Oscart kaphat az egyszemélyes mozi
Oscarra jelölték az angolok Sean Ellis filmjét, a Metro Manilát, amelyet a magyar mozikban csütörtöktől láthatunk. A rendezővel az egyszemélyes film készítésének tudathasadásos állapotáról beszélgettünk, meg arról is, hogy miért nem Európában forgattak, meg persze arról is, hogy kik voltak rá a legnagyobb hatással.
hvg.hu: Ismeri Luc Bessonnak A szállító-filmjeit? A Metro Manilában is egy szállító – egy értékfuvarozó biztonsági cég sofőrje – áll a középpontban, a portréja azonban realista, életszerű.
Sean Ellis: Nem kifejezetten A szállító inspirált. Fiatalkoromban, mint mindenki, Besson sok filmjét láttam. Meghatározó rendezőnek számított, akit nagyon szívesen néztem. Előfordulhat, hogy valahol egy kis Luc Besson-hatás kimutatható a Metro Manilában, de remélem, más rendezők legalább annyira. Olyanok, mint David Lynch, John Schlesinger, Michael Mann, Ridley Scott, Alfred Hitchcock – és így tovább. Jó sokan vannak. Az ő filmjeiken nőttem föl.
hvg.hu: A populáris vagy a szerzői filmek gyakorolnak önre inkább befolyást?
S. E.: Próbáltam mindenfélét nézni. Hitchcockot ugyanúgy, mint Scottot, mert mindkettő másért fontos. Nyilván az elején, amikor az ember filmezni kezd, bizonyos rendezők hatással vannak rá. Igyekszik megtalálni a saját stílusát, kifejezési világát, ami pár filmet igénybe vesz. Nyitott vagyok, nincsenek előítéleteim. Az előzetes befolyásolás szerintem rossz, automatikusan elutasításra sarkall, pedig nem kellene. Meglehet, szűzen kéne filmet nézni. A kezdetekkor a külső hatásokra több elvárás munkál benned, mint kellene. Hagynod kell, hogy a film saját hangja eltaláljon hozzád. S el kell felejtened ezeket az előzetes megkötéseidet, arra kell koncentrálnod, ami látsz, amit a film ad.
hvg.hu: Korábban azt mesélte, egy ázsiai utazás élményei nyomán fogalmazódott meg a Metro Manila ötlete, amelyen a Fülöp-szigeteken, filippínó színészekkel dolgozott. Nem lett volna praktikusabb Angliában forgatni? Hiszen ez egy olyan történet, amely a világ bármelyik pontján érvényes, helyszíntől függetlenül.
S. E.: Ám akkor nem lett volna érdekes. Engem is vonzott és izgalommal töltött el az a lehetőség, hogy egzotikus környezetben dolgozhatok, hogy filippínókkal forgathatok. Ezt így, angol szereplőkkel nem tudtam volna megfogalmazni Britanniában. A film brit, de nem Angliában készült. Nem angol, hanem idegen nyelvű filmet szeretettem volna csinálni. Ezért mentem vissza az utazás után Ázsiába filmezni.
hvg.hu: Változtat a film megítélésén, hogy Nagy-Britannia azt küldi az Oscar-díjra? Van annak üzenete, hogy nem angol miliőjű filmet mond a magáénak Anglia, és nevezi az Oscarra?
S. E.: Igen és igen. A nevezés – aminek természetesen igen örülök – jobban ráirányítja a figyelmet. Másfelől amellett, hogy a film magja a világon bárhol megtörténhet, és így bárhol érthető, a filmbeli távol-keleti környezet a hangsúlyok eltolódását mutatja. Európa fontos, de nem a világ közepe. A világnak nincs közepe. És mondom még egyszer: a történet szerintem ebben a miliőben érdekes.
| Metropolis alsó |
Filmes – és irodalmi – toposznak számítanak a vidékről a nagyvárosba költöző páriák történetei. A Metro Manila című egyszemélyes Sean Ellis-produkció (ami során a forgatókönyv-írói, a rendezői, az operatőri és a produceri teendőket vállalta magára) kapcsán elsősorban az bírt jelentőséggel, hogy ezt az ismert keretet hogyan tudja megtölteni tartalommal az alkotó. Tetszetősen. S nem csupán az unikális környezet, a fülöp-szigeteki miliő miatt – nemde, csak a legelvakultabb filmrajongók tudnak említeni itt született nagyjátékfilmet, nem sokat, legalább egyet –, hanem a jól felépített forgatókönyv, történet és szereplők okán.
