„Mitől változott meg az úgynevezett »státuszom«? És hogyan viseljem e változást? Vonjam vissza esszéimet, amelyeket hazátlanságomról írtam (...) Változtassam meg nézeteimet, vagy tiltakozzam az egyszerre oly barátságossá vált bánásmód miatt?” 2002 őszén meditált így Kertész Imre, amikor arról értesült, hogy friss Nobel-díjasként Magyarország is „felfedezte”, s a főváros díszpolgárává választották. Naplójegyzetének tanúsága szerint úgy vélte, hogy ezt az önmagának konstruált, „alapjában véve abszurd és nevetséges” problémát a „megfelelő tartózkodás és hajlékonyság” hidalhatja át. A bokros elfoglaltságaira tekintettel elhalasztott átadási ceremónián aztán a magyar fővárost „otthontalan egzisztenciája otthonának” titulálta, s arra emlékeztetett, hogy szülővárosa „mintha elvesztette volna humorát és nem akarna emlékezni”.
2014 augusztusára viszont mintha Kertész elvesztette volna az iróniáját. Korábbról ismeretlen, kenetteljes stílusú, rövid üzenetben úgy fogalmazott, hogy „a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele”, s egy szót sem vesztegetett arra a kiáltó ellentmondásra, amely az Orbán-rezsim által a Horthy-korszakból importált jelenlegi legmagasabb állami elismerés, a Magyar Szent István-rend és az életműve között feszül. Azoknak, akik a „közmédia érdeklődésére a felesége útján” kitételből arra a következtetésre jutottak, hogy a súlyos Parkinson-kórban szenvedő író már nem teljesen ura a döntéseinek, e feltételezésükben a múlt héten csalatkozniuk kellett. A Friderikusz Sándornak adott félórás interjúban Kertész a nyilvánosság előtt is dacosan küldte el a fenébe mindazokat (köztük, néven nevezve, az antiszemita megnyilvánulások miatt Magyarországon évek óta nem koncertező Schiff András zongoraművészt), akik ilyen-olyan megfontolásokból igyekeztek őt lebeszélni az elfogadásról. A Kertészt féltő barátok, úgy tűnik, késve kaptak észbe, legalábbis erