Mártír prosti a színész

A Holy Motors egyszerre szkeccs-, esszé-, művész- és gondolatfilm, asszociatív látványmozi és hörgő-haldokló nevetéssel előadott szatíra – vagyis virtigli posztmodern művészfilm, önmaga paródiája és saját zsenialitását bizonygató, jól fizetett prókátor egy személyben. Ha csak a tényekhez ragaszkodunk, arról szól, hogy Monsieur Oscar, a nagybetűs és szimbolikus Színész egy fehér limuzinban rója Párizs utcáit, és eljátszik 9 (vagy 8½?) szerepet. Hogy kinek?

Nekünk, az alvó közönségnek, ahogy azt a Holy Motors első jelenetében látjuk. A rendező a szomszéd szobában ébred, nyúlánk fémkulcsban végződő ujjával tépi fel azt a bizonyos negyedik falat, és lép be a moziterembe, hogy levezényelje Oscar szürreális Odüsszeiáját. És közben mindent megtesz, hogy felrázza a kábult publikumot, aki persze vagy a művészfilmek absztrakt semmitmondásába vagy a mainstream popcornmozi végeláthatatlan akciómaratonjába fásult bele. Carax ezért nem is kockáztat, művébe mindkettőből kölcsönöz, és a Holy Motors-t egyszerre varázsolja a kortárs valóságot és digitális kultúrát boncolgató komoly filmmé - élveteg, sokkolásra hagyatkozó blöfföléssé.

szuezfilm

Nem is dolgozik összefüggő narratívával, nagyjából úgy lépkedünk az egyszer az elmúlás tudatával szembenéző koldusasszonyt, máskor a motion capture kaszkadőrként, latex-ruhában sárkányszexet eljátszó Oscar szerepei között, ahogy a Youtube-on ugrálunk videóról videóra. Kompakt, műfaji sorvezető mentén eljátszott minisztorikat kapunk, egyszer bűnfilmet, máskor melodrámát, amiknek többnyire szex vagy haláleset tesz pontot a végére. Sokaknak lesz kedvenc epizódja, amiben Oscar egy leprachun és Gollam fattyának tűnő szatírt – a Tokyo! c. szkeccsfilm Carax-epizódjából ismert Merde-t – játszik.

Temetőben járunk, Merde két pofára habzsolja a temetői virágokat, mikor belebotlik a szépségkirálynő (Eva Mendes) fotózásába (a sírokon felirat: „Nézd meg a weblapomat!” – vajon továbbél az, akinek nem szűnik meg a Facebook-profilja?). A Diane Arbus örökségét ápoló fotós rögtön lecsap a témára, a Szépségről ugorna át a Szörnyetegre, talán hogy minél előbb kiposztolhassa majd képeit a gusztustalanságok valódi temetőjébe, az internetre. Ám Merde elrabolja a néma, szobormerev modellt, és chaplinesen kacsázva, a temető fantomjaként viszi le a csatornákba zsákmányát. Talán azért, hogy őt is felzabálja, bekebelezze a szépséget, amit a fotós a kamerájával nem tudott, de némi pénz- és hajzabálás után inkább felöltözteti a nőt, a nyugati szépségideálból titokzatos arab szépséget kreál, és álló farokkal Pietá-pózba veti magát.

Fullasztó a kultúrtörténeti utalások sokasága, ugyanakkor a caraxi Quasimodo története nagyon is érthető a maga profanitásában. A Holy Motors később is hasonló modorban, asszociációkkal, utalásokkal fejti ki gondolatait és süti el poénjait: egyrészt bennfentes geg-tár filmgeekeknek, másrészt exploitation-bűzzel kérkedő sokkterápia. Carax csak utal, idézőjelez, költ (mármint verset, elsősorban a filmművészethez), de művének csak annyi koherenciát kölcsönöz, mint a mozi szent őrült prófétája, Alejandro Jodorowsky a saját agymenéseinek.

A gond persze nem azzal van, hogy Carax udvarias házigazda a moziteremben és filmjének mindegyik olvasatára helyesel, hanem hogy egyenetlenek az epizódok, a kollektív tudattalannal azonnal rezonáló vizuális szimbólumtengerbe belefullad pár sekélyes, kiszámított és rossz értelemben vett öncélú rész. A Holy Motors ugyanis sokszor csak azért utal, hogy okosnak tűnjön: azért szól Kylie Minogue dal egy buliban, mert a színésznő és agyveleje is tiszteletét teszi majd a vásznon, és Oscar sofőrje, Céline (Edith Scob) azért vesz fel fehér maszkot a film végén, hogy mosolyt csaljon a Szemek arc nélkül című film rajongóinak az arcára.

