szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Az utóbbi években megszokottnál lényegesen erősebb versenyprogram, több könnyed műfajú film és női rendezők dömpingje jellemezték az idei cannes-i filmfesztivált. Mindezeket azonban szinte teljesen elhomályosította egy könnyelmű poénkodásnak indult nácibalhé az örök provokátor, Lars von Trier sajtótájékoztatóján. Robert De Niro zsűrije végül elválasztotta a művészt a művétől és díjazták a bolygónk elpusztulásáról szóló Melancholiát, de a fődíj nem neki, hanem a messiásként várt The Tree of Life-nak jutott.

A cannes-i versenyprogram bejelentésekor rögtön látszott, hogy nagyon erős évjáratnak ígérkezik a 2011-es. Korábbi díjazottak (Dardenne testvérek, Lars von Trier, Pedro Almodóvar, Nanni Moretti, Nuri Bilge Ceylan, Paolo Sorrentino, Aki Kaurismaki), más fesztiválokon feltűnt izgalmas tehetségek (Nicolas Winding Refn, Joseph Cedar, Lynne Ramsay, Takashi Miike) és Arany Pálma díjas mentorok által istápolt elsőfilmesek (Julia Leigh – Jane Campion, Markus Schleinzer – Michael Haneke) versenyeztek tizenkét napig a Riviérán. Meglepő módon, és az előző évektől eltérően, egyetlen versenyfilmre se lehet azt mondani, hogy megbukott volna, sőt, szinte mindegyiknek voltak eltökélt hívei. Egy bemutatót sem várt viszont annyira a filmvilág, mint a ritkán, de akkor felejthetetlent alkotó Terrence Malick The Tree of Life-ját, amit már a tavalyi versenybe is meghívtak, de még nem lett kész. A nyilvánosságot kínosan kerülő rendező filmje sztárjára, Brad Pittre bízta a vörösszőnyeges felhajtást, ám a vetítésen végül megjelent. A felnőtté érést bolygónk születéséig és a dinoszauruszokig visszavezető lírai film megosztotta a közönséget (és a sztárszereplők ellenére az amerikai mozikasszáknál sem számíthat sok jóra), de Robert De Niro zsűrijét elvarázsolta, így 2004 óta először újra amerikai film nyerte az Arany Pálmát.

Bill Pohlad producer és Dede Gardner, a Tree of Life című filmjükért kapott díjjal.
AP Photo

Noha a The Tree of Life túl grandiózus volt ahhoz, hogy elintézzék egy vigaszdíjjal, az utolsó pillanatig több teljesen vállalható alternatíva tülekedett a Pálmáért. Nem csoda, hogy a zsűri nagydíját megosztottan kapták a belga Dardenne testvérek (ők ötödjére jöttek Cannes-ba és még egyszer sem távoztak díj nélkül, sőt már Arany Pálmát is kétszer nyertek) a Le gamin au vélo-ért, illetve a török Nuri Bilge Ceylan (ő sem újonc – ez a második Grand Prix-je és két éve a legjobb rendezői díjat is elnyerte) a Once Upon A Time in Anatoliáért. Nagy meglepetésre nem jutott díj a favoritnak tartott finn Aki Kaurismakinak, aki franciául forgatta le Le Havre című bájos vígjátékát és a nagy cannes-i kedvenc Pedro Almodóvarnak sem, aki a színes melodrámáktól visszatért a karrierje korábbi szakaszát jellemző pikáns pszichothriller-komédia műfajegyvelegek világába (La piel que habito), ráadásul évtizedekkel ezelőtti férfi múzsája, Antonio Banderas társaságában.

Tavaly sokan kifogásolták, hogy pont abban az évben, amikor női rendező nyerte az Oscar-díjat (Kathryn Bigelow – A bombák földjén), egyetlen hölgy sem indult az Arany Pálmáért. A kritika meghallgatásra talált és idén rekordszámú, négy női rendező került be a versenyprogramba. Közülük az ausztrál Julia Leigh (Sleeping Beauty) és a japán Naomi Kawase (Hanezu No Tzuki) nem mozgatták meg túlságosan a Croisette közönségét, sőt Luc Besson egykori múzsája, a most 35 éves Maïwenn francia rendőrségi krimije sem aratott osztatlan sikert, mégis megkapta a bronzéremmel felérő zsűridíjat. A fesztivál második napján bemutatott We Need To Talk About Kevin (Lynne Ramsay) azonban parádés kritikákat kapott és sokan Arany Pálma, vagy legjobb színésznői díj esélyesként emlegették. De Niro, Uma Thurman, Jude Law és Olivier Assayas azonban úgy tűnik nem értékelték kellően az iskolatársaira támadó pszichopata fiú családjának történetét, de a főszereplő Tilda Swintonra akkor is további díjeső várhat az idei év végén.

