hvg.hu: Sok helyen nyilatkozta, hogy unja az interjúkat, ugyanakkor tudjuk önről, hogy szeret beszélgetni. Erre épültek a tévéműsorai, színházi estjei és újabban a rádióműsora is. Nincs itt ellentmondás?

Vámos Miklós: Félreérti a helyzetet. A beszélgetés kétoldalú: arról szól, hogy én is megtudhatok valamit a beszélgetőtársamról. Szívesen készítek önnel egy interjút.

hvg.hu: Azt az olvasóink nemigen díjaznák…

V. M.: Az a baj, hogy szinte mindig ugyanazok a kérdések, én viszont nem szeretek mindig ugyanolyan válaszokat adni. Ez két módon oldható meg. Az egyik, hogy kitalálok ezt-azt, tehát mást felelek ugyanarra a kérdésre. A másik pedig az a stratégia, ami a hiányosan felkészült érettségizőt jellemzi. Megkérdezik Mátyás királyról, ő pedig elmondja, hogy Mátyás nagy király volt, de Nagy Lajos még nagyobb, és beszél az utóbbiról, mert azt tudja. Ezt is gyakran megteszem. Nem a beszélgetést unom, csak elmondani harmincadszor, hogy például miért nem csinálok tévéműsort. Azt sem szeretem, amikor felhív egy bulvárújságtól valaki, hogy körkérdést készít: „mit tegyenek a gyerekekkel a 18 év alatt teherbe ejtett anyák?”. Vagyok én egy 18 év alatt teherbe ejtett anya?

Vámos Miklós

Stiller Ákos

hvg.hu: Én ezt nem fogom megkérdezni, sőt azt sem, miért nem tévézik. Rádióműsort viszont eddig még, úgy tudom, nem csinált. Néhány hete indult a Klubrádión a Kalózadás. Miért vágott bele egy ilyen új kalandba?

V. M.: A pontos válasz az, hogy magam sem tudom. Egyébként boldogult ifjúkoromban volt egy Táskarádió nevű rádióműsor, abban többször szerepeltem mint interjúalany. Később nyitottunk egy Választék nevű rovatot, egy-egy színdarabról, zenekarról, könyvről beszéltem öt percet, aztán elmentem, jött a „kipécézett” művész, és szabadon reagálhatott az elmondottakra. De igazi rádióműsort még valóban nem csináltam.

hvg.hu: A Kalózadás végül is a beszélgetős tévéműsorainak a rádiósítása, nem?

V. M.: Nem egészen. A tévéműsoraim inkább színpadi produkciók voltak. Ezeket mindig megelőzte egy vagy több hosszú beszélgetés. Feljegyeztem a fontosabb történeteket, vázlatot írtam, s aszerint haladtunk, nagyjából. A Kalózadás viszont valódi élő rádióműsor, aminek az a sajátossága, hogy élő zene hangzik el benne. Rendszerint az én szerény gitáros segítségemmel.

hvg.hu: Az eddigi műsorok vendégei az úgynevezett „nagy generáció” tagjai voltak. Ez tudatos szerkesztési elv, vagy csak így alakult?

V. M.: Az ember először a barátait kéri meg. Érdekel, mi van velük, másrészt nagy élvezet együtt játszani, mondjuk Zoránnal. De lesznek mások, fiatalabbak is, például Palya Bea, Kiss Tibi. A műsor „apró álnok trükkje’”, hogy mindenkivel kis közös zenélésbe bonyolódom. A „nagy generáció” mellesleg számomra ingoványos kifejezés, amelynek születésénél jelen voltam. András Ferencék készítettek a nyolcvanas években egy filmet, és amikor találgatták, mi legyen a címe, valaki bedobta, hogy Nagy generáció. De ironikusan értette! Bemutatták a filmet, és a kifejezés rajta maradt a nemzedékemen. Szerintem egyébként minden generáció nagy, és egyben minden generáció kicsi. Általános, hogy amikor egy generáció eljut a nyugdíjig (mint most a mienk), úgy érzi, nem végzett eleget. Voltak persze kiemelkedő teljesítmények, de ezek sporadikusak. Egy nemzedéket nem a híres embereiről kell megítélni, hanem a „hírtelenekről”. A mi nemzedékünk számára nem jól alakultak a dolgok. A rendszerváltozás nekünk már későn jött, nehéz volt 40 évesen átvenni az új idők új szelét, nehéz volt áttenni a székhelyünket ideiglenesen vagy véglegesen egy másik országba, nehéz volt a kft.-világba beleszokni, nem nekünk való volt a „privatizélek, lipek-lopok”-mentalitás. Nézze meg például a politikai elitet. Nem sokra vitték a nemzedékem tagjai. Akik politizálni kezdtek annak idején, gyorsan kikoptak. Minden nemzedékben vannak kallódó emberek, de mintha az én generációmban túl sokan volnának.

hvg.hu: A későbbi nemzedékeknek viszont a totális bizonytalanság jutott. Az sem jobb.

