"Sokan mondják, hogy nem vagyok elég magyar"
Kállay-Saunders András nem szereti, ha mezei popsztárként gondolnak rá, és úgy érzi, képes arra, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválon keresztül megszerettesse Magyarországot Európával. Az énekes-dalszerzővel beszélgettünk kifordult nemzettudatról és kispolgári rasszizmusról.
hvg.hu: Nem először futottál neki az Eurovíziónak. Minek köszönhető, hogy most jutottál a döntőbe?
Kállay-Saunders András: Harmadszorra indultam ezen a versenyen, de ha választanom kellene, hogy a három közül melyik dal miatt vagyok a legboldogabb, a bekerüléstől eltekintve is a mostani Runningot mondanám. Tudom, hogy a My Baby is igazi sláger volt, de szerintem ezt a dalt most jobban fogják értékelni az emberek, egyszerűen azért mert kilóg a sorból, ha jól tudom ez az első drum&bass dal az Eurovízión, nem olyan, mint a többi. Biztos megvan ennek a maga pszichológiája, én mindenesetre nem tudom megmagyarázni.
hvg.hu: Az eurovíziós előadók gyakran túlmutatnak a dalaikon, afféle márkajelként képviselik az országot. Hiszel az eurovíziós karakterekben?
K. S. A.: Gyakran előfordul, hogy egy ország olyanokat küld ki, akikről sugárzik, hogy direkt viccnek szánták az egész produkciót, mint például a nagymamák, akik amúgy nagyon aranyosak voltak a színpadon. Szerintem nem is maga a karakter, az arc a fontos, akit kiküldünk, hanem a dal, illetve a benne rejlő üzenet. Ha van valami mondanivalód, arra többen felkapják a fejüket, mintha tipikus szerelem-szakítás tengelyen énekelsz.
hvg.hu: Ennek fényében rólad mi jusson az eszünkbe?
K. S. A.: Az, hogy nem vagyok popsztár. A saját dalaimat írom, nagyon őszinte a zeném, mert csak olyan dolgokról írok, melyek velem megtörténtek vagy láttam, ahogy más átéli ezeket. Minden hiteles, ami a számból kijön. Olyan előadó vagyok, aki igazán át tudja adni magát egy-egy dalnak, aki a színpadon szívből énekel. Én legalábbis ezeket hallom vissza.
Ezért is nem szeretem, ha azt mondják, popsztár vagyok. Bármi, csak az nem. Mikor én azt hallom, hogy popsztár, rögtön valami fiúcsapatra asszociálok, akik tudatosan, kizárólag olyan zenét gyártanak, amivel megfelelhetnek a rádióknak. Nálam ez sosem volt és nem is lesz kritérium. Azzal, ha a trendeknek megfelelni akarás dominálna a művészetemben, épp azt veszteném el, ami miatt most itt lehetek, az egyéniségem.
Egyébként is azoknak, akiket ma nagy popsztárként emlegetünk, a fele nem is tud énekelni. Ha leülteted egy szál gitárral, hogy tessék, improvizálj valamit, mutasd meg, hogy jön belőled a zene, szerintem meg se tudnának szólalni. Tehát az a szó, hogy popsztár, csak degradálja a tehetséget, a művészetet.
hvg.hu: Elég sok támadás ért a dalos győzelmeddel kapcsolatban. Számítottál rá?
K. S. A.: Figyelj, igazából mindegy ki nyer, mindenkit szidtak volna. Alex is kapott múlt évben, most én kapok, jövőre meg majd valaki más kap. Az viszont tényleg érdekes, hogy a legnegatívabb kritikák rendre a saját országodtól jönnek: engem Magyarországon elég sokan lehúznak, külföldön ellenben valahogy jobban állnak hozzám, de legalábbis nem szólogatnak be zsigerből.
hvg.hu: A magyar átlagember egyre zárkózottabb, ellenségesebb, ebből kifolyólag rasszistább. Téged is sokan vesznek elő a származásod miatt. Szerinted minek köszönhető ez a mentalitás?
K. S. A.: Én Amerikában nőttem fel, ahol az egész világ gyakorlatilag házhoz jött. Annyi féle nemzetiség, annyi féle ember között nőttem fel, hogy talán ezért nyitottabb vagyok, mint a magyarok többsége. Magyarországon egyszerűen gyerekként nem látsz, nem tapasztalsz annyit, mint Amerikában. Fizikailag nem lehetséges.
