hvg.hu: A mosogatóból lett, lassan világhírű blues-előadó történetét már alaposan körbejárták, egészen meseszerű. Tíz év Amerika, rangos díjak, koncertek után milyen érzés visszatérni?

Little G Weevil: Valójában az a tény is, hogy újra itt vagyok, az én igazamat bizonyítja: a bluest igenis szeretik az emberek, csak nem jut el a közönséghez. Most mégis sokan kíváncsiak, sokan jönnek el a koncertjeimre. Ez nekem bőven elég bizonyíték arra, hogy Magyarországon is lenne bluesközönség, csak a médiának támogatni kellene a műfajt.

hvg.hu: Te is a perspektíva hiánya miatt hagytad el az országot.

L. G. W.: Az, hogy ez így alakult, nem különösebben kirívó. Jimi Hendrix Angliában kezdte el a karrierjét, Stevie Ray Vaughan is külföldi áttörés után lett csak felkapott az Államokban. Szomorú, de ez néha így működik. Legyen bármi is az ok, örülök, hogy itt vagyok.

Szűcs Gábor

Fülöp Máté

hvg.hu: Akárhogy is nézzük, a kilencvenes évek magyarországi blues-bummja óta nem sok minden történt a műfajban. Médiafigyelem hiánya miatt kopott ki a műfaj vagy eleve nem is lett volna mit mutogatni?

L. G. W.: Szerintem a mezőny egyáltalán nem apadt ki, hiszen azok a srácok, akik a kilencvenes évek elején taroltak, zömmel ma is ugyanúgy jelen vannak. Csak az emberek fordultak el. Illetve felnőtt egy generáció, és a fiatalabbak nem találkoznak ezzel a műfajjal, mert egy hazai rádió sem hajlandó játszani bluesszámokat. Az évek során egyre több zenekar ütközött anyagi akadályokba. Nem csináltak lemezt, mert nem volt kinek eladni, megszűntek az állami  támogatások, és lassan a helyek is, ahol koncertezni tudtak.

Főállású zenészeknek kellett lerakniuk a hangszert és elmenni dolgozni, melynek köszönhetően mára csak azok maradtak fenn, akik megpróbálnak minden lehetséges helyen fellépni. Ötven zenekarból talán maradt tucatnyi, akik missziószerűen űzik az ipart.

hvg.hu: Egy műfajhoz törvényszerűen szubkultúra társul, mely a magyar blues esetében gyakran az előadókkal együtt felnőtt közönségre korlátozódik. Miért nehéz újabb generációkat megszólítani?

L. G. W.: Én tíz éve elmentem ebből az országból, így azon túl, hogy léteznek, nem sokat tudok az újgenerációs hazai blueszenekarokról, fogalmam sincs, hogy milyen zenét és milyen színvonalon játszanak.

A bluesban legfontosabb a saját történeted, a sztori, ami mögötted van. 2014-ben gyapotszedésről énekelni egy európainak hiteltelen. Azt, hogy a valós tartalmat, az őszinte, saját történetmesélést ma sok európai blueszenész figyelmen kívül hagyja, én nagyon szomorúnak tartom.

hvg.hu: Ilyen kényszerű visszanyúlás mellett mennyire maradhat hiteles a műfaj a közép-kelet-európai régióban?

L. G. W.: Nem szükségszerű a visszanyúlás. Inkább a gyökerek tiszteletben tartása, megértése a fontos, és ezzel új, saját dalok kreálása lenne a cél. Hozzá kell tennem, hogy tíz évvel ezelőtt én sem úgy játszottam, ahogy most játszom. Ahhoz, hogy megértsem, miről is szól ez a műfaj, szükség volt arra az atmoszférára, arra a miliőre, melybe az Államokban sikerült belecsöppennem.

Ezt nagyon sokan továbbra sem értik: el lehet játszani az akkordokat, meg lehet tanulni a figurákat, de az a belső töltés, ami a blues mozgatórugója, nincs ott, ha egy dalban fontosabb a gitárszóló, mint a sztori, ott valamit csúnyán mellé lőttek. Az nem blues.

A karrierem első szakaszában rengeteg feldolgozást játszottam úgy, hogy mindig azt vettem figyelembe, mit akarhat a közönség. Kiégtem. Koncepciót kellett váltanom: a franc egye meg, azt fogom játszani, ami belőlem jön. És ha ezt kellő őszinteséggel tudom prezentálni, úgyis szeretni fogja a közönség.

hvg.hu: Ha már az őszinteségnél tartunk, hogyan jut el odáig egy blueszenész, hogy egy kereskedelmi tévé tehetségkutatójában mentorkodjon?

