Kabul utcáin nyugati látogatók, kezükben útikönyv a Tora Bora barlangrendszerről. Ez a kőkemény realitás. Mindaddig, amíg Joe-t, a Délkelet-Ázsia legeldugottabb szegletében élő magánnyomozót fel nem kérik, hogy tudja meg, hol van az Oszama-regénysorozat titokzatos, rejtőzködő szerzője. Hősünk világméretű, s egyre kísértetiesebb hajszába bonyolódik ezáltal. Amelynek a legvégén már nem tudja, ki az üldöző, ki az üldözött, mi a valóság és mi a képzelet.

Ha valaki nagyon lenyomná már az agyában lévő ESC billentyűt, tegye az izraeli Lavie Tidhar provokatívan szórakoztató regényével. Az Oszama című fantasztikus noir-thrillerben Oszama bin-Laden fiktív regényalak, egy író, Mike Longshott agyának terméke. Afganisztán virágzó turistaparadicsom, amelyet sem szovjet, sem amerikai katonacsizmák nem tapodtak, ellenben Zahir sah fia, Ahmed többnyelvű iskolákat nyitott, ahol a gyerekek békésen tanulnak.

AP/ Biswaranjan Rout

Az Ad Astra kiadó keleti szelet fújt a szerzőt, témát nézve egyaránt Nyugat-centrikus import sci-fi kínálatba. Iskolapéldája ennek a kibucban felnőtt, ugyanakkor Laoszt is behatóan ismerő Lavie Tidhar. Persze kötekedhetnénk, hogy Izrael az nem nyugat-e mégis? Hát momentán (még) az, de csak úgy félig-meddig. A Közel-Kelet Finnországa. A szerző egyfajta kultúraközi fúziót hajtott végre. Regénye olyan, mintha a Nagy Mangó és az Ember a fellegvárban posztmodern mixtúrája lenne. Ám nem pusztán régi motívumok újrahasznosítása ez.

Jake Needham és Philip K. Dick regényeivel szemben ezt a történetet nem a cselekmény, a párbeszédek vagy Kelet és Nyugat bűnügyi szálon, az elveszett dolog vagy személy felkutatásának útján keresztüli találkozásának narrációja viszi előre. Itt a tér- és időbeli haladás csak illúzió, amely belassított ősrobbanásként teremt egy masszív lidércnyomást.

„A ponyvaíró morzsákkal teleszórt ösvényt hagyott a számára, hogy követhesse, és ő követte is, a világ pedig lassan szétfoszlott körülötte,  kopott faliszőnyegként, amely többé már nem volt képes kényelmet nyújtani a hideg ellen.” – Ez a lidércnyomás ismerős, hisz benne élünk. Dick párhuzamos rémuniverzumával szemben (ahol a tengelyhatalmak győznek) az a világ, amelyben Joe él, látszólag elviselhetőbb a mienknél. De Gaulle meghal 1944-ben Algírban, Franciaország elnöke a Kis Herceg írója, Saint Exupéry lesz.

Nincsenek gyarmati háborúk, se vietnami, afganisztáni vagy iraki. Nukleáris technológia sincs. De nemcsak a háború és a szmog kevesebb. A mobiltelefon, digitális fényképezőgép, laptop és iPod is hiányzik. A csúcstechnológiák ugyanis a (hideg)háborús téboly ösztönözte kreativitás termékei. Az ópiumot senki nem háborúk finanszírozására használja, hanem gyógyszert készítenek belőle. Valószínűleg ópiumháborúk, boxerlázadás és Hosszú Menetelés sem voltak, mert Kína a Koumintang irányította turistacsalogató, vendégszerető ország.

A kenyai és tanzániai nagykövetség-robbantások, a Világkereskedelmi Központ, az egyiptomi és algériai merényletek, Madrid és London, a cipőbombás terrorista mind fikciók. Mike Longshott regénysorozatának témái, fő-és alcímei. Oszama bin-Laden, az igazságosztó, Afrikai küldetés, A sínai bombázások, a Világkereskedelmi Központ.

