Egy magyar a fekete Mercedesszel érkező pénztáros nénik között
Bölcsész házaspárként megvalósíthatatlan luxusnak látták, hogy feleségével Magyarországon megéljenek, ő pedig még írjon és független is maradjon, ezért 2006-ban Norvégiába költöztek. Az északi országban betegápolóként dolgozik, és hajnalonta ír. Mint mondja, nem lehet megszokni, hogy ott a palotákban nem a király és a királynő, hanem az útkaparó és a tanítónéni él. Közben a Boldog észak című regénye itthon megkapta a legjobb könyvért járó Aegon-díjat. Interjú Kun Árpáddal.
hvg.hu: Az év legjobb regényének választott művel a háta mögött egy idegen országban, betegápolóként dolgozik. Nem szeretném ezt semmi módon lebecsülni, de mégis: mondhatjuk, magyar íróként a szakma csúcsára jutott. Milyen érzés, hogy ma Magyarországon ennyit ér ez a szakma, ez a teljesítmény?
Kun Árpád: Én a függetlenségemet őriztem meg azáltal, hogy valami egészen mást csinálok Norvégiában. A szellemi integritásomat. Abból, amit mi ott csinálunk, tisztességesen megélünk, ez egy biztonságos életet ad. Nekem ennél több az igazolására annak, hogy nyolc órában dolgozom, nem kell. Az, hogy van egy másik életem, hogy hajnalban írok, az tulajdonképpen nekem alkatilag megfelel. Mindig hozzá voltam szokva, hogy a családomat, a környezetemet nem érdekelte, hogy én írok. Hosszabb távon persze jó lenne, ha az írásból meg lehetne élni, de még ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy a kárára válna. Ennek már látom a jeleit, hogy reprezentálnom kell, utazni, főleg majd a külföldi kiadás miatt. Őszintén szólva, nem hiányzik.
Engem, amióta az eszemet tudom, soha nem érdekelt a státusz. Nagyon szánalmasnak érzem, ha valakinek az önmeghatározása a státuszától függ. Azt hiszem, ha odáig jutnék, akkor nagyon rosszul kéne magam éreznem. Ugyanakkor van hiúság - természetes, hogy van. Meg van megerősítés, én pedig nagy megerősítést kaptam, és ez jó. Jó, ha az embert dicsérik - ez is igaz. De nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne, ha csak ezzel foglalkoznék. És nagyon jól esett váltani. Korábban írtam a forgatókönyveket, eladtam a fejemben lévő gondolatokat, ma ehhez képest sokkal jobban esik, hogy a munkahelyemen kétkezi munkát végzek. Ha Magyarországon seperném az utcát fillérekért, az biztosan megviselne. De az, hogy Norvégiában gondoskodom öregekről, normális pénzért, ez nem.
hvg.hu: Maga a munka, az ápolás sem megviselő? Gondolok itt a mindennapos találkozásra a szenvedéssel, a leépüléssel.
K.Á.: Nekem ez teljesen párhuzamos volt azzal, hogy otthon a gyerekeimről gondoskodtam. Az, hogy este tisztába teszem az idős bácsit, reggel meg tisztába teszem a csecsemőkorú gyerekemet, valahogy egybe esett. Egy idő után ez természetessé vált.
hvg.hu: Felteszem, Norvégiában a hozzáállás is egészségesebb. Megbecsülik, az értékén kezelik ezt a fajta munkát. Magyarországon, ha valakinek elmondjuk, hogy például takarítással keressük a kenyerünket, akkor nagy eséllyel kérdeznek vissza megvetően, hogy eddig jutottunk?
K.Á.: Igen, Norvégiában ezek a státuszviszonyok sokkal kiegyenlítettebbek. Tehát az, amikor a takarítónők arról beszélgetnek, hogy idén Katarba vagy az Azori-szigetekre mennek-e nyaralni, akkor magyarként először nagyon meglepődsz. Az olló ott is nyílik, de persze össze sem lehet hasonlítani. Amikor a pénztáros néni egy vadonatúj, lesötétített üvegű fekete Mercedesszel jön veled szemben, akkor egyszerűen hátast dobsz. Nagyon furcsa. Amikor az ember először odamegy, lát egy palotát, és azt hiszi, hogy abban lakik a király meg a királynő. És nem. Abban az útkaparó lakik, meg a tanító néni. Ezt nem lehet megszokni. És mindemellett az itteni értelemben nincs rongyrázás. Van pénzük, de nagyon egyszerűen élnek.
hvg.hu: Nálunk az elmúlt négy-öt évben a kultúrában teljesen eldurvultak a viszonyok, ez kvázi háborús övezetté vált. Norvégiából mennyiben látható mindez?
