„A régi téren talán vár még valaki / Vele jó lesz egy cigit megosztani” – az Elhagyom a várost című Edda-dallal indul a Csodálatos Lajos élete, az Utcaszínházi Alkotóközösség egyszemélyes előadása, a sorokkal pedig egyből azonosulni tudnak a tököli börtön fiatalkorú rabjai.

Miután a portán le kell adni a mobilunkat, mi is kicsit elszakítva érezhettünk magunkat a külvilágtól, így vezettek a falusi művelődési ház benyomását keltő kis épületbe. A teremben tökéletes  sorba rendezett székeken ül a darab megtekintésére önként jelentkező 60-70 fiú, szakadtas, zöld egyenruhában, a fal mellett két oldalt szigorú felügyelők vigyáznak, hogy ne történjen semmi rendbontás. Beavatkozni nem kell, elég a jelenlétük, egy-egy pillantás, esetleg néhány szó. Például, ha forgolódnak, ez ugyanis tilos. Közvetlenül a srácok mögé ülünk - nők is vannak a társaságunkban –, természetesen megpróbálnának szemügyre venni minket. A dobogón két ember, egy kisszéken ülő gitáros és egy nagybőrönd mellett álló maszkos fiú, akik rövidesen neki is kezdenek az említett dalnak.

Túry Gergely

A majd’ egyórás monológ főhőse Lajos, aki a hivatalos tájékoztató szerint „az addiktív személyek archetípusa”, az az ember, akit kigúnyolunk, megvetünk, sajnálunk, de soha nem fordulunk felé megértéssel. Simó Krisztián, az Utcaszak színésze arcát maszk mögé rejtve jeleníti meg az alkoholista, családját elhanyagoló, bűnügyekbe keveredő figurát, néha pedig még Lajos feleségének és fiának szerepébe is belebújik. Az interaktivitás sokkal jobban működik egy ilyen közösségben, mint egy menő színházban – a konkrét szövegkönyv nélküli darab egyes cselekményszálai a rabok reakciói mentén alakulnak, és itt nem kell harapófogóval kihúzni a válaszokat.

„Mit tettél, Lajos?”, „Mi lett a fiaddal?” – a történet egyes darabjaira utaló kérdések özönlenek a nézőtérből, egy hagyományos előadáson tényleg nem tapasztalni hasonlót. A végén, az őszintének tűnő tapsvihar után színpadra vonul Simon Balázs rendező, és az egyik fiatal segítségével táblára vezetik a nézők észrevételeit. A készítők olyanokra kíváncsiak, hogy milyen szavakkal jellemeznék Lajost, hol ronthatta el az életét, vagy hogy ők mit csináltak volna a helyében. A rövid diskurzust követően soronként vezénylik ki a fiatalokat, hogy a sajtóra bízzák a művészeket.

Túry Gergely

Persze az életét minden szinten elrontó, majd ezt később megbánó Lajos sztorija meglehetősen didaktikus és szájbarágós, de mivel konkrétan erre a közönségre szabták az anyagot, nem lehetett flancos szimbolizmussal dolgozni. „Megpróbáltuk a végletekig leegyszerűsíteni a történetet, hogy olyan pontos és tiszta képeket, helyzeteket, kapcsolatokat jelenítsünk meg, amibe nagyon sokféle szociális és kulturális szintről be lehet kapcsolódni, és mindenkinek szórakoztató legyen” – fejti ki a darab keletkezését az előadás utáni beszélgetésen a rendező. Szerinte egyébként színházcsinálóként sokkal izgalmasabbak ezek a szociális kihívások, mint fesztiválokra járni egy-egy előadással, bár most pont lesz egy ellenpróbája ennek, hiszen a Vidor fesztiválra is viszik a Csodálatos Lajos életét.

Nem ez az első tököli projektje az Utcaszaknak, három éve az egyik hasonló előadás után tették fel a kérdést – ami egyébként ezúttal is elhangzott –, hogy kinek lenne kedve csatlakozni egy közös színpadi előadáshoz. Rengetegen jelentkeztek akkor is, most is. Simó Krisztián volt a kezdeményezés egyik szellemi atyja: „Két gondolatom volt alapból. Az egyik, hogy drámajátékokon keresztül fejlesszük a készségeiket, képességeiket, a másik, amit maguk a csoportok is kértek, hogy legyen egy konkrét produkciós kifutása is a közös munkának”. Végül két társaság hozott össze két darabot, amit szilveszterkor adtak elő a börtönben.

„Az egyik csoport egy csenyétei betlehemest adott elő, a másik pedig egy gengsztertörténetet rakott össze. Mindkettő nagyon izgalmas volt, a próbafolyamat és az előadás is” – meséli Simó, aki egyik kollégája történetét is megosztja velünk, aki a metrón találkozott az egyik, azóta szabadult fiatallal, s ő élete meghatározó élményeként állította be a színházi foglalkozásokat.

Túry Gergely

A kéthetes rendszerességgel tartott próbákra Simon Balázs is szívesen emlékszik vissza: „Én voltam annak a csoportnak a vezetője, akik a gengsztertörténetet választották. Mivel nem vagyok sem nevelő, sem felügyelő, egy teljesen másik státuszban kerültem be közéjük. Hierarchikusan nem voltam fölöttük, tudták, hogy tanultabb ember lévén tudok nekik segíteni, de azért azt is tudatták velem, hogy ha arra kerülne a sor, akkor meg tudnának verni. De úgy érzem, hogy ez a kis fizikai szorongás kellett ahhoz, hogy valamennyire egyenrangúnak tűnjek a 14-18 éves srácok között. Három hónapig jártam ide, és a végén már kifejezetten közel kerültünk egymáshoz, az igazgató szerint pedig a gyerekekre is jó hatással volt az együtt töltött idő”.