„Hihetetlenül magas tornyokba csapódó repülőkről, szemeket, fogakat és ujjakat leharapó bombákról és egy érthetetlen, néma, titkos háborúról gondolkozni olyan volt, mintha fikciót olvasna, egy olcsó ponyvaregényt csiricsáré borítóval. Ilyesféle dolgok nem voltak – nem lehettek – valóságosak.” – győzködi magát Joe. Akinek valahol igaza van, s innentől a regényt történetfilozófiai esszéként is olvashatjuk. Ilyen ember, hogy Oszama, a bábjait haláláig világszerte dróton rángató terrorvezér, nem létezett. A mi világunkban sem.

AP /Mark Lennihan

Itt van rögtön a neve. Uszama ibn Ládin, csak valamelyik fordító „átkeresztelte” Oszama bin Ladenre, így terjedt el a sajtóban, aztán rajta maradt. Hasonló valóságtorzulás, miszerint az al-Kaida - úgy, ahogy ezt Móricka és ifj. George Bush elképzelte - egy zseniális fundamentalista Blofeld, a Központi Agy által irányított gonosz szervezet. Ilyen szervezet azonban csak az elnök és stábja fantáziájában működött. Ehelyett volt egy horizontális, decentralizált sejthalmaz által vívott aszimmetrikus terrorháború. Mely gerillamarketinggel terjeszkedő franchise-hálózat volt, nem valami piramiselvű hierarchia. A hálózatalapító az őt likvidáló akció pillanatában már sokkal inkább volt kabalafigurája és reklámarca ennek a szervezetnek, mint tényleges vezetője.

Ha lehet, még kártékonyabb érzékcsalódás volt a Fehér Ház részéről, mikor eme sejtburjánzásnak két ország reguláris hadsereggel történő megszállásával akart gátat vetni. A terrorizmus és az ellene vívott háború története nyüzsög az olyan - az egymással harcoló felek akaratlan szándékegységével generált - közös hallucinációktól, amelyek nem sokban különböznek Tidhar regényének világától. Carlos például korántsem lett olyan nagy legenda, mint elődje, Che vagy utóda, Oszama. De a Nyugat rövidlátó, ostoba stratégiája mégis kis híján olyan nagyot csinált belőle is.

Mint Oliver Schröm Carlos-életrajza leírja, a balul sikerül 1975-ös akciói után, „mestere”, Vadi Haddad legszívesebben kinyírta volna a későbbi terrorcelebet. Ám mikor látta, hogy balfék tanítványa időközben feltupírozott rémalak, a nyugati világ mumusa lett, megtartotta. A ’80-as években a CIA-igazgató William Casey már saját beosztottjait is Claire Sterlingnek a Carlos bulvárterrorista legendáját megteremtő könyvével traktálta. Beosztottjai hiába cáfolták neki a mitológiát. Hasonló mítoszkereszteződési kölcsönhatás történt Iraknál, amelynek diktátora (afféle elrettentési placébóként) el akarta a világgal hitetni, hogy vannak tömegpusztító fegyverei. S pechjére szeptember 11. után az USA kormánya el akarta ezt hinni.

Lavie Tidhar: Oszama. Ad Astra, 2012, 326 oldal, 2790 Ft.

adastra

A párhuzamos világban Oszama fiktív univerzumának, az Oszamaverzumnak hatalmas rajongótábora van. Hasonlóképp, mint a szadista pornóregényeknek. Olyanoknak, mint a Heinrich parancsnok nője voltam. Melynek borítója „egy egyenruhás szőke férfit ábrázolt lovaglóostorral a kezében. Mögötte őrtornyok, szögesdrótos kerítés. Lábánál egy nagy mellű lány kuporgott tépett ruhában, amely sokat megmutatott a testéből. A férfi lábát karolta át, és kifürkészhetetlen tekintettel bámult fel rá.” Vagy az Egy nimfomániás drogos vallomása. „A borítón egy félmeztelen szőke nő hevert egy kanapén, miközben egy férfi baljós árnyéka magasodott fölé, és egy ópiumpipát tartott ernyedt szájához.”

Ezek a művek „kiváló, eszképista szórakozást nyújtanak” – mondja egy lelkes olvasójuk. „Ha olvasol ezekről a borzalmas dolgokról, és tudod, hogy soha nem történtek meg, amikor végül leteszed őket, mélyet lélegzel és folytatod az életedet. Ha tudod, hogy csak fikció…” Az alternatív történelmi idősíkok és párhuzamos univerzumok rajongói profi eszképisták, tulajdonképpen erre a lelki igényre épül a sci-fi, mint műfaj. Többségüknek jó eséllyel bejön majd az Oszama.