K.Á.: Nem tartom fair dolognak, hogy - csúnyán fogalmazva - mintegy kívülről belepofázzak az itteni dolgokba. Részben azért is mentem el, mert mindig függetlennek éreztem magam. Persze volt ennek egy erősen egzisztenciális vonatkozása is. Feleségemmel mindketten bölcsészek vagyunk, nekem írói ambícióim is voltak. 2006-ban, amikor mi elindultunk, úgy éreztem, itthon számunkra megvalósíthatatlan luxus volna, hogy bölcsészként megéljünk, plusz még írjak is, és még független is maradjak.
hvg.hu: Volt önökben egy kilátástalanság-érzet?
K.Á.: Igen. De persze nem volt ez teljes kilátástalanság. Franciaországból jöttem, és Norvégiába láttam ki. Úgy éreztem, bárhová elmehetek, elmehetünk a beszélt nyelveink meg a diplomáink alapján.
hvg.hu? És miért pont Norvégiára esett a választás?
K.Á.: Mert a feleségem norvég szakos. Tehát a szó abszolút értelmében nem nevezném azt a helyzetet kilátástalannak. De az igaz, hogy az itthoni létet teljesen reménytelennek tartottam. Írtam forgatókönyveket, voltam lektor Bordeaux-ban, voltak mindenféle ösztöndíjak, de ezek kifulladtak. Aztán gondoltunk, hogy kimegyünk pár évre. És azóta se jöttünk vissza. Egyértelműen jó volna, ha a nyelveket beszélő értelmiségiek itthon tudnák használni a tudásukat, de most ez az ország egész egyszerűen nincs így berendezve. Most vagyunk nyolcadik éve kint, és nem látom, hogy mire tudnánk hazajönni. Amikor mi elindultunk, akkor volt ugye a TV felgyújtása…
hvg.hu: A politika fontos szerepet játszott abban, hogy elhagyták az országot?
K.Á.: Nem. Akkor egyértelműen gazdasági problémák voltak. Az volt a tervünk, hogy pár évre kimegyünk, és majd visszatérünk. Akkor még úgy tűnt, Magyarország azért nincs annyira katasztrofális helyzetben gazdaságilag. Aztán jött ugye 2008, és egyre rosszabb és rosszabb lett minden. Szóba sem került, hogy visszajöjjünk. És aztán jöttek a gyerekek is.
hvg.hu: Mennyire nehéz magyar identitást adni a gyermekeknek? Norvég környezet, norvég barátok, norvég nyelv...
K.Á.: Mi azért minden nyáron hazalátogatunk viszonylag hosszabb időre, és ez elég ahhoz, hogy kialakuljon bennük a magyarság tudata. Nem mondom, hogy nincsenek nehézségek, de ennél nagyobb nehézségnek érzem azt, hogy falusi környezetben, úgymond egy paraszti társadalomban élünk. Nincs meg az az intellektuális közeg, ami a hétköznapokban egy jó beszélgetéshez kellene. A gyerekeknek viszont nagyon jó a falu. El lehet járni például a fjordra evezni, meg síelni. Nekem amúgy a norvég egy teljesen ismeretlen nyelv volt. Ma már valamennyire beszélem, de nem találom meg azt a kihívást, amit mondjuk a franciával. Én ugye Franciaországban tanultam, meg tanítottam is ott az egyetemen, itt pedig kevésbé inspirál, hogy elbeszélgessek, mondjuk a villanyszerelővel.
hvg.hu: Az a kép, ami bennünk kialakult a skandinávokról, főleg persze a filmek alapján, az egy furcsa merevség - ez mennyire valós tapasztalat?