Másrészt ott – bár millióegy nemzetiség él egymás mellett – az emberek valahogy mégis jobban összetartanak, mint itt, ahol javarészt mindannyian ugyanazon országban születtek. Kint, ha valaki azt látja, hogy nála jobban teljesítenek, nem irigy lesz, nem próbálja meg lehúzni magához a másikat, hanem motívációt nyer a helyzetből és nekiáll keményebben dolgozni, hogy ő is felküzdje magát. Ez itt valahogy nem megy. Persze Magyarországon is nagyon sok kedves ember van, mondjuk százból kettő, akiről tudom, hogy nem fogja elrontani a napomat azzal, hogy rámkiabál valami rasszista baromságot.
hvg.hu: Hogyan lehet jól reagálni egy ilyen támadásra?
K. S. A.: Sikeresnek kell lenni, ennyi.
hvg.hu: Mégis Magyarország színeiben indulsz. Szerinted milyen érzés magyarnak lenni?
K. S. A.: Sokan mondják, hogy nem vagyok elég magyar. Pedig én magyarnak éreztem magam egész életemben, még akkor is, mikor Amerikában éltem. Hálás vagyok azért, hogy egyszerre lehetek magyar és amerikai, hiszen enélkül a kettősség nélkül – ha csak itt vagy csak ott éltem volna – ma nem lennék az, aki vagyok. Még a zenéhez való viszonyom is teljesen megváltozott, mióta Európába jöttem. Mielőtt négy évvel ezelőtt ide érkeztem, sokkal zárkózottabb voltam a zenében, nem szívesen tekintettem fel a megszokott műfajaimból. Magyarország valahogy felnyitotta a szemem, ez pedig a stílusomban is lekövethető.
hvg.hu: Említetted, hogy a dalaidat saját élményeid, élettapasztalataid alapján írod. Igaz ez a családon belüli erőszakról szóló Runningra is?
K. S. A.: A Running természetesen nem rólam szól, de találkoztam már emberekkel, akik átélték, áldozatai voltak a családon belüli erőszaknak. Ez a dal egyébként szinte véletlenül született: a stúdióban. Szakos Krisztián csak úgy elkezdett zongorázni, én meg rádúdoltam valamit, és amikor visszahallgattuk, a hangulata annyira emlékeztetett erre a témára, hogy tudtam, ezt muszáj megírnom.
hvg.hu: A családon belüli erőszakról énekelsz, miközben súlyos testi sértés miatt folyik eljárás ellened. Elég kellemetlen időzítés.
K. S. A.: Mindenki csodálkozik, hogy miért vagyok ilyen laza ebben a témában. Azért, mert tudom, hogy semmi közöm nincs ahhoz, amiket írnak rólam ebben az ügyben. Úgy érzem, hogy valaki csak rosszat akart nekem ezzel az egésszel, az eurovíziós indulásomat szerette volna aláásni ezzel egy bizonyos újság. Sokkal nagyobbra fújták az egész ügyet, mint amekkora valójában: egyébként is, akik ismernek, tudják, hogy soha nem tennék olyat, mint amivel megvádoltak. Csak megint kellett valami kínos, rossz hír.
hvg.hu: Tavaly Márta Alex ostorozott produkciója egészen az előkelő, tizedik helyezésig kapaszkodott. Mit jelentene számodra egy hasonló diadal?
K. S. A.: Örülnék neki, ez nem is kérdés. Őszintén szeretném, ha a külföldi közönség mint embert is megszeretne, elvégre én vagyok most Magyaroszág, jó lenne mosolyt varázsolnom a kintiek arcára. Én majd megszerettetem Magyarországot a többi országgal.
Persze semmire sincs biztosíték: sokszor néztem az Eurovíziót és azok a dalok, melyeket én a legeredetibbnek, legerősebbnek éreztem, gyakran végeztek a sor végén. Az viszont éreztem, hogy Alex jó helyezést fog elérni, mert kiállt sorból és azt csinálta, amit szeret. Ezt én mindig tisztelem egy előadóban. Nem azon múlik, hogy ki hány oktávot tud kiénekelni, hanem hogy mennyire hiteles és őszinte a produkció. Nálam azt hiszem, ez szintén adott.
hvg.hu: Mit gondolsz az eurovíziós előadók szerény szavatossági idejéről?
K. S. A.: Nekem is azt mondták a Megasztárban, hogy élvezzem ki jól azt az egy évet a győzelmem után, mert úgyis el fogok tűnni a süllyesztőben. Én akkor kijelentettem, hogy nem, én nem megyek sehova. Egy tehetségkutatós győzelem után mindenkit megpróbálnak odanyomni néhány bevett zeneszerzőhöz, az énekes nem is azt énekli, amit szeretne, csak próbál kapaszkodni, hogy minél tovább a fazék közelében maradhasson. Pedig ahhoz, hogy tarts egy szintet, semmi mást nem kell tenned, csak jó dalokat írnod. Én, mióta befejeztem a tehetségkutatót, csak azzal foglalkozok, amivel tényleg szeretnék és ezen nem is tervezek változtatni. Azért majd kérdezz meg két év múlva, hogy eltűntem-e.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