V. M.: Nagy kérdés, hogy a bizonyosság vagy a bizonytalanság jobb az embernek. Szerintem mind a kettő rossz. Aki nagy bizonytalanságban van, az nagy szenvedésként éli meg azt. De aki a nagy bizonyosságba kerül, ahol már sínautóvá válik, az éppen olyan rossz. Valahogyan a kettő elegyét kellene megtalálni. Ez könnyű olyanoknak, akik a rendszeren kívül maradhattak. Például nekem, hiszen én egy életen át a saját magam főnöke voltam. A rendszerváltás óta az államtól soha nem kaptam semmit, nem is kértem, nem is fogadtam volna el.

Stiller Ákos

hvg.hu: A gitározást abbahagyta valamikor a 60-as években, amikor a Gerilla együttes megszűnt. Most 42 év kihagyás után viszont vett magának egy új hangszert, és újrakezdte. Nem öreg már ehhez?

V. M.: A szobazenélésben hiszek, azt szeretem, ha otthon valakivel együtt játszhatom. Ez a társ most a KFT-ből ismert Bornai Tibor, akivel hetente egyszer összeülünk és zenélgetünk. Igazából ezzel magamat szórakoztatom, ha esetleg másnak is tetszik (gyakran fellépünk itt-ott), az tiszta haszon.

hvg.hu: Az életműsorozat legújabb kötete, a Húrok nemrég jelent meg. Ebben két korábbi művét – Teniszezz velem (én se tudok még), Ha én Bródy volnék (életrajzféle) – fűzte egybe. Azt állítja, hogy a két történet az ön két szenvedélyéről szól, a gitározásról és a teniszezésről. Ez a kettő azért nem ugyanaz a szenvedély: a gitározással és az írással alkot, és világot próbál váltani az ember, a sporttal inkább a testét ápolja. Ön szerint ezek egy tőröl fakadnak?

V. M.: A teniszt és a gitárt a húrok is összetartják – innen a kötet címe. A sportok egy része tulajdonképpen a játék és a háború rejtelmes keveréke. Ilyen a foci, amihez sosem volt szerencsém, mert nagyon durvának találtak.

hvg.hu: Ezt elég nehéz elhinni. Mindenkit felrúgott?

V. M.: Hátvéd voltam. Ha jött velem szembe valaki labdával, én nyomatékosan megpróbáltam elvenni tőle. Ebből szabadrúgás, majd kiállítás lett. Végül nem nagyon szerették, ha beállok. De ilyen „háborús” sport a kosárlabda, a vízilabda és sok más. Minden olyan sport, ami kicsit is hasonlít ahhoz, amikor két katonacsapat megmérkőzik egymással. Igaz, ezekben nem kell meghalni. A tenisz abszolút ilyen. Embernek ember ellen való küzdelme. Ilyen alapon rokon minden szenvedéllyel. Az írás szintén ember ember ellen való küzdelme, csak ott önmagunk ellen küzdünk. A gitározásnál az ember küzd a hallgatósággal, saját magával, a hangszerével, és azzal az emberrel, aki az adott zenét, szöveget írta. Még ha az történetesen saját maga is. Ez engem nagyon szórakoztat.

Stiller Ákos

hvg.hu: Mit szólnak a kollégái, kritikusai, olvasói ahhoz, hogy gitározásra adta a fejét?

V. M.: Az irodalmi szakma a balkezi tevékenységeim láttán mindig is felhúzta legalább az egyik szemöldökét, néha mind a kettőt. Az, hogy most koncerteket adok Bornai Tiborral, kétszemöldökös dolog. De elmúltam 60, ez nem érdekel! Ötvenéves koromban olvastam Nietsche lánglelkű mondatát: „Ha valaha is azt tapasztalod, hogy arra mész, mint a többiek, fordulj vissza!”. Rájöttem, hogy én mindig is ezt gondoltam, ilyen vagyok.

hvg.hu: A Woody Allen-rajongása is innen fakad?

V. M.: Nekem rögeszmém, hogy Petőfi tévedett, amikor azt írta, hogy „Ne fogjon senki könnyelműen/A húrok pengetésihez!”. Miért ne? Szerintem csak könnyelműen szabad pengetni a húrokat. (Vagy legalábbis a befogadónak azt kell éreznie, hogy ezek könnyedén pengetett húrok.) 27 évesen több hónapig Párizsban időztem. Ott egy lány mondta, hogy van egy új amerikai filmes, egy kis szemüveges muki, aki vicces, kabarészerű filmeket csinál, zsidó vicceket mesél, kicsit olyan, mint a Kern. Elmentünk a moziba, megnéztük az Annie Hallt. Franciául egészen más, de döbbenetes hatást tett rám az a könnyedség, ahogyan elővezeti a történetet. Felrúgta az összes filmiskola összes vágási szabályát. Nagyjából évente csinál egy – hol zseniális, hol közepes – filmet, távol a nagy filmstúdióktól. Mellette hetente egyszer klarinétozik egy New York-i pubban. Láttam én is egy ilyen fellépését. Úgy érzem, még én is jobban tudok gitározni, mint ő klarinétozni, de Woody Allent nem zavarja, hogy ő nem profi zenész. Ez a fajta magatartás tetszik nekem.

hvg.hu: A szociálpszichológia egyik alapművét, a Rábeszélőgépet ön fordította. Ez a tudomány is egyfajta hobbija. Vizsgálja ilyen szemüveggel néha a környezetét, az országot, a társadalmat?