K.Á.: Tényleg ilyen. A könyvben is benne van azért ez az elidegenedettség. De azt hiszem, ez minden gazdag országra többé-kevésbé érvényes. Gazdag helyeken, ahol az emberek nincsenek egymásra szorulva, óhatatlanul nagyobbak a távolságok. És Norvégiában ez még hatványozottabb.
hvg.hu: A rászorultság közelebb hozza egymáshoz az embereket?
K. Á.: Azt hiszem, igen.
hvg.hu: Bár láthatóan rengeteg személyes élményt dolgoz fel, a narrátor mind a magyar, mind a norvég társadalom szempontjából egy nagyon távoli világból érkezik. Miért volt erre szükség?
K. Á.: Nem a saját élményeimről akartam írni elsősorban. Inkább valami sokkal nagyobb szabású dologról. Arról, hogy mi van, ha különböző kultúrák találkoznak a mindennapi életben. Arról, hogy milyen furcsa tekintetet tudunk egymásra vetni, amikor messziről jövünk, és akkor rácsodálkozunk azokra a dolgokra, amik az ott élőknek teljesen természetesek, számunkra meg abszolút elképesztőek. Az, hogy én magamat jelenítsem meg, magyar emberként Norvégiában, az számomra kevés volt. Persze ez a két világ is eléggé távol van egymástól, de engem nagyon érdekelt egy másik nagy témakör, ez az egész francia-afrikai kultúra, amelynek ugye a főszereplőm a részese. Ezeket a saját nevemben nem tudtam volna megírni.
hvg.hu: A vudu-elemek, a valóság és fantasztikum egymásba játszása, a holtak megjelenése az élők között – mindez Márquezt idézi. Mondhatjuk, hogy megérkezett a magyar irodalomba a mágikus realizmus?
K.Á: Mióta megjelent a könyv, a kritikusok, és általában mindenki ezzel az összehasonlítással szembesít. Én - mint rengeteg másra sem, amit később előhoztak - erre sem gondoltam. Csak arra, hogy a fantáziáimat valahogy ebben a könyvben megpróbálom visszaadni.
hvg.hu: Nagyon hangsúlyosan jelenik meg a Boldog északban a szenvedés naturális ábrázolása. Ez nyilván azt ön mindennapi munkájából, tapasztalataiból is fakad. Mennyire fontos az, hogy az irodalom reflektáljon erre a primer szenvedésre, amely nálunk (a norvég helyzetet nem ismerem) meglehetősen tabusított.
K.Á.: A szenvedés, mint olyan nem annyira téma a könyvben; ha pontosítani akarnék, akkor itt inkább a leépülés ábrázolásáról van szó, illetőleg a – fogalmazzunk így – testi nyomorúságról. Egyrészt itt van ez a mágikus realista fantáziavilág. Ugyanakkor emellett földi lények vagyunk a magunk öregedő, büdös testével. És ugyanakkor ez a test az, amitől minden örömöt is kapunk. Ez nagyon kettős dolog. A legnagyobb gyönyöröket - evés, ivás, szeretkezés stb.- a testünkön keresztül kapjuk meg. A könyv maga a szenvedéssel, mint olyannal nem foglalkozik. Nyugaton nagy apparátus van, gyógyszerek vannak arra, hogy a szenvedést, a kínt el tudjuk tüntetni.
hvg.hu: Mondhatjuk, hogy a leépülésnek van egy olyan szintje, amikor a szenvedés már megszűnik?
K.Á.: Nagyon fontos szimbóluma a könyvnek, hogy a főhős folyamatosan csepegteti rá a nyelvére a drogot. Meg a gyógyszerekről is elég sok szó esik. Ezek a mindenféle tudatmódosító és a testérzeteket befolyásoló szerek elég vastagon benne vannak a könyvben, és én erre gondolok, amikor azt mondom, a testi kínt enyhíteni lehet. Konkrétan a kérdésre válaszolva: valóban van a leépülésnek olyan fázisa, amikor a kín már nincs jelen. Nem gondoltam erre sem, de teljesen igaza van. Ez is benne van a könyvben. Az élőhalott-motívum nagyon erőteljes a szövegben, sok demens és leépült ember megjelenik. Náluk, mivel a tudatosságuk már nincs ott a helyén, a kín már valóban nem egy létező kategória. Már kívül vannak azon a világon, ahol még kínt érezhetne az ember.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
