hvg.hu: Egy alig ezer fős lélekszámú zalai faluból indult, mára pedig a kortárs New York-i jazzszcéna meghatározó dobosaként emlegetik. Hogyan lehet feldolgozni ezt a már-már meseszerű felemelkedést?

Németh Ferenc: Kívülről nyilván elég kézenfekvőnek tűnik. Mikor 14 éves koromban felkerültem Győrbe, a középiskolában rengeteg olyan – jó és rossz – dolog ért, melyek nagy hatással voltak rám és a későbbi életemre. Én voltam a falusi gyerek, akit állandóan csesztettek. Minden lépcsőzetesen ment: Zalacsány után Győr, Győr után Pest, Pest után Boston, Boston után Los Angeles, Los Angeles után pedig New York. Számomra semmi sem egyik napról a másikra történt, és azt hiszem kijelenthetem, hogy mindenért nagyon keményen meg kellett dolgoznom. Nekem semmi sem volt, és a mai napig sincs úgy, hogy "tessék, itt van, vigyed!"

Túry Gergely

Persze néha leülök és elgondolkodok azon, hogy basszus, azért tényleg, honnan jöttem és hol vagyok. Szerencsére mindig van hova előre tekintenem, mindig van új cél, bár az tény, hogy most úgy érzem, gyakorlatilag összeértem önmagammal: ez az, amikor az embernek van már bizonyos élettapasztalata, de még nem ötven- vagy hatvanéves: most tényleg a helyemen vagyok.

hvg.hu: Herbie Hancock, Chris Potter, Joshua Redman – elképesztően magasan jegyzett zenészek közé került. Mivel jár egy ilyen státusz?

N. F.: Ezek az emberek ugyanolyanok, mint a barátaid, akikkel ide-oda elmész és zenélsz. Itt is adott egy felesleges kultusz, hogy tessék, itt egy híres színész, zenész. Pedig a nap végén mindannyian emberek vagyunk. Nyilván Herbie Hancock gondolatai mások, úgy lát rá bizonyos helyzetekre, ahogy nem gondolnád, hogy lehetséges. Egy egyszerű példa: az első koncertemet vele 2002-ben, Párizsban játszottam. Teljesen el voltam ájulva, Herbie Hancock, érted. Próba végén megkérdeztem tőle, hogy mégis mit gondol a játékomról, miben kellene változtatnom, mit hogyan csináljak. Ő pedig egész egyszerűen csak annyit mondott, játsszak ahogy játszok, ő majd arra reagál. Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Hiszen akkor tudod kihozni magadból a legtöbbet, hogyha a környezeted engedi, hogy az legyél, aki vagy.

Ha valaki egyfolytában elvárásokat állít eléd, benned is ott lesz a nyomás, innentől kezdve pedig nem tudsz úgy teljesíteni, ahogy szeretnél. Ez az életben is így van, egy párkapcsolatban, egy baráti kapcsolatban. Akkor, ott én teljesen megnyugodtam, mert onnantól kezdve tudtam, hogy nem tudok rontani. Hiszen annál jobban nem tudok játszani, ahogy. De rosszabbul se nagyon. Nyilván Herbie Hancocknál van egy szint, de én ezért szeretek például vele zenélni. Nem kell megjátszanom magam, nem kell valaki másnak lennem.

hvg.hu: 1998-ban költözött ki, miután itthon elvégezte többek között a Liszt Ferenc Zeneakadémiát. Mennyire volt evidens, hogy külföldön tanul tovább?

N. F.: Mikor a klasszikus zene után elkezdtem a jazzt, a Liszt vége felé már kialakult bennem, hogy én ennél többet szeretnék tudni. A külföldi váltás fő indoka pedig ugyanaz, mintha mondjuk népzenét akarnánk tanulni: ahhoz, hogy igazán megismerjünk egy műfajt el kell mennünk annak az őshazájába, hiszen a zene mindig egy aktuális kultúra, kultúrkör lenyomata. Nem elég a dallamot, a harmóniát, a formát megtanulni, hanem meg kell érteni és érezni, hogy az a zene pontosan mitől az, ami. A jazz pedig végső soron szintén népzene, csak amerikai. Nem volt kérdés, hova kell mennem. Bár mondjuk én úgy kezdtem el a híres bostoni Berklee zenei főiskolát, hogy fél év elteltével majd úgyis jövök vissza.

hvg.hu: Nem így történt. A felívelő karrierhez mennyire biztos recept az, hogy az ember ilyen patinás intézménybe kerül?

N. F.: Ötven-ötven százalék. Ugyanúgy, ahogy a Borlai Gergő kikerült Spanyolországba vagy a Kaszás Peti Al Di Meolával játszik, számít a zenei teljesítmény, de a Berklee sem garancia arra, hogy egy elsővonalas előadó majd jön, és egyik napról a másikra jól kiemel. A zenei tudás csak az egyik fele a történetnek, gyakran fontosabb, hogy ki hogyan alkalmazkodik vagy viselkedik adott szituációkban.