Brad Pitt a Tree of Life egyik jelentében.
AP

Nem Kevin volt az egyetlen problémás gyerek idén, hiszen a Dardenne-testvérek biciklis kölyke az apját kereste, a The Tree of Life-ban Sean Penné cseperedő fiúcska keménykezű apjától (Brad Pitt eddigi legérettebb színészi alakítása) viszolygott, az egyetlen német nyelvű versenyfilmben Michael-ben pedig egy pedofil hivatalnok zárta a pincébe kis barátját az utóbbi évek osztrák botrányai után szabadon. Slágertémának kiálthatjuk még ki a bolygónk sorsa iránti aggodalmat (Melancholia, The Tree of Life, Hanezu No Tzuki) és a prostitúciót (L'Apollonide – House of Tolerance, Sleeping Beauty). No meg a nácikat.

Bár náci témájú film mindössze egy akadt; az olasz Paolo Sorrentino első angol nyelvű filmjében a This Must Be The Place-ben a Sean Penn (ez egy igazi cannes-i álomprojekt, hiszen Penn három éve zsűrielnökként figyelt fel az akkor az Il Divo-val nagydíjat nyert Sorrentinóra, majd sebtiben le is szerződött a következő filmjére) által megformált öreg rocker kutat apja egykori náci kínzója után, mégis ezzel a szóval forrt össze az idei filmfesztivál az örök "enfant terrible" rendezőnek, Lars von Triernek köszönhetően.

Lars von Trier a megbízható botrányhős.
AP

Von Trier megbízhatóan szállítja a botrányt átlag két-háromévente a Riviérára, tavalyelőtt csonkolt női nemiszervvel, csecsemőhalállal és beszélő rókával sokkolt (Antikrisztus), ám idén egy füttyögés sem hallatszott a Melancholia vetítése után; esküvői tragikomédiával indított varázslatos világvége-víziója ugyanis szinte mindenkinek tetszett. A Melancholia azonnal előrerukkolt az Arany Pálma-fogadások élmezőnyébe egészen az őrült mester sajtótájékoztatójáig. Egy zsidó neveltetését, illetve később feltárt német gyökereit firtató kérdésre flegma és provokatív monológba kezdett arról, hogy bizonyos szempontból szimpatizál Hitlerrel és Izraeltől falra tudna mászni. A provokatív, de viszonylag ártatlan viccelődésből maga sem tudta, hogy keveredjen ki és még a balszerencsés, de kiválóan idézhető "náci vagyok" mondat is elhangzott, ami több ezer szalagcímre találta meg útját. A szerencsétlen sajtótájékoztató nem csak a kiváló film sikerét nyomta el, de napokig lázban tartotta a Cannes-ra figyelő filmes sajtót, főleg miután a fesztivál szervezői kemény hangú közleményben határolódtak el a filmestől és "persona non gratának" nyilvánították a rendezvényen. A zsűri végül annyi feloldozást nyújtott a balhés, de egyébiránt briliáns filmrendezőnek, hogy a Melancholia egyik női főszereplőjének, Kristen Dunst-nak ítélték a legjobb női alakítás díját. Ezzel a korábban sokszor nőgyűlölőnek is bélyegzett (ez ugyanannyira alaptalan vád, mint hogy náci lenne) rendező hivatalosan a színésznők álomdirektorává lépett elő, tekintve, hogy (Björk és Charlotte Gainsbourg után) harmadjára juttatta cannes-i színésznői díjhoz főszereplőnőjét.

Robert de Niro zsűrielnök, a legjobb színésznőnek választott Kirsten Dunst, és Jean Dujardin, aki a legjobb színész díjat kapta.
AP Photo

A nácizás helyett talán ildomosabb lenne a hosszú ideje a legtöbb könnyed vígjátékkal is kedveskedő versenyprogramjáról emlékezni a 2011-es szemlére, hiszen a pedofília, világvége vagy agytumor kulcsszavak mellé idén a nevetés is felzárkózott Kaurismaki Le Havre-jának, illetve az utolsó pillanatban a versenybe tuszkolt The Artist-nak köszönhetően. A húszas évek Hollywoodjának világába repítő fekete-fehér némafilm minden pillanatából árad a vidámság, elegancia és leginkább a mozi imádata, ami végre egy olyan érték, amivel minden Cannes-ba látogató néző azonosulni tudott.

Onozó Róbert

Cannes, Franciaország

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!