szerző:
Stemler Miklós

Egyszer valaki azt mondta Grandpierre Atillának, hogy Amerikában mindenki olyan zenét szeretne játszani, mint ők, de nem tud, mert ott nincs meg hozzá a szellemi, történelmi háttér. Magyarország ugyanakkor erőt ad. A VHK üzenetein a titkosrendőrök is elgondolkodtak.

Több mint egy évtized után adott ki tavaly év végén új lemezt a kultikus Vágtázó Halottkémek (VHK). A láthatóan és hallhatóan csúcsformában lévő zenekarral pécsi koncertjük után beszélgettünk többek között arról, hogyan lettek Jimi Hendrix-feldolgozás zenekar helyett Vágtázó Halottkémek, és hogyan vált 400 német magyarrá a Hunok csatája hatására.

hvg.hu: A koncert előtt szerencsénk volt betekinteni abba, ahogy felkészültök, ami lényegében egy külön rituálé volt, majd maga a két órás koncert is hihetetlen energiákról árulkodott. Jól gondoljuk, hogy nektek ezek az alkalmak nem szimpla fellépések?

Grandpierre Atilla: Az élet minden napja tele van felfedezetlen mélységekkel. Az élet akkora ünnep, hogy minden napja ünnepnap, és minden nap reggeltől estig teljes felvillanyozó erőnk mozgósításával kellene élnünk és ünnepelnünk. De ami a koncerteken történik, az valami rendkívüli. A koncerten szabadok lehetünk, csak tőlünk függ, mi merre fordul, mi virágzik ki, és mennyire. Lehetséges ennél nagyobb és felvillanyozóbb kihívás?

Grandpierre Attila: "Mindig az élet legröpítőbb, szédítő távlatai vonzottak."
©

Nem léphetünk fel mindennap. De ha végre a tűzbe ugorhatunk, akkor el lehet felejteni minden szokásos megközelítést. Amikor a színpadra lépünk, eltűnnek a korlátok, és belülről tör fel a zene hívó szavára az elemi erejű érzések örökké tomboló és csodálatos érzéseket megjelenítő villám-erejű folyama. Nem tudjuk, mi történik ilyenkor velünk, de hogy valami rendkívüli, azt minden sejtünk sejti. Biztosan van a közönségben is sok olyan ember, aki átéli az itt megnyíló, teljesebb világot. Ez egy gátszakadás.

Koncert kezd, korlátok fel, ugrás a végtelenbe, hasít az érzés, amit mindig sejtettél. És amikor vége a koncertnek, az élet teljesebb fényben ragyog. Napokig, hetekig tart, hogy szinte rázkódik a szervezetünk minden áramköre a koncert utórengéseitől. Minden tündöklőbb lesz, ha bármi gondod-bajod volt, elmúlik, az élet tisztábban, erősebben ég, majd megőrülsz, olyan gyönyörű az érzés... Hogyan lehet ezt szavakkal leírni?

Németh László Fritz: Az utolsó koncert végén már a következőt várod, annyira felszabadító élmény. Ez egy szériaduma is lehetne, amit mondok, ha hetente lépnénk fel. De mivel jóval ritkábban tesszük, nekünk ezek ünnepnapok! Már idefelé a buszon is szinte szétrobbantunk az energiától, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Rihegtünk-röhögtünk, mint a tinédzserek egymás közt.

hvg.hu: Nehéz elképzelni ilyen intenzitást heti rendszerességgel. Mennyi időt készültök egy-egy fellépésre?

Soós L. Szónusz: Én folyamatosan csak készülök és készülök. Erre persze napi 24 óra közel sem elegendő, ezért azt találtam ki, hogy megduplázom magam. Ez a stratégia eddig igen jól bevált. Mostanában kezdtem gondolkodni a hármas szorzón.

Grandpierre Atilla: Tavaly május 25-én volt egy koncertünk, majd mivel ez egy dupla koncert volt, másnap újra előadtuk. A 26-ai százszor jobban sikerült. Minden fellépésünk nagyon várt alkalom, de miután kitört és lezajlott a vihar, csak még közelebb kerültél a tűzhöz, és a következő még jobban elkap. Ez egy veszélyes folyamat, mert egyre jobban magába szippant (nevet).

hvg.hu: Több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy tavaly év végén megjelenjen az új Vágtázó Halottkémek-lemez, a Veled haraptat csillagot!, ami a zenekar korábbi, a Semmi kapuin dörömbölve című album korszakát idézi meg, szemben az Éden visszahódítása kevésbé ösztönös zenéjével. Ez az új album sokkal derűlátóbb és nyugodtabb, mint előképei.