V. M.: Nem vizsgálom, de látom. Az írásaimban is az érdekelt mindig, hogyan viselkedik az ember csoportban (családban, munkahelyen, baráti körben, párkapcsolatban, nemzetben). Ez a szociálpszichológia tárgya. Érdeklődésemet csak fokozta, hogy még fiatal koromban személyes ismeretségbe kerültem Elliot Aronsonnal, aki ennek a tudománynak a koronázatlan királya. Amikor 1990-ben hazajöttem Amerikából, és kiadót alakítottam, evidens volt, hogy a Rábeszélőgép (amit Aronson szerzőtárssal jegyez) lesz az egyik első könyvünk. Ez egyébként szerintem nagyon fontos mű, jó volna, ha minden politikus elolvasná.

hvg.hu: Nekem az az érzésem, hogy nagyon is olvassák, sőt fel is használják a propagandagépezetben.

V. M.: A Rábeszélőgép (eredeti címe: Age of Propaganda) alcíme az, hogy Élni és visszaélni a rábeszéléssel. A politikusok sajnos, többnyire visszaélnek vele.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ön sohasem politizál. Nem dolga az egy írónak?

V. M.: Esterházy Péter mondta a rendszerváltás környékén, hogy „amikor az írók számára már megengedett a politizálás, akkor egyszersmind nem is érdemes”. Ehhez tartom magam.

hvg.hu: Egy videointerjúban viszont kifejtette, hogy ha ön lenne a miniszterelnök…

V. M.: Semmiképp nem vállalnám. A prózaírás nagyobb hatalom.

hvg.hu: … akkor tudná, mit kellene tenni. Mit?

V. M.: Ez egy hálátlan téma, mert ha válaszolok, úgy járok, mint Weöres Sándor gyerekversének hőse, aki azt mondja, hogy „Mindenki hülye, csak én vagyok okos, mert nekem a seggemben is fejem van!”. Leegyszerűsítve: az a véleményem, hogy abból a gyerekből vagy felnőttből lehet jó politikus, aki egy osztálykirándulást jól meg tud szervezi. Mindenki ismeri azt a buzgómócsing-típust, aki rohangál a füzetével, striguláz (hányan jönnek, hány szoba, milyen busz kell, ki hol ül a buszon stb.). Ez nem mindig gyerek, lehet, hogy a tanár, mindegy. Ez a miniszterelnök egyik szükséges képessége. A másik: ne gondolja, hogy neki kell mindent megcsinálnia, neki ugyanis dolgoztatnia kell. Ki kell választania a megfelelő embereket, akiket olyan pozícióba kell tennie, ahol a szakértelmükre szükség van, és aztán hagyni kell őket dolgozni. Esetleg néha kérni tőlük valamilyen beszámolót. Ha ez így menne, az ország elindulna a helyes irányba. Egy kormányfőnek fontos tudni azt is, hogy meddig tart az ideje, ez ugyanis nem egy örök állás. Ha valaki ezt a nézetet el tudná sajátítani (még nem láttam rá példát a hazánkban), akkor figyelembe venné, hogy nem négy évig tart a világ. És akkor nem olyasmit csinálna, ami a jelenben – főleg a ciklus utolsó évében – jó, hanem olyasmit, ami az unokáinknak lesz jó. Ilyen értelemben sokkal helyesebb volna, ha némelyik miniszterelnök inkább tölgyfákat ültetne napi nyolc órában, mint hogy ügybuzogjon éjjel-nappal.

Stiller Ákos

hvg.hu: Aki pedig nem miniszterelnök, találja meg a saját hobbiját, szenvedélyét?

V. M.: Feltétlenül. Különben sanyarú lesz az öregkora. Egy gimnazista mindenről tanul egy nagyon picit, mondhatni, sok mindenről tud szinte semmit. Egy Nobel-díjas szaktudós viszont a semmiről (egy nagyon pici szakterületről) tud nagyon sokat. Az idős ember ez utóbbihoz hasonlít. Egy részterületről rengeteget tud, de amikor nyugalomba vonul, arra a tudásra általában már nincs szüksége a világnak. Fontos, hogy ennek ellenére értelmesen teljenek a napjai. Ebben pedig sokat segítenek a szenvedélyek – lehet az szalvéta- vagy bélyeggyűjtés, sport, vagy akár vallási szenvedély.

hvg.hu: Vannak azért káros szenvedélyek is, azokra azért nem árt figyelni.

V. M.: Igen, de még egy káros szenvedély is kevésbé ártalmas talán, mint a szenvedély teljes hiánya.