hvg.hu: Úgy hallottam, szigorú, katolikus nevelésben részesült, és egy időben pap is akart lenni. Aztán mégsem lett ebből semmi – miért?

Ulrich Seidl: A személyiségemből adódóan mindig is elutasítottam a képmutató, autoriter rendszereket, és pont ilyennek találtam a szigorú egyházi iskola, a katolikus családi kör és a templomok álságos környezetét. Tele hazugsággal és kétszínűséggel, ahol már nincs szó Istenről. Úgy döntöttem, hátat fordítok ennek az egésznek.

hvg.hu: A filmjeiben mennyire jelenik meg ez a múlt?

U. S.: Az ember soha nem vetheti le magáról, hogy honnan származik. A filmjeim is ebben gyökereznek, a kétszínű, hazug világok megjelenítésével, és hogy abban a szereplők mire képesek, és mire nem.

Az idei Berlini Filmfesztiválon.

AFP / Gerard Julien

hvg.hu: Dokumentumfilmesként kezdett, most viszont főleg játékfilmekkel arat sikert a nemzetközi fesztiválokon. Miért ez a váltás?

U. S.: Nem annyira váltásnak, mint keverésnek nevezném azt, amit csinálok. Hiszen engem mind a kettő műfaj érdekel. Már korai dokumentumfilmjeimmel is határokat feszegettem, azokat játékfilmes karakterekkel és fikciós jelenetekkel bolondítottam meg. A Modellek című filmem után viszont váltottam egyet, és elkezdtem a fikcióba átvinni a valóságot. A dokumentumfilmek atmoszféráját próbálom megteremteni a játékfilmjeimben is, ugyanakkor szabadabb vagyok a kifejezésmódban, és talán magasabb művészi szintekre is érhetek el ezáltal.

hvg.hu: Ebből is adódik, hogy számos filmje valós karakterekre, történetekre épül?

U. S.: Igen, ez így van. Az Import/export című filmem férfi főszereplőjének, Paulinak például volt már előképe: korábban készítettem egy dokumentumfilmet egy munkanélküli férfiról, a családjában öt gyermekkel. Az ukrán lányt pedig egy az egyben a román takarítónőmről formáztam, a nemzetiség, ugye nem számít, hiszen tele van ilyen kelet-európai teremtményekkel egész Ausztria.

hvg.hu: És mi a helyzet ebből a szempontból a Paradicsom-trilógiával?

U. S.: Természetesen ezekben a filmekben is voltak különböző inspirációs forrásaim, valós karakterek vagy történetek, akik, amelyek megihlettek. A Paradise: Love – Szerelem a feketepiacrólban az Afrikába, felnőtt szex után kajtató „sugar mamák” figurája, meg persze a turizmus iránt érzett őszinte utálatom inspirált. A Hit paradicsomában a tíz évvel korábbi dokumentumfilmemből (Tudod, hogy van ez, Jézus) ismerős történet volt a mozgatórugó. A Remény paradicsoma előkészületei alatt pedig végig a világirodalom egyik legnagyobb slágere, a Lolita járt a fejemben. 

hvg.hu: Utálja a turizmust? Ha jól tudom, ön is sokat utazik...

U. S.: Én nem az utazásról, hanem magáról a turizmus tömeges intézményéről beszélek. A meghatározott célokkal, határidőkkel és látványosságokkal behatárolt “élménycsomagokról”, amiket ahelyett kapnak az emberek, hogy valójában átéljenek egy másik kultúrát, környezetet. Ezt még csak rosszabbítja a globalizáció, hogy szinte akármerre utazunk – akár még Afrikában is – szinte ugyanazok a márkák, vagy éppen hamisított változataik jelennek meg. Tehát, minden ugyanaz, csak más-más változatban. Ez elkeserítő.

hvg.hu: És a Biblia nem volt hatással Önre a Trilógiában? Ha már csak a hit, remény, szeretet hármast nézzük, joggal vetődik fel a kérdés.

U. S.: Az igazság az, először volt meg a film, és utána jött ez az ötlet, a szerelem-hit-remény hármasa, a Paradicsomi összefoglaló címmel. De természetesen nem a Bibliával a kezemben forgattam le a filmeket.

A 2012-es Velencei Filmfesztiválon.

AFP / Tiziana Fabi

hvg.hu: Anno olyat is lehetett hallani, hogy úgy tervezi, a Trilógia három darabját egyszerre fogja bemutatni, vagyis, egy az egyben, egy nagyjátékfilmként fogják játszani az egészet. Ez miért változott meg?

U. S.: Igen, volt erről is szó, de aztán Cannes és Berlin között végül több mint fél év volt a premierek között, és ez nagyon jól sült el: Így a média jóval tovább foglalkozott a filmjeimmel, mintha a három filmnek egy és ugyanazon fesztiválon lett volna a bemutatója. Ez mondhatni, egyfajta marketingfogás volt a részemről. Ugyanakkor sajnáltam, hogy nem egyben látták először e filmeket a nézők, hiszen érzelmileg úgy lesz a legerősebb a hatásuk, és úgy jobban is tud asszociálni, összefüggéseket képezni az egyes történetek között a publikum. Ezért különösen is örültem, hogy most Magyarországon leadták a három filmet egymást követő két napon, a Szemrevaló német nyelvű filmfesztivál keretében. 

hvg.hu: Felesége Veronika Holz, újságírónő. Beszélne egy kicsit az együttműködésükről, a közös munkáról – illetve mekkora szerepet játszott abban, hogy ennyire erős a női vonal a Trilógiában?

U. S.: Már régóta akartam a nőkről filmet csinálni, és most mindezt kibővítettem olyan témákkal, amelyek különösen érdekelnek. Így születtek meg a Paradicsomi filmek forgatókönyvei, amelyek megírásában tény és való, Veronika – mint mindig, de legalábbis a Kánikula óta biztosan –, nagy segítségemre volt. Viszont nem mondanám, hogy miatta lettek a nők a főszereplők. Ez csak és kizárólag miattam volt.

hvg.hu: 2014-ben kerül a mozikba a következő, fikciós dokumentumfilmje: az Im Keller (A pincében). Ön visszautasítja azt a feltételezést, amely sokunknak az osztrák alagsorokkal kapcsolatban elsőre eszünkbe jut: hogy a filmnek köze van a Kampusch-ügyhöz.

U. S.: Pontosan, hiszen szó sincs benne Kampuschékról, ez ilyen egyszerű. Inkább, pár szóban megfogalmazva, a film az osztrák férfiak viszonyát mutatja be a pincékhez, tehát, hogy mit is csinálnak ott. Már a Kánikula készítése során számos magánlakást, házat megfigyeltem. Sokszor azt vettem észre, míg a nappali szinte érintetlen, az emberek – és főleg a férfiak, a pincében élik az életüket. Isznak, farigcsálnak, zenélnek – nem kell feltétlenül valami sötét, félelmetes dologra gondolni, bár aláírom, szinte mindenkinek elsőre a kínzás és a bűncselekmény szimbolikája ugrik be a film címe hallatán. Hát, ennél összetettebb a dolog, de a többi legyen meglepetés.