Grandpierre Atilla: Számomra nehéz a valóságnak megfelelően összehasonlítani. Mert ha elkezdem hallgatni például az Éden visszahódítását, az Időkön átot, az Éjjeli röpülést, a Fénysuhamlást vagy A csillagok hívását, hogy találomra csak néhány dalt emeljek ki, ezek mindegyike külön-külön úgy elragad, hogy nem marad semmi, ami kívül maradna. Egész embert kíván, és egész embert nyel el.

©

Mindig az élet legröpítőbb, szédítő távlatai vonzottak, és ezek bontakoztak ki a zenéinkben is. Nem a derű, hanem a bizonyosság él a zenénkben, az élet végtelen szabadságáról, amely éppen ezért nem skatulyázható be.

hvg.hu: A lemez születését egy tragédia előzte meg, a veletek egészen 1986-tól kezdve zenélő Balatoni Boli Endre váratlan halála. Hogyan tudtátok mindezt feldolgozni?

Grandpierre Atilla: Boli földi életútja Szumátrán tragikus véget ért. Utána sokunk álmában jelentkezett, néha fényes nappal is. Nekem egyszer egy régi VHK-s kazetta meghallgatásakor jelent meg. A kazettán egy próbafelvételt hallgattam, éppen Boli dobolt, és egyszer mintha megnyílt volna egy folyosó, és Boli ott volt velem. Különleges, ritka hátborzongató élmény volt, ugyanakkor természetes, valószerűségével, nyilvánvalóságával és élményszerűségével kilépett a földi idő korlátaiból. Az élmény pedig itt maradt, egy különös dallamfoszlányhoz kapcsolódó emléktöredékek alakjában – ebből született a Kézfogás című dal, az új lemezünk nyitó száma.

Soós L. Szónusz: Boli nagyon jó barát, nagyon jó zenész. De már nincs köztünk. Az én filozófiám az, hogy ha le kell lépni, akkor le kell lépni. Az elveszett tárgyaktól kezdve a szeretteinken keresztül önmagunkig bezárólag. Az öröklét ugyanis komolyan veszi azt, hogy mi az az öröklét. Azt szereti jobban, ha nem a tegnapba, hanem a holnapba tekintesz, és nem Paul McCartney Yesterday című szerzeményét tekergeted visszafelé a hülye orsós magnódon, hanem előre irányulsz (nevet). Komolyan mondom, a Boli jó helyen van. Úgy értem, nem néz sűrűn hátra, hanem inkább veszi a lendületet, ahogy az űrrakéta lendül át egy másik világba.

Molnár Lujó: Boli elvesztését még nem is tudtuk feldolgozni. Azt tudni kell, hogy ő nagy világutazó volt, az egész élete úgy telt, hogy megállás nélkül utazott valahová, több ezer kilométeres távolságokat is bejárva, szinte valamennyi földrészen. Ezért a mai napig úgy érezzük, hogy ő még mindig ott bolyong valahol a világban, és egy nap egyszer csak újra megjelenik majd közöttünk, ahogy eddig. A magunk részéről sohasem aggódtunk érte, hiszen Boli igazán tökös volt, egész életében az volt a jellemző rá, hogy a legveszélyesebb helyekre is elment, nem félt szinte semmitől, sokszor aludt a szabad ég alatt, vadregényes tájakon, még a dzsungelek mélyét is bejárta.

Németh László Fritz: Ez is egy utazás számára. Egy fotózáson láttam utoljára, majd megint útnak indult. Egy csomót leveleztünk, az utolsó emailje még mindig felugrik a leveleim között. Amikor ez megtörtént, döntenünk kellett: ott voltunk a stúdiózás előtt, és azt kellett eldöntenünk nagyon gyorsan, hogy van-e olyan barát és zenész, aki emberileg és zeneileg is beillik közénk. Ezt most mondom el először, de nem sokkal korábban azon gondolkoztam, hogy épp a sok utazásai miatt helyettesíteni kellene őt.

Épp ezt akartam megbeszélni vele, de erre már nem került sor. Nem helyettesítjük, mert azt nem lehet, hanem van helyette valaki, egy új ember, barát (Köves Vazul – a szerk.), aki azóta is velünk van, és napról napra jobban szeretjük és folyamatosan fejlődik a hangszeren is. Én most is úgy zenélek, hogy Boli itt lehetne velünk, bármikor berohanhat az ajtón.

hvg.hu: A VHK mindig is öntörvényű zenekar volt, semmilyen stílusirányzat nem térítette el. A népzenei gyökerek világosak, de voltak olyan könnyűzenei példaképek, akik az induláskor befolyásoltak benneteket?

Molnár Lujó: Én ugyan nem voltam ott a legelején, de arról lehetett hallani, hogy Atilla gyűjtötte a 60-as, 70-es évek progresszívnak számító zenéit. Ennek ellenére a korai VHK sem volt rockzenekar, sokkal inkább a tudat mélyére hatoló, a legősibb emberi – a vágyakkal és örömökkel teli ösztönök, a szabadság érzése, illetve ennek teljesen újszerű, mégis a lehető legtermészetesebb, szinte magától értetődő kifejezése volt az, ami később a VHK-kocertek hangulatát alapjaiban meghatározta. Mindezt úgy, hogy ebben nem volt semmi következetesség vagy kifinomultság – a kezdet kezdetén még dalok is alig voltak –, tehát soha nem lehetett tudni, hogy a színpadon mi fog történni.

©

A népi, törzsi ritmusok és dallamok viszont jelen voltak mindig is, ezek a mai napig meghatározó elemei egy albumnak vagy előadásnak. Én, mint régi rajongó, talán mondhatok ilyet: a VHK tényleg egyedülállónak számított minden szempontból, még világszinten is. Ezt a sodrodó, ide-oda cikázó, és helyenként rendkívül intenzív hangörvényt ezen kívül talán csak az autentikus népzenét játszó, ösztönösen zenélő muzsikusoktól lehet hallani. Ami még számomra izgalmas, hogy a táltosok énekét hallom folyton, ha elkezdünk muzsikálni.

Grandpierre Atilla: Öt-hat évesen már egy-egy zene hallgatásakor megnyílt előttem egy világ, és elnyelt. Sokat csavargattam a világvevő rádiót, és csodálkoztam, hogy miféle világok zúdulnak rám. Olyan izgalmas volt, hogy gyakran mindenről megfeledkeztem. Amikor édesanyám hazajött, és ott talált a szoba közepén, dermedten, a rádióból hangosan ömlik a zene, hiába szólongatott, meg se rezdültem, végül úgy kellett két kézzel megráznia, hogy visszatérjek a szokásos világba. Mindig tudtam, hogy létezik igazi zene, ami mindennél fontosabb, életbevágó, világraszóló, valósággal mágikus erejű.

Tizenéves koromban, amikor elkapott egy-egy bennem felsejlő zene, volt, hogy elájultam, vagy nem tudtam vele mit kezdeni, annyira meglepő és megdöbbentő volt, hogy egyszerűen nem tudtam hova tenni, értelmezni, ráadásul sok zenei elvárásnak ellentmondott, és ezt sem volt egyszerű feldolgozni. Jó néhány évnek el kellett telnie, hogy az ilyen élményeimmel valamiféle egységesebb viszonyt alakítsak ki. 1971-ben, vagy '72-ben volt például egy szilveszteri buli, ahol elkértem egy gitárostól a gitárját. Gitározni nem tudtam, most sem tudok, szóval ütöttem egy hangot.

Ez a srác a világ legjobb gitárosa akart lenni, le akarta körözni Jimi Hendrixet, és amikor körbeadta a gitárját, én elkezdtem pengetni a legmélyebb hangot, és egyre szédítőbb erővel ragadott el egy lüktető erő, ami hamarosan száguldani kezdett, elkapott, és már a dobozgitár hátlapját vertem-ütöttem, amíg az élmény megfürdött az elemi erőben és az égig fokozódott. Aztán letettem a gitárt, és a srác kijelentette, hogy eddig ő hét éven át egy másik utat követett, de ez az igazi út, amit most tőlem hallott. A bátyámmal gyakran teljesen szabad zenéléseket rendeztünk otthon a lakásban, és persze ezeket felvettük.

©

Nagyon beleéltük magunkat, világokat fedeztünk fel, és egy módszert, a szabad zeneteremtést. Sok izgalmas zenét hallgattam, nagy zenegyűjteményem volt, nagyon magasra értékeltem a vad, ösztönös zenéket, például a Blue Cheer első lemezét, az Amon Düül-t, az Ash-Ra-Tempelt, az Eric Burdon és az Animals felvételeit. De még ezek sem ismerhetőek fel a zenénkben. Amikor a VHK megalakulásakor az első próbára elmentem, a többiek Jimi Hendrixet akartak játszani, de ez csak két percig tartott, átszakadtak a gátak, és röpültünk a szabad zeneteremtésben. A próba végén egymást kérdezgettük: hát ez meg mi volt? Miféle zene ez? Nem tudtunk rá válaszolni, a barátaink pedig azt mondták: ez a zene tiszta őrület.

hvg.hu: Külföldön már akkor kultuszotok kezdett épülni, amikor Magyarországon még csak illegálisan léphettetek fel, hiszen egészen 1986-ig be volt tiltva a zenekar. Szerintetek mi fogta meg az embereket Nyugat-Európában és Amerikában ebben a sajátosan magyar, avagy eurázsiai zenében?

Grandpierre Atilla: Több amerikai menedzser is azt mondta nekem, hogy Amerikában minden zenekar ilyen zenét szeretne játszani, csak nincs meg hozzá az a szellemi, történelmi háttér, hogy képesek legyenek rá – esetleg az indiánok tudnának ilyet, de közöttük meg éppen nincs, akinek ilyen hozzáállása lenne. Amit mi csinálunk, az egyébként az emberiség egyetemes múltjából fakad, szóval másból is előtörhet, ha nem is annyira könnyen, mint itt, Magyarországon, mert a magyar ősvallás és történelem rengeteg olyan erőt ad, ami máshol kevésbé jelenik meg, de ez egyetemes zene.

Amikor a Hunok csatáját először játszottuk Németországban, akkor gondolkodtam is, hogy játsszuk-e ezt a dalt egyáltalán, hiszen számukra ez valószínűleg egészen mást mond, vagy legalábbis nem azt, amit nekünk. Aztán a koncert végén csillogó szemmel odajött hozzám a klub tulajdonosa, és azt mondta, hogy Atilla, itt az egész közönség, mind a 400 ember magyar lett! Pár évvel ezelőtt dolgoztam kint Amerikában egy egyetemen, ahol a zenei tanszék egy professzorával beszélgettem, és szóba került, hogy a Vágtázó Halottkémekben játszom. Kérdeztem, hogy ismerik-e a zenekart, mire azt mondta, hogy persze, azon nőttünk fel, a Hunok csatáját mindenki ismeri!

hvg.hu: 1975-ben alapítottad meg a VHK-t, miközben épp a doktori fokozatodon dolgoztál csillagászatból, és azóta is töretlen a tudományos pályád. Nem gátolta a karrieredet, hogy egy betiltott zenekarban játszol?

©

Grandpierre Atilla: Egyszer az egyetemen megkérdezték, hogy hogyan egyeztetem össze a zenét a tudománnyal, amire én azt mondtam, hogy szervesen, mire azt válaszolták, hogy ezt akkor továbbítják a pártközpontnak (nevet). Ezzel be is fejeződött a dolog.

hvg.hu: Mi volt egyébként a betiltás pontos oka? Politikus, rendszerbomlasztó szövegekkel azért nehezen lehetett a VHK-t vádolni.

Grandpierre Atilla: Egyszer két titkosrendőrtől épp ezt kérdeztem. Akkor azt mondták, hogy nem az a gond, hogy a szövegeink túl politikusak lennének, hanem hogy annyira pozitívak és felkavaróak, olyan nagyszerű jövőt ígérnek, ami sokkal rosszabb számukra, mintha megbélyegeznénk, elutasítanánk a szocialista rendszert. Azt mondták, hogy ez valójában sokkal forradalmibb és sokkal nagyobb hatással van az emberekre.

hvg.hu: Egy korábbi interjúban az jelent meg, hogy tavaszra terveztek egy turnét Európában. Hogy áll most ez?

Grandpierre Atilla: Szóba került Szentpétervár és Finnország, de még nem tudunk semmi biztosat.

Németh László Fritz: Az a helyzet, hogy van még egy olyan világjáró tagunk, mint a Boli volt: Mestyán Ádám, aki most épp Angliában van, Oxfordban oktat, miközben a zenekar szervezője, és Varga Balázs a másik szervezőnk szintén azon a tájon, Írországban van. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy a modern távközlési technológiának, és az internetnek köszönhetően épp nem tudunk róluk semmit, mint a régi szép időkben (nevet). De nagyon készülünk arra, hogy hová „küldik” a zenekart: úgy pattogunk már, mint a bolha! Tökmindegy, hova, csak menjünk már

hvg.hu: Mi a helyzet a hazai pályán most az új lemez megjelenése után?

Németh László Fritz: Egyáltalán nem koncepció az, hogy sokat játsszunk, bár korábban azt mondtuk, hogy az lenne a legjobb, ha mindennap lenne koncert. Abban állapodtunk meg, hogy inkább ritkábban, de akkor nagyot nyomjunk, és színvonalasat, a zenekarhoz méltót.

hvg.hu: 38 éve létezik a Vágtázó Halottkémek egy hosszabb megszakítással. A két órás, hihetetlenül erős koncertetek után soha nem az a kérdés, hogy tervezitek-e valamikor a visszavonulást, hanem az, hogy képesek lennétek-e ezt bármikor abbahagyni...

Németh László Fritz: Amikor saját magadat megkérdezed arról, hogy abba akarod-e hagyni, akkor rájössz, hogy saját magadat nem akarod hagyni, hogy abbahagyja. Mindennap felmerülhet ez a kérdés, de mivel nem tudod abbahagyni, ezért nem is akarod.

Molnár Lujó: Előfordult már többször is, hogy abba akartam hagyni: egészségügyi okokra, fáradtságra hivatkozva, vagy hisztiből, sértődöttségből, de ezt csak egyszer tudtam megtenni: a 2000-ben bekövetkezett feloszlás előtt, amikor valóban szar volt a hangulatunk, folyamatosan. De megtörtént az újraalakulás, és az évek során mindannyiunk számára világossá vált: nekünk ez a zenekar az életünk egyik meghatározó, nélkülözhetetlen eleme, tehát nem is merülhet fel az a kérdés, hogy abbahagyjuk-e valamikor.

Egy ilyen élmény után, amikor a színpadon tombolunk, érzelmeket, energiát adunk át, nem merülhet fel, hogy most akkor vége, és holnaptól otthon nézegetjük a falakat. Állandóan abban gondolkodunk, hogyan lehetne még jobb, hogyan tudnánk minél jobban átadni ezt a közönségnek. Nem lehet abbahagyni.

Grandpierre Atilla: Mi mindig az élet, a világ megnyílásával, kibontakozásával foglalkozunk. Mert ez a világ lényege. A zene az élet kozmikus szárnya, gyakran meg kell mártóznia az Örökkévalóságban. A Világmindenség nagy csoda. Nincsenek korlátok. A szellem szabad. Az igazi élet maga a végtelen szabadság.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Ez egyre kínosabb: újabb gondok az iPhone-os FaceTime-mal a súlyos hibát javító frissítés után

Ez egyre kínosabb: újabb gondok az iPhone-os FaceTime-mal a súlyos hibát javító frissítés után

Fia született a meleg szerb miniszterelnöknek

Fia született a meleg szerb miniszterelnöknek

Hatalmas beruházásra készül Miskolcon a Lufthansa: 43 milliárdot költ el

Hatalmas beruházásra készül Miskolcon a Lufthansa: 43 milliárdot költ el

Íme a Samsung eddigi legizgalmasabb telefonja: májustól kapható az összehajtható Galaxy Fold

Íme a Samsung eddigi legizgalmasabb telefonja: májustól kapható az összehajtható Galaxy Fold

Ilyen sem volt még okostelefonban: a kijelző hangszóró is egyúttal

Ilyen sem volt még okostelefonban: a kijelző hangszóró is egyúttal

Victoria Beckham divatcsatornát indított a YouTube-on

Victoria Beckham divatcsatornát indított a YouTube-on