanem a bankárok, az ideológiákat nem a politika határozza meg, hanem a pénz. Az Egyesült Államok lobogójának csillagait egydolláros darabkákkal fedtem le, utalva erre a váltásra. Az amerikai zászló izgalmas tárgy, engem mindig is vonzott, illetve provokált, akárcsak a nagy pop art művészeket, Andy Warholt és Roy Lichtensteint. Legújabb munkámmal így nemcsak az államszocialista rendszerek összeomlása után a világban végbement szemléletmódbeli változásra reflektálok, hanem az amerikai dominanciáról, valamint a pénzről szóló kritikai álláspontomat hozom nyilvánosságra.
hvg.hu: Nem ez az első eset, hogy amerikai bankjegyet változtatott át műalkotássá. 1985-ben az 'In God We Trust' (Istenben bízunk) feliratból a God szót kihúzta és az Arttal helyettesítette egy tízdollároson, így 'In Art We Trust' (A művészetben bízunk) lett belőle. Most viszont az Art szót a Money-val, azaz a pénzzel helyettesítette, így a mottó 2012-ben így szól: 'In Money We Trust' (A pénzben hiszünk). Ez önre igaz, vagy a művészekre általában?
Sz. B.: Ez egy intervenció, művészeti beavatkozás volt '85-ben nem valódi, hanem játékpénzeken, amiket egy színházi társulat kellékei között találtam. A mostani az első eset, hogy valódi bankókkal dolgoztam, de ezzel az akcióval nem azt akarom kifejezni, hogy én hiszek az 'In Money We Trust' mottóban, hanem pont ellenkezőleg: iróniával viszonyulok hozzá. Megmaradtam idealistának, nem tudok azonosulni a materialista, anyagias és monetáris személettel. Bizonyos szempontból az egész nemzedékem ezt a művészetfelfogást vallotta, hittünk abban, hogy fel tudunk építeni egy esztétikai társadalmat.
hvg.hu: A nem az ön korosztályához tartozó, fiatal művészeket is foglalkoztatják ezek a jelképek?
Sz. B.: A fiatalok, vagy azok a művészek, akik csak tíz-tizenöt éve vannak a pályán, érzéketlenekké váltak a téma iránt, ugyanúgy, ahogy nem köti le figyelmüket a társadalmi, szociális és politikai problémák sem. Nem hisznek abban, hogy a társadalom a művészet segítségével átformálható, jobbá tehető. Ennek a közömbösségnek főleg az amerikai szemlélet térnyerése az oka, mely arra ösztökéli a művészeket, hogy a túlélés érdekében könnyen befogadható és a piac követelményeinek megfelelő, gyorsan eladható dizájnművészetben gondolkodjanak, és tartsák távol magukat a provokatív megnyilvánulásoktól. Ma már legtöbben a kurátoroknak és a műkereskedőknek dolgoznak, hiányzik belőlük az a kritikai attitűd, az a lázadó szellem, ami arra készteti a művészeket, hogy a konzumtrendekkel szembefordulva alkossanak, és olyan kényes témákat dolgozzanak fel, mint például az ötágú vörös csillag jelentésének paradoxona.
hvg.hu: Ha már az ötágú csillagok ellentmondásos természeténél tartunk, Tamás Gáspár Miklós filozófus Minek a vörös csillag? című cikkében nemrég például azt írta, hogy ez a szimbólum "ma egyszerre a lázadás és a hatalom, a szabadság és az elnyomás jelképe". Ön melyik értelmezést fogadja el?
Sz. B.: Mint minden értelmezés, ez is kontextusfüggő: teljesen más értelemet adunk a vörös csillag jelentésének Budapest utcáin, mint egy belgrádi futball csapat, mondjuk: a belgárdi Crvena Zvezda öltözőjében vagy a klub lelátóján. Az évek során érdekes tapasztalatokra tettem szert a különféle értelmezői közösségek vörös csillaggal szembeni attitűdjével kapcsolatban. Tavaly a Velencei Biennálén volt egy három napos akcióm, a volt szovjet zászlót a testemre kifeszítve, szendvicsemberként járkáltam az utcákon. Amikor egy szegényebb negyedben elhaladtam az Újjáalakult Kommunista Párt helyi szervezetének irodája előtt a munkások barátsággal fogadtak, még a második és a harmadik napon is, amikor előbb a jugoszláv, majd a csehszlovák zászlóval tértem vissza a helyszínre.
Más helyszíneken, a gazdagabb negyedekben viszont az emberek inkább azért jöttek oda hozzám, hogy kifejezzék a boldogságukat aziránt, hogy ezek a szocialista szövetségi rendszerek már nem léteznek. Nemrégiben a szlovákiai Érsekújváron megismételtem ezt a public art akciót. Ebben a környezetben természetesen voltak, akik lekomcsiztak, de inkább az elmúlt rendszer iránti nosztalgia hangjai voltak erősek. Mindez arra mutat rá, hogy az általános értelmezések mellett nem szabad elvonatkoztatnunk a lokális hermeneutikai tartalmaktól sem, amikor egy szimbólum jelentésének megfejtésével foglalkozunk.
hvg.hu: A magyarországi jobboldali radikalizmus régi-új jelképei nem foglalkoztatják?
Sz. B.: Egyáltalán nem. Regionális-nemzeti vonalon sokkal érdekesebb például a vajdasági magyarok zászlója, melyet azután használtak, hogy Tito a hetvenes években széles körű autonómiát adott a térségben élő magyaroknak. Ez a zászló megegyezett Magyarország lobogójával, csak szerepelt benne a vörös csillag. Dolgozom rajta, hogy pár ilyen zászlót beszerezzek. A téma még feldolgozatlan, ugyanakkor aktuális, mert a mai viszonyokat látva komolyan befolyásolta régiónk történelmét. Amíg ennek a feldolgozása háttérbe szorul, addig a szembenézés helyét a mítoszteremtés foglalja el.
Az emberek hihetetlenül felelőtlenül viselkednek, ha a múlt feldolgozásáról van szó, mind egyéni, mind pedig kollektív szinten. Ma nehéz dolga van annak, aki kordokumentumokat vagy a múlthoz kapcsolódó relikviákat akar gyűjteni. Inkább szeretjük kidobálni az emlékeiket, mint újrahasznosítani őket, mert úgy gondoljuk, ha a kukába dobjuk a régi párttagkönyveket, jelvényeket, kitüntetéseket vagy egy rezervátumba száműzzük a régi rendszer hőseinek szobrait, akkor ezzel megszabadulunk a múlt kísérteteitől és megszabadulhatunk a terhektől.
A budapesti Terror Háza Múzeum is csak egyoldalú interpretációs keretet ad, és nem szabad elfelejteni, hogy évtizedekig működött a Várban a Munkásmozgalmi Múzeum. Hol látható, ki kutathatja, hogyan férhet hozzá a nyilvánosság ennek a múzeumnak az elfeledett anyagához? Ezzel szemben Újvidéken még mindig működik a Vajdasági Szocialista Forradalmi Múzeum, vagy Belgrádban a Tito Múzeum, ahol mindenki átfogóan tanulmányozhatja azt, ami a jugoszláv kommunista rendszerhez köthető.
hvg.hu: Máriás Béla képzőművész, író és zenész a Nem élhetek Milošević nélkül című könyvben említi, hogy a kilencvenes évek elején a jugoszláv háború elől Budapestre menekült újvidéki művészek törzshelye egy vörös csillagos étterem és kocsma, a Marxim volt. Most is oda járnak, vagy ez a közösség már nem olyan összetartó, mint régen?
Sz. B.: Már nincs meg ez az összetartás, mivel az a szellemi háttér, amiből érkeztünk és összefogott minket, már nem létezik. Ha elmegyek Újvidékre, légüres szellemi térben találom magamat: szinte senki sincs, akivel beszélhetnék vagy megihatnék egy pohár bort. Annak a világnak az emberei, amiben én töltöttem a fiatalságomat, vagy mind meghaltak, vagy elhagyták a hazájukat. Budapest megint más. Talán az én hibám, de nem veszek részt annyira aktívan a szellemi életben, mármint annak társasági részében, mint lehetne. Úgy érzem, egyre kevesebb az időm, a feladatom pedig egyre több. Folyóiratokat szerkesztettem, könyveket írtam, vagy galériákat vezettem az elmúlt időszakban, úgyhogy nem tudtam annyit mozogni ebben a közegben, hogy magamat jobban beledolgozhassam. Ami a Marximot illeti, talán azért jártunk oda sokat, mert ilyen profilú klub Újvidéken már azelőtt létezett, mielőtt létrejött volna a budapesti. Mindig jól éreztem magam ezeken a helyeken, csak tovább kellett volna gondolni és fejleszteni az alapkoncepciót. Nemrégiben voltam ott, de ma már nem tűnik olyan provokatívnak, mint a kilencvenes évek elején.
hvg.hu: Egy időben több írása is megjelent a Laibach-ról, tiszteletükre pedig egy zászlós performanszot is kivitelezett tavaly az A38 hajón, amikor a szlovén művészkollektíva zenekarával Budapesten járt. Ennek az akciónak az emlékét egy véres jugoszláv zászló őrzi, amely bekeretezve a kiállításon is látható. Korábban már többször is csinált ehhez a performanszhoz megszólalásig hasonló akciókat. Miért érdemes ismételni?
Sz. B.: Nem ismétlésről van szó. Nincs két egyforma performansz, a műfaj readymade jellege ezt nem teszi lehetővé, csak azt, hogy bizonyos elemek vissza-visszatérjenek az újabb akciók során. Ilyen elem nálam a vérvétel, a vérrel való alkotás és a kivágásos technika, de az akció során felhasznált tárgyak mindegyikének külön, egyedi története van.
hvg.hu: Mit szól ahhoz, hogy a Laibach újonnan az Iron Sky című film zenéjét készítette el, melyben egy Holdon élő náci kolónia inváziót indít a Föld ellen?
Sz. B.: Tudom, hogy a Berlinálén bemutatták a filmet, és nem aratott osztatlan sikert. Még nem láttam, sőt, a soundtracket sem hallottam, de az biztos, hogy a filmhez jól illik a Laibach zenei zsánere. Meg fogom nézni az Iron Sky-t, még akkor is, ha a Laibach sem ugyanaz, mint huszonöt éve volt: már ők is csak-csak kacsingatnak a pénzre.
hvg.hu.: Miért nem próbálta ki magát a hagyományos képzőművészeti műfajokban?
Sz. B.: Sosem festettem, nem foglalkoztam klasszikus szobrászattal és grafikával sem, de ez olyan tudatos lépés volt, ami külön helyet biztosít nekem a kelet-közép európai művészek között. Legfőbb törekvésem, hogy továbbgondoljam a művészetemben már a kezdetektől fogva fontos szerepet betöltő motívumokat. Az ötágú csillag egy ilyen elem, de még jó pár olyan téma van, amin negyven éve dolgozom az újabb ötleteim mellett.
Szombathy Bálint Ötágú című kiállítása február 28-ig látogatható az Erlin Galériában.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
