hvg.hu: Jövőre végez az első dokumentumfilmes osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Eddig hol tanultak azok, akikből aztán hazánk híres dokumentumfilm-rendezői lettek?

Almási Tamás: Ezelőtt nem volt külön dokumentumfilmes képzés. A filmrendező szakon lehetett tanulni ilyet, általában kevesebb, mint egy szemeszterig. Ezzel az volt a probléma, hogy általában az osztályfőnök irányultsága határozta meg, hogy egy csoporton belül mennyire foglalkoznak a dokumentumfilmezéssel. Én például Fábri Zoltán osztályában végeztem, és úgy jöttem el az egyetemről, hogy azt se tudtam, mi az a dokumentumfilm. Sok nagyszerű játékfilmes szakon végzett rendező is csak később, saját útját járva érzett rá a dokumentumfilmezésre. Szakmailag egyébként semmi különbség nincs a két műfaj között, alkati kérdés, hogy ki mennyire képes reflektálni a mindennapok változásaira, társadalmi kérdésekre.

hvg.hu: Akkor tulajdonképpen mindegy, hogy ki milyen szakon végez?

A. T.: Szerintem nem a papír dönt, hanem a tudás, a szerencse és a kapcsolatok. Mi filmeseket képzünk, akik a szakma szinte minden területén helyt kell, hogy álljanak. A világ megváltozott, a ma megszerzett ismeretek holnapra már elavulnak. Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy a dokumentumfilmes szakra jelentkezőknek legyen filmes előiskolája, ahhoz viszont igen, hogy legyen filmes tudása. Fontos, hogy alkalmas legyen a filmkészítésre. A digitális bumm után egyszerűvé vált ennek a technológiai része, így bizonyos szintig önképző módon is tanulható. Mi a tudást és a képességet vizsgáljuk a felvételi során.

hvg.hu: Milyen lehetőségei vannak a dokumentumfilmeseknek diploma után?

A. T.: Semmivel nem jobb, mint bármilyen más szakon, magyarul semmi. Én nem is áltatom őket egyáltalán, de ez persze nem azt jelenti, hogy a jelenlegi héttagú osztályból nem lesz olyan, aki után kapkodni fognak.

hvg.hu: És magának a dokumentumfilmnek, mint műfajnak?

A. T.: Olyan témát kell találni, ami megfogja  a nézőt, amivel be lehet csalogatni az embereket a moziba. Legutóbb talán a Puskás Hungary esetében volt erre példa (a 2009-ben megjelent filmet Almási Tamás rendezte – a szerk.), vagy említhetném Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmjét, és az új Overdose-filmet is, de a gyenge forgalmazás és a mozik hiánya megölik a legjobb filmet is. A Filmalap most úgynevezett mozi-dokumentumfilmeket támogat, amit nehéz körülírni, de egyfajta hibrid műfajról van szó, a játékfilm és a dokumentumfilm határán. A tévéről pedig – tisztelet a kivételnek – jobb nem beszélni. Hajnalban két-három óra körül néha betesznek egy-egy magyar dokut, most azt ki fogja megnézni? Ez olyan, mint egy lóverseny lovak nélkül, egyszerűen képtelenség.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ön milyen témáról készítene ma filmet? Mennyire fontos a témaválasztás?

A. T.: Bármilyen témából lehet filmet csinálni. A szerelem témáját például elég jól feldolgozta egy bizonyos William Shakespeare, a Rómeó és Júliában, majd utána több ezren-tízezren csináltak felejthető alkotásokat ugyanebben a témában, miközben akadt néhány jobban sikerült darab is. A dokumentumfilmeknél sincs ez másképp. Az igazi dilemma a rendező számára, hogy tehet-e művészi engedményt filmje nézettsége érdekében. Szerintem nem tehet. Az alkotó igazi feladata: megtalálni a művészi formát a leghatásosabb kifejezés érdekében. A témának önmagában egyébként nincs esztétikai értéke.

hvg.hu: Több hallgató már a vizsgafilmjeibe és a diplomamunkájába is óriási energiákat fektet, amiből színvonalas munkák születnek, érdekes témákban. Ezeket hol van esélyük bemutatni, annak fényében, hogy a tévécsatornák politikailag is szűrik a tartalmat?

A. T.: A vizsgafilmek bemutatásával mindig vannak problémák, és az állandóan felmerülő jogi kérdések még az egyszerűbbek közé sorolhatóak. Sokszor előfordul, hogy a vizsgafilmekben szereplő személyek, cégek csak oktatási célra hajlandóak nevüket, arcukat adni a filmhez, ahhoz már nem járulnak hozzá, hogy az nyilvánosság előtt is megjelenjen. De ezt is tanítanunk kell a rendezőknek, hogy tudják rábírni a megszólaltatott szereplőket, hogy vállalják a véleményüket a nagyközönség előtt is. A filmeket elküldjük fesztiválokra, szemlékre, ahol igen sikeresen szerepelnek. A vizsgafilmek forgalmazása egyáltalán nem megoldott, igaz, nem is ebből a célból készülnek.

Stiller Ákos

hvg.hu: Magyarországon tele vagyunk fel nem dolgozott történetekkel rendszerváltás előttről is, utánról is. Ön szerint a társadalmi-politikai kibeszélésnek, vagy a filmművészet által történő bemutatásnak kellene előbb megtörténnie?