A Fülöp-szigetek egy északi kis falujából a masszív nélkülözés – éhezés és a reménytelenség – elől menekül a fővárosba Oscar Ramirez (Jake Macapagal) és felesége, Mai (Althea Vega), karukon iskolásforma nagyobb és csecsemőkorú kislányaikkal. Pici pénzüket a dörzsölt helyiek hamar lenyúlják, a nyomorúságosnál is nyomorúbb nyomortelepen húzzák meg magukat, miközben próbálkoznak munkát szerezni. A férj álláskereső vesszőfutása után a harmadik babájukkal várandósan is szemrevaló ifjú feleség arra kényszerül, hogy félmeztelen konzumnőnek (ne szépítsük: kurvának) szegődjön egy bárba.
Ám ahol – sok – pénz összpontosul, ott a bűnnek gazdag a táptalaja: fény derül Ong valódi szándékára, ami jókora bajba sodorhatja Oscart, hiszen nem tudja magát függetleníteni magát attól a korrupt és veszélyes helyzettől, amibe társa belekeveri. A jóravaló férfi azonban megtalálja a megoldást, hogy a kutyaszorítóból kitörjön, és – életében talán először – elszántan a sarkára áll, nagy döntést hoz. Még ha ez részéről óriási áldozattal is jár.
Az egyedi helyszín bemutatása mögül gyorsan előlép a világ bármely pontján érvényes történet, aminek szövése, felépítése, intenzivitása Sean Ellist dicséri. A filmet Ellis zömmel kézi kamerával forgatta, így az „élő” kép, a szituációk hitelességét támasztotta alá (a vágó Richard Mettler volt). Szerencsére nem remegett a keze, és nem öncélúan – „művészkedésből” – alkalmazta ezt a mobil technikáját. Jól eltalált az önmeghatározása szerint „mozis poszt-rockban” utazó Robin Foster zenéje is, kíséri a cselekményt, nem tolakodik az előtérbe.
A Metro Manila a kellő időben és mélységig drámai, feszült és izgalmas, minden egyes műfajelem (drámai társadalomábrázolás, thriller) a helyén van. Ez járhat azzal, hogy aki egy emblematikus, a retinába égő „mélydrámára” vágyott, nem kapja meg maradéktalanul. Mindenki másnak azonban a film emlékezetes, szívre ható élményt fog szerezni.
Metro Manila (Metro Manila), színes, feliratos, angol–fülöp-szigeteki dráma, 115 perc, 2013., rendező: Sean Ellis, szereplők: Jake Macapagal, Althea Vega, John Arcilla, Erin Panlilio, Moises Magisa, Ana Abad-Santos, JM Rodriguez, Miles Canapi, forgalmazó: Vertigo Media Kft., honlap: http://vertigomedia.hu/premierek/metro-manila Filmítélet: 8/10 Október 31-től láthatjuk a magyar mozikban. |
hvg.hu: A „kisemberek” történetei kapcsán van azonosság ön és a „munkásosztály filmese”, Mike Leigh (A furgon alkotója) között?
S. E.: (Kicsit hevesen) Nem érzem a Mike Leigh-referenciát, kapcsolódási pontokat a filmemmel kapcsolatban. Leigh az a rendező, aki megírt forgatókönyvek nélkül, improvizálva forgat, nekünk viszont volt könyvünk. Számomra elsőrangú fontosságot jelentett, hogy minden pontosan papíron szerepeljen, különösképpen a csúcspontot képező nagyjelenetnél.
| Névjegy |
Sean Ellis 1970-ben született a Sussex megyebeli Brightonban. 2001-es rövidfilmjét, a Balszerencsét követően 2006-ban készítette el a Visszajáró pénz (Cashback) című vígjátékát, két évvel később a Tükör/Szilánk (The Brøken) című thrillerét. Az Anglia által a 2014-es Oscar-díjra nevezett Metro Manila harmadik nagyjátékfilmje. Filmjei forgatókönyveit mindig maga írja. |
hvg.hu: Egyszemélyes filmet forgatott, a szendvicskenéstől kezdve a szövegíráson át a rendezésig elvégezve mindent. Milyen viszonyban állt az operatőr Sean Ellis a rendező Sean Ellisszel? Egyetértettek? Vitatkoztak?