Túry Gergely

Recept persze nincs, de két dolgot mindenképp figyelembe kell venni: ha túl agresszív vagy és nagyon nyomulós, azt nem szeretik az emberek, kinyomják a telefont vagy egy évre előre lejelentik, hogy nem érnek rá. Ha nagyon visszahúzódó vagy, és nem mutatod meg magad, akkor viszont senki nem fog tudni rólad. Az azért alapvetés, hogy mondjuk New Yorkban muszáj elmenned egy klubba és bemutatkoznod, hogy hello, itt vagyok, és ezt tudom.

hvg.hu: New York az amerikai jazz keringési központja, tele lehetőségekkel, ám ennek köszönhetően a kínálat és így a verseny is hatalmas. Hogyan maradhat talpon valaki, főként, ha az óceán túlfeléről érkezik?

N. F.: Amerikában nagyon keveset lehet látni abból, hogy mi történik Európában, ennek eredménye (vagy épp okozója) pedig éppen az, hogy az amerikaiak többségét teljesen hidegen hagyja ez a közeg. Főképp igaz ez a jazzre: az európai jazz az Államokban gyakorlatilag egyenlő a nullával, semmi nem jön át. Ezért nem is látsz nagyon európai zenészeket Amerikában turnézni: ott annyira erős a jazzszcéna, annyi jó zenész van, hogy ami az óceán innenső felén történik, igazából ott már nem is érdekel senkit.

New Yorkban nagyon sok a session, mikor valakinek a lakásán összejönnek a zenészek és egyszerűen csak játszanak. Minden nap millió. Ami fontos, hogy tudni kell helyzetet teremteni: elhívsz pár zenészt, "figyelj, van néhány számom, esetleg sztenderd, holnap ráértek?". Igen-nem. Akinek tetszik a játékod, az elhív. Így alakulnak ki szakmai, majd rövid úton baráti kapcsolatok.

Magyarországon sajnos nem megy le az emberek torkán ez a formula, a zenészek bezárkóznak, nem ülnek le “csak úgy” zenélgetni. Próbálnak, ha van koncert, de alapvetően nem keresik a másik hangjait, nem kíváncsiak más zenészek véleményére, és nem akarnak fejlődni.

hvg.hu: Mi lehet ennek az oka?

N. F.: A magyarok többségéből hiányzik ez a fajta nyitottság, és az sem segíti a dolgukat, hogy itt egy zenésznek egy csomó mindent kell csinálnia ahhoz, hogy megéljen: küszködik, próbál, rohan, tanít, zenét szerez, örül, hogy él, és nem azon gondolkodik, hogyan lehetne jobb, hogyan léphetne egyről a kettőre. Tisztelet a kivételnek. Nem mintha New Yorkban minden varázsütésre történne: a zenészeknek mindössze nagyjából öt százaléka talán, ha tisztán megél a jazzből, az emberek mégis időt szakítanak a sessionökre, mert tudják, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy akár zeneileg, akár a karrierjükben előreléphessenek.

Túry Gergely

hvg.hu: Tiszteletbeli kozmopolitaként mennyire követi a magyarországi eseményeket?

N. F.: Vannak időszakok amikor jobban, máskor kevésbé. A szüleimmel hetente egyszer-kétszer beszélünk, ők azért el szokták mondani, hogy nagyjából mi történik, és az itthoni barátaim is szoktak mesélni. Bár az igaz, hogy az utóbbi időben nagyon keveset foglalkozom ezzel az egésszel.

hvg.hu: Azon magyarok közé tartozik, akiknek a nevét országhatáron kívül többen ismerik, mint belül. Sosem tartott attól, hogy a divatnacionalizmus egyszer csak felfigyel a munkásságára, és hungarikumot kiált?

N. F.: Magyarországon abban a pillanatban, hogy megnyíltak a kapuk nyugat felé, hirtelen mindenki el akart felejteni mindent. A népzene egyik napról a másikra ciki lett, a McDonald's meg menő. Ugyanez tetten érhető a zenében is: Amerikában vagy Angliában megjelent valami, akkor gyorsan, csináljuk mi is egy ilyen lemezt, mert ezt kell utánozni. Most talán eljött a pillanat, amikor ebből már nem csak elég, de túl sok is.

Magyarországon – amennyire én látom – ma nagyon sok ember úgy érzi, hogy a nyugati nyitással gyakorlatilag leigázták az országot. Nagyon sok ember meg van győződve róla, hogy a Nyugatnak mi csak pluszpiacnak kellettünk, hogy a Nyugatnak nem érdeke az, hogy Magyarországon legyen mondjuk egy jó autógyártó cég, üzem vagy bármi. Ehhez persze hozzájön az is, hogy nagyon sokan képtelenek alkalmazkodni, megszokták, hogy nyolctól négyig egy adott helyen ülnek, hozzák a napi rutint, valaki mindig megmondja nekik, mit kell csinálniuk.

Túry Gergely

Ma ez már nem így működik: most tudnod kell felállni, képviselned önmagad, tenned a saját életedért. Ez a típusú öntudat pedig Magyarországon még nagyon gyerekcipőben jár, hiába volt ez a hirtelen váltás ‘89-ben. Olyan, mint mikor, mondjuk sokáig ugyanazt a darabot zongorázod, kottából, mindig tudsz lapozni. Aztán egyszer csak valaki elveszi a kottát és azt mondja, improvizálj. Te pedig először megilletődsz, majd elkezded összevissza csapkodni a billentyűket, lesz, ami lesz alapon. Több generáció, mire belejövünk a dologba.