A. T.: Azt gondolom, hogy ami az alkotóból kikívánkozik, azt megcsinálja függetlenül attól, hogy beszéltek-e már róla, vagy sem. A dokumentumfilmesek gyakran vállaltak úttörő szerepet egy-egy téma feldolgozásában, de nem mindig ez a helyzet. Egy rendező akkor tud jó filmet csinálni, amikor valami olyannal foglalkozik, ami az elevenébe vág, ami nem hagyja aludni, nem hagyja nyugodni. De sokszor nem is tudjuk, hogy mik ezek a témák, csak amikor rátalálunk. Ez olyan, mint a szerelem, amikor nem tudjuk, hogy miért az után a lány után megyünk, hogy miért éppen az a lány hoz izgalomba. Nekünk, tanároknak az egyik fontos szerepünk, hogy a diákokat segítsük rátalálni azokra a témákra, amikben kiteljesedhetnek.

hvg.hu: Mit gondol a kurzusfilmekről, a kurzus-dokumentumfilmekről? Hol húzódik a határ művészet és propaganda közt?

A. T.: A művészet, a film nem válhat a politika szolgálójává. Ha azzá válik, abból propagandafilmek születnek. Sajnos néha a legnagyobb rendezők is behódoltak a politikának, mint például Michael Moore, vagy Leni Riefenstahl. Az előbbi gyakran saját politikai hitvallását propagálja, igaz, magas szinten. Az utóbbi a huszadik század egyik legnagyobb rendezője volt, de azzal, hogy a náci Németországban a politika szereplőjévé vált, alapvetően kérdőjelezte mindazt, amit addig, vagy azután elért. Ez egy nagyon vékony határ. Az ilyen filmekben általában jó kérdéseket tesznek fel, a probléma az, hogy meg is válaszolják őket.

hvg.hu: Horthy Miklósról például lehetne jó dokumentumfilmet készíteni?

A. T.: Persze, hogy lehetne. Sőt, talán kellene is. Minél ellentmondásosabb egy figura, minél negatívabb a társadalmi megítélése, annál érdekesebb dokumentumfilmet lehet róla készíteni. Pozitív hősökről mindig nehezebb.

hvg.hu: A felsőoktatásban történő megszorítások a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is érintik. Mennyire érezhető a költségvetés csökkentése a mindennapokban?

A. T.: Nagyon. Három éve még nagyjából egymilliárd forint volt a költségvetés, ami most körülbelül 360 millió. Ha most mindenki belegondol, hogy milyen lenne, ha harmadára csökkentenék a saját fizetését, akkor az elég jól érzékelteti a helyzetünket. Mi már augusztus huszadika után elkezdtük ezt a szemesztert, hogy november közepére végezni tudjunk, ami nemzetközi szinten is elég nevetséges időpont. Mindezt miért? Hogy kevesebbet kelljen fűteni, hogy kevesebbet kelljen világítani. Olyan szinten kellett visszavágni a költségeket, hogy az egyetem korábbi nonstop működéséhez képest most a vágókat este tízkor hazaküldik, a színészekre meg rákapcsolják a villanyt. Ezen felül olyan tanárokat küldtek el az egyetemről, hogy szégyellem kimondani a nevüket is, annyira felháborító az elbocsátásuk.

Stiller Ákos

hvg.hu: A dokumentumfilmek mellőzésén kívül a hazai játékfilmeket sem nézik moziban a magyarok. Mi a magyar filmek legnagyobb hibája?

A. T.: Az egy nagyon bonyolult kérdés, hogy mi tudja megszólítani a nézőt, és mi nem. És ma nem is a tartalmi rész a probléma, hanem az, hogy egyáltalán hogyan jut el odáig egy film, hogy képes legyen megszólítani a nézőt. Körülbelül olyan, mintha lennének zseniális futballistáink, csak nem lenne egy stadion sem, ahol fociznának. Nagyjából ez a helyzet a filmekkel is. Most a futballprobléma megoldódik, lesz egy csomó stadion, kérdés, hogy jó foci lesz-e hozzá? Egy filmesnek még nehezebb a helyzete, hiszen sok tehetség nem is jut el odáig, hogy megmutathassa, mire képes. Egy szakács sem tudja megmutatni, hogy tud sütni-főzni, ha nincs hozzá nyersanyaga, tűzhelye, konyhája.

A magyar filmek többnyire olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. Van bennük szomorúság, önmagunkban való bizalomhiány, minden, ami minket, magyarokat jellemez. Néha egészen hosszúak, unalmasak és belterjesek. Ahova egy amerikai film happy endet tenne, oda mi nem teszünk, pedig a happy endnek sincs feltétlenül negatív konnotációja.

hvg.hu: Miről szólna a Ballagás, ha ma készítené? Mi ellen lázadnak a mai fiatalok?

A. T.: A Ballagás egy ravaszabb film volt ennél. Az a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején játszódott, amikor árnyékbokszolás folyt egy átlagember számára, mert nem történtek nagy dolgok, amik pedig történtek, azok nem az átlagember szintjén. Akárki akármit próbált tenni, a végső döntést mindig pártszinten hozták meg. Amíg a Ha… című angol filmben valódi diáklázadás tört ki, addig mi idézőjelbe tettük a dolgot.

Óriási közhely, de nagyot változott a világ, minden sokkal bonyolultabb. Ma az ember látszólag szabad, de amíg van hárommillió ember Magyarországon, akik nemhogy külföldre, de még a szomszéd városba is nehezen tudnak elutazni, akkor milyen szabadságról beszélünk? Ma minden arról szól, hogy ki az erősebb, ki a ravaszabb, ki az erőszakosabb, és ezek a követendő példák ivódnak bele az átlagember életébe, hogy akkor lesznek sikeresek, ha ezt követik. Hogy miről szólna ma a Ballagás? Készülök a harmadik játékfilmemre, abból kiderül.