S. E.: Vagy megütötték egymást… (nevet). Igen, hogyne, zajlott egy ilyenfajta belső dialógus, miszerint a produceri, a rendezői és az operatőri énem vitatkozott. Magamban próbáltam ezeket a kreatív és más és más képességeket igénybe vevő feladatokat jól megosztani. Erre szükség mutatkozott, hiszen az ember ezekből az eltérő szempontokból másképp is látja a dolgokat. Hogy könnyebb volt-e így a filmezés? Ebben a filmben igen. Mert ha a producer meg az operatőr más lett volna, rengeteg idő elment volna ezekkel az eszmecserékkel, hogy ezen idő alatt én már belámpáztam, és leforgattam az adott jelenetet. Mert, ugye, nem állt rendelkezésre sok idő. A forgatás pörgött folyamatosan, gyorsan kellett mozogni. Mindettől viszont egy egészen fura, „meditatív” állapotba kerültem. Harmincöt napon keresztül megállás nélkül, mint a megszállott csináltam, mondhatni, kizökkentem a valóságból, a barátnőm meg is kérdezte, ki vagy te tulajdonképpen? Visszatekintve: fizikailag borzasztóan fárasztó volt. Elfáradtam, és amikor elfárad az ember, könnyen követ el hibákat. Azért nagyon remélem, nem vétettem.
hvg.hu: Fiatal még…
S. E.: …ó, igen, nagyon fiatal (nevet) (43 éves – R. I.). Szeretném, ha az lennék.
hvg.hu: Rendben, helyesbítek: fiatalosan érett egy ilyen témájú filmhez, mint a Metro Manila. Olyan dolgok foglalkoztatják, mint becsület, önfeláldozás és tisztesség. Miért? Másrészt: ön szerint meg lehet-e találni, érdemes-e megtalálni ilyen témákkal a moziba járók inkább dominánsan fiatalabb korosztályát?
S. E.: Ez bonyolult kérdés. És igazából nem tudom a választ. Olyan filmeket készítek, amiket, mint néző, én is látni szeretnék. Én vagyok a közönség. Amikor filmezek, én vagyok a néző. A néző szemével filmezek, olyan szereplőkről vagy szerepekről, amikkel azonosulni tudok. A Metro Manilában is igen fontos volt, hogy könnyen bele lehessen illeszkedni a főszereplő helyzetébe, aki mindent elkövet azért, hogy a szeretteit eltartsa. Ezek fölöttébb meghatározó, értékes dolgok nekem. A központi karakter, akivel utazást tettem, egy inspiráló karakter. Olyasvalaki, aki feláldozza magát a családjáért, hogy megmentse. Védelem és áldozat – szerintem izgalmas kombináció bárkinek a számára. Meg az árulás. Azt hiszem, a fő figura, akinek a sorsát nyomon követjük, magával ragad. Nagyon. Szeretem ezt a fiatalembert. Így összegezve csak azt tudom válaszolni a kérdésre, hogy szeretném, ha egybeesne az én rendezői szemléletem és a közönségé. Szeretném, ha meghallgatnák ezt a történetet, szeretném, hogy lássák.
Remélhetőleg a fiatalemberek is ezen a véleményen vannak. Hogy inkább az öregebbeket érinti meg? – őszintén megmondom: erről sejtelmem sincs. Amikor filmet forgatok, nem gondolok arra, hogy direkt a fiataloknak készítsek valamit. Nem teheted, hiba lenne. Mindenkinek csinálod.
(Az interjú szeptemberben készült, a Cinefest Fesztiválon. A létrejöttében nyújtott segítséget köszönjük Fecsó Zoltánnak.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