Pesti Ferenc bv. alezredes, az intézet igazgatója elmondja, hogy nemcsak törvényi kötelességének, hanem küldetésének is tartja a hasonló programok működtetését. „Mindig meg szoktam kérdezni az előadások végén, hogy mennyi energiát és pénzt ér meg nekünk az, hogy amikor ezek a fiatalok a húszas éveik közepén szabadulnak, ne vegyék el a gyerek zsebpénzét, ne vegyék el a nagymama táskáját, vagy valakinek az életét. Van egy olyan felelősségünk, hogy amit otthon ezek a fiúk többsége nem kapott meg, azt mi pótoljuk, és erre remek lehetőséget adnak ezek a foglalkozások, előadások”. Szerinte nagyon sok ember él abban a hitben, hogy vele úgysem történhet meg semmi baj, pedig amikor ezek a fiatalok szabadulnak, mellettünk fognak ülni a villamoson, vagy egy lépcsőházban fogunk élni velük, és nem mindegy, hogy ezeket a közösségeket építeni, vagy rombolni fogják.

Túry Gergely

Utólag az is elhangzik, hogy azért nem voltak olyan őszinték a rabok a darab interakciós részében. Arra a kérdésre például, hogy hányuknak volt már valamilyen függősége, alig négy-öt fiatal tette fel a kezét. Ehhez képest nem titok, hogy nagyon sok volt szerhasználó él az intézet falain belül, ami főleg a gyerekek szocializációjának köszönhető. „Arról van szó, hogy a többség valamilyen elhanyagoló vagy támadó közegből jött. Ez nem is a pénzről szól, mert bár a legtöbben a társadalom pereméről érkeznek, azért vannak elég jómódú családból jövő fiatalok is, és az ő helyzetükben egész más a probléma. Az ilyen családokban sokszor nem akar a gyerekkel foglalkozni a szülő, inkább ad neki egy kis pénzt, hogy menjen le a haverokkal a Balatonra a hétvégére, addig sem kell beszélgetni vele. Ez nyilván nem megoldás” – teszi hozzá Pesti.

Abban mindenki megegyezik, hogy csodát nem lehet tenni az ilyen programokkal, de ha már az itt ülő 60-70 fogvatartott közül öten, tízen úgy mentek ki a teremből, hogy elgondolkodtak a látottakon, hallottakon, és azt a zárkába visszaérve megbeszélik a társakkal, akkor elindul egy olyan folyamat, ami hosszútávon is hasznos lehet a fejlődésükben. A közösség erejét egy példán keresztül szemlélteti az igazgató: „Volt egy olyan fiatal, aki itt bent készült fel a latin érettségire, egy tízfős zárkában, és a társai megértették, hogy ennek a fiúnak segíteni kell, hagyni kell felkészülni, kikérdezni tőle a tételeket. Ilyen környezetben tudott tanulni, aztán amikor beült egy budapesti középiskola padjaiba érettségizni, dicséretes ötöst kapott”. Szalai Tímea, a BVOP sajtóirodájának osztályvezetője megjegyzi, hogy sajnos nem ez a gyakori, hanem az, hogy sokan meg sem tudják mondani, hány általánost végeztek, úgy kell az iskolákkal felvenni a kapcsolatot. Többen harmadik-negyedik osztály körül kerülnek ki az iskolarendszerből, ilyenkor a húszhoz közeledve kezdhetik a negyedik-ötödikes anyagot az intézetben.

Túry Gergely

A tanulásra fogékony fiataloknak azonban nemcsak a tananyag elsajátítására, hanem a pozitív jellemfejlődésre is rendkívüli lehetőségük van bizonyos esetekben. Ezzel kapcsolatban is van egy sztorija Pesti Ferencnek: „Az intézetünkben helyezik el a HIV-fertőzött fogvatartottakat is, akik betegségük miatt külön körleten vannak a többiektől. Egyszer volt egy fertőzött, színes bőrű belga állampolgár, aki tudott magyarul és angolul is, illetve ügyesen készített cérnaképeket. Sokszor járt ki focizni a többiekkel, de a futballpálya mellett van egy háromszintes épület, ahol nagyjából 300 fiatalkorú van elhelyezve, és amikor ez a fiú is játszott, akkor ment a huhogás, a gúnyolódás. Gondolkodtunk, hogy mi lenne a megoldás, nyilván nem lehetett egyesével odamenni mindenkihez, és elmagyarázni, hogy ez miért rossz. Viszont találtunk a 300-ból négy-öt olyan fiút, aki angolul akart tanulni és négy-öt olyat, akit a cérnakép-készítés érdekelt, a belga fiú pedig szakköröket tartott nekik. Néhány hét alatt ez a nyolc-tíz fogvatartott meglátta, hogy milyen jó fej ez a fiú, elvitték a hírét a többieknek, és hirtelen megszűnt a huhogás, nem volt több csúfolódás. Ez azért is sikertörténet, mert aki ezeket bent megtanulja, az majd ha szabadulás után lát az utcán egy színes bőrűt, akkor nem az alaptalan és értelmetlen gyűlölet lesz benne, hanem előjön a pozitív emlék”.

Az igazgató elmondása szerint az intézetben nagyon jól tudják, hogy egy börtön hatálya a fogvatartott életében a szabadulás pillanatáig tart, de a cél az lenne, hogy a hatása tovább tartson – és itt nem a bent szerzett rossz emlékekre gondol, hanem az olyan személyiségformáló dolgokra, mint az Utcaszak tevékenysége.