L. G. W.: Nyilván meglepődtem, mikor felhívtak, elvégre példa nélküli, hogy egy blues- vagy jazz-zenészt kérjenek fel ilyen feladatra. Én húsz éve csinálom ezt, kétezer koncerten vagyok túl, tizenhat országban jártam, világsztárokkal sikerült megosztanom a színpadot, az utóbbi években pedig több komoly díjra is jelöltek. Talán azért kellettem pont én, hogy legyen valaki a mentorok között a zsűriben, aki nem a tipikus mainstream közegből jön és nem csak a magyar zenei piac viszonyaival van tisztában.

Fülöp Máté

hvg.hu: Szívedre téve a kezed, mennyire tartod egyenes műsornak az X-Faktort?

L. G. W.: Az X-Faktor egy markáns kereskedelmi koncepcióval rendelkező brand, engem is sok barátom, ismerősöm féltett attól, hogy ezzel valami hazug dologba keveredem. Hogy úgyis megmondják előre, ki legyen a nyertes. De ez természetesen nincs így, sőt minden előadó szabadon mozoghat a megadott kereteken belül.

hvg.hu: Az ilyen formulájú tehetségkutatók a hazai popszakma mozgatórugói, de szereplőinek szavatossági ideje – a tapasztalat szerint – rövid.

L. G. W.: Én ezt nem tudom, én csak egy mentor vagyok. Azzal viszont vitatkoznék, hogy az X-Faktor csak a popszakmát szolgálná ki, mert nemzetközi szinten nem csak popos nyertesek születtek. Az, hogy a magyar mezőny a korábbi években miként alakult, más kérdés. Megtippelni sem tudom, ki fog majd nyerni. Annyi biztos, hogy idén nagyon sok műfaj kapott lehetőséget és jutott tovább a válogatókon.

hvg.hu: Egy előadó tehetségkutatós háttere szerinted ma pozitív vagy degradáló?

L. G. W.: Én nagyon szomorú vagyok, hogy Magyarországon ennyire negatív a hozzáállás a tehetségkutatókkal szemben. Rengeteg olyan előadó van, akinek ez az egyetlen lehetősége, főleg Magyarországon, ahol nincsen valós zenei piac, nincsenek lemezkiadók. Ezek a tehetségek mégis hova menjenek? Söpörjük őket a szőnyeg alá? Vagy menjenek el külföldre és ott próbálkozzanak? Ez nem ciki?

hvg.hu: Te is ezt tetted.

L. G. W.: De akkor még nem volt tehetségkutató, vagy ha volt is, én nem voltam még olyan szinten zeneileg, hogy esélyem lett volna bekerülni.

hvg.hu: Tehát ma nem mennél ki Amerikába?

L.G.W.: Én nem szerencsét próbálni mentem ki elsősorban, hanem hogy hiteles blues-előadó váljon belőlem. Tanulni, tapasztalni. Nagy a különbség.

hvg.hu: A kereskedelmi tévés tehetségkutatók mentorai eddig óhatatlanul szezonális celebritássá váltak. Nincsenek ezzel kapcsolatban fenntartásaid?

L. G. W.: Nem vagyok az a celeb típus, szeretem az átlagember életét élni. Viszont felkértek egy munkára, én pedig megcsinálom, ami ezzel jár: leülök beszélgetni bárkivel, az pedig, hogy ki milyen médiumot képvisel, engem – őszintén – nem nagyon izgat.

hvg.hu: A műsor kapcsán valóban országos ismertségre tehetsz szert. Előfordulhat, hogy döntened kell majd, az óceán melyik partján folytatod?

L. G. W.: Nem hiszem, hogy a karrierépítés Magyarországon folytatódna. Azt nem mondom, hogy soha nem jövök haza. De akkor már valószínűleg nem a zenei pályámon fogok agyalni, hanem hogy fel tudom-e húzni a cipőm egyedül. Boldog vagyok ott, ahol élek.

hvg.hu: Amerikai vagy magyar előadóként szeretnéd, hogy számon tartsanak?

L.G.W.: Én magyar vagyok, egy Magyarországon született és nevelkedett előadó, aki Amerikában teljesedett ki igazán. Nem akarom elfeledni honnan jöttem, viszont nagyon büszke vagyok arra, hogy hol értem el sikereket.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!