Carax megannyiszor remekel az eszement performansza során (ld. a fináléban a fehér limuzinok lefekvés előtti trécselése) – még úgy is, hogy a főszerep nem is a rendezőé, hanem örökös filmszínészéé, Denis Lavanté. Lavant úgy lényegül át karaktereivé, mint egy roncsolt arcú, melankóliával vert Daniel Day-Lewis, ám a nap végére az emberfeletti transzformációk sora őt is megviseli, s ahogy sorjáznak az újabb karakterek, úgy fárad el, morzsolódik szét és épül le. Talán csak önmagának, talán megbízásból, de minden szerepet elvállalva játszik, akkor is, ha nincs közönség: szent és profán, mártír és prostituált egy személyben.

szuezfilm

Előadásai összességével mintha a mai, hazátlan ember metaforáját is körvonalazná, aki lelkileg belerokkan az örökké új szerepkihívásokat rárovó kortárs világ örök körforgásába, mert valahol félúton elvesztette önmagát. Lányát hazafuvarozó apaként azt a „büntetést” rója ki hazudozó gyerekére, hogy örökre önmagának kell maradnia. Ugyanakkor korholja a lányt, hogy lámpaláza miatt elbújt a WC-be és nem lépett ki a többiek elé – mintha csak intés lenne, ars poetica: a szerep, a színészet és a mozi kihívásai elől menekülni lehet, csak nem érdemes. Így a mai színészet pajkos gúnyrajza is Oscar, a szerepeket egymás után daráló és egy letűnt aranykor után vágyódó színészé, aki azért játszik, „mert játszani kell”, a színészet szépségéért – a szépségért, ami a nézők szemében van, de a nézők, ugye, ha vannak is valahol, akkor is alszanak.

Hunynak egyet, miután jóllaktak a tömegek legújabb ópiumával, a digitális illúzióval, a valóságtól megkülönböztethetetlen hiperrealizmussal – ahogy mi sem tudhatjuk, hogy Oscar egy láthatatlan közönségnek játssza el a jeleneteket, vagy egy különös, de valós disztópiában tényleg életre kelti – egy titokzatos cég megbízásából – ezeket az embereket. De amíg szórakoztatóan teszi, addig a posztmodern elméletek kiötlése után jó pár évtizeddel is kérdezheti Carax, hogy vajon a valóság fedi el az illúziót, vagy az illúzió a valóságot, mi beszívjuk és letüdőzzük az élményt, vizsgáljuk a kortárs mozi helyzetét, aggódunk a digitalizáción és átkozzuk az internet és a torrentoldalak virtuális terébe szublimálódott közönséget.

Mert ha van központi témája a Holy Motors-nak, az a mozi mai helyzete, hogy honnan jött (leginkább a francia újhullámból) és hová tart (leginkább a motion capture üres terébe) a filmművészet, hogy kinek és miért készülnek a filmek, és különben is, mi értelme az egésznek. Carax inkább kérdez, de nem válaszol, vagyis csak a l’art pour l’art piros ászát csapja le az asztalra, ami nem is hülyeség, ha közben ilyen szabadszájú, epés és eufórikusan őrült filmmel hirdeti a saját igéjét. Aggódik a digitális kultúra térhódítása miatt, miközben röhög a számítógépes hátterek előtt felvett akciójelenetek abszurditásán, de megijed, mikor egy temetőben elszunnyad, és a temető álombeli víziója (?) hirtelen éjszakai, digitális képekben jelenik meg lelki szemei előtt.

A Holy Motors végeredményben a filmművészet és az elgondolkodtató filmkészítés előtti tisztelgés: Carax fejet tör és fejet hajt, miközben ördögi kacajjal szórakoztat. Végső poénja, hogy az analóg mozi szürreális rekviemét a legmodernebb digitális kamerákkal rögzítette.

Holy Motors

francia film

rendezte: Leos Carax

Főszereplők: Denis Lavant, Eva Mendes, Edith Scob, Kylie Minogue,

hvg.hu-értékelés: 4/5

(A Holy Motors március 14-étől látható a mozikban.)