Jancsó Miklós gyertyái elfogytak, a filmrendezőre a nemzetközi emlékezés- és nekrológtengerben pedig már elkezdtek protokollból saját halottat kiáltani. Azonban ez a színjáték sem változtat azon, miszerint gyász – a család után – istenigazából a mindenkori publikumé, azoké az embereké akik az elmúlt fél évszázad során új gondolatokkal, nem várt expressziókkal álltak fel a mozik székeiből, akiknek az életszemléletéhez így vagy úgy, de Jancsó hozzátette a magáét. Őt most nekünk, a közönségnek kell elengednünk és hogy is tehetnénk ezt annál stílszerűbben, mint - a teljesség igénye nélkül - felelevenítve az életmű néhány nagy pillanatát.
Szegénylegények (1966)
A közel 50 éves alkotás volt Jancsó első jelentős lépése az ismertség felé. A történet szerint 1869-ben gróf Ráday Gedeon kormánybiztos megkezdi az ország közbiztonságának helyreállítását, melynek fontos eleme felkutatni, és ártalmatlanná tenni azokat a szegénylegényeket és betyárokat, akik a '48-as szabadságharcban Rózsa Sándor vezetésével részt vettek. Az elfogottakat a szabad ég alatt, egy alföldi sáncban tartják, ahol a rabok a lelki terror hatására előbb-utóbb, de megtörnek.
A filmet Jancsó Miklósról nyilatkozó Martin Scorsese külön kiemelte: "A Szegénylegények vége a valaha készült legnagyszerűbb filmbefejezések egyike, azt hiszem. Olyan film ez, amit végig kell ülnöd, át kell engedned magad a hatásának, hogy magával ragadjon ez a háló, mert valójában a kamera mozgása a pókhálóban való mozgáshoz hasonlítható, és aztán teljesen sokkolni fog a film vége. De csak akkor, ha végignézted az egész filmet, és ráéreztél a hangulatára és a nyelvére."
Még kér a nép (1971)
A New York Times Jancsóra emlékező cikkében külön kiemelte a XIX. századi parasztfelkelést rendhagyó módon feldolgozó, Még kér a nép című, mindössze 27 snittből álló filmjét, amellyel Jancsó 1972-ben Cannes-ban elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. A New York Times újságírója rámutatott, hogy Jancsó sohasem szégyellte bemutatni a női meztelenséget, így nem meglepő a Magyarországon sokáig kitartó feudális társadalmi berendezkedés tragédiáját is "buja szépséggel, szinte érzéki balettként" prezentálja.
Szerelmem, Elektra (1974)
Jancsónak épp úgy voltak burkolt, sejtető, mint nyílt, kifejezetten provokatív társadalomkritikái, amelyek során általában egy egyetemes problémát felhánytorgatva vezette el a nézőt egy játékfilmnyi menetidő alatt egy leszűkített aktuálkérdésig. Az Elektra-történetbe ágyazott alkotás az elnyomás lehetséges társadalmi reakcióit veszi górcső alá, melynek végén a karakterek óhatatlanul belezuhannak a hetvenes évek szocialista aranykorába.
Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999)
A filmtörténetben keveseknek sikerül körbejárni, nemhogy életre kelteni a kisember szürreálitását és Jancsó közéjük tartozik. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten összeköti a kilencvenes évek Magyarországát az ezredfordulóval, szerethetővé teszi a kisstílűséget, bebizonyítja, hogy sokszor az egyszerű jellemeket a legnehezebb kiismerni és közelebb hozza a magyarok önképét ahhoz, amik valójában. Ha létezik magyar kultfilm, ez az.
Oda az igazság (2009)
Joggal mondják, hogy Jancsó újrapozicionálta a magyar történelmi film műfaját: múltból merítő alkotásai túlmutatnak a száraz historikus tölteten, aktuálvetületükkel világítanak rá arra a keserédes igazságra, miszerint az emberi természetet sosem volt rosszabb és nem lesz jobb sem, mint jelenleg. Az Oda az igazság Jancsó utolsó kosztümös-játékfilmje, mely a Mátyás korszak bő évtizedes fénykorának belső életébe enged bepillantást, ahol a rangnak és hatalomnak hála a legapróbb döntések is komoly súllyal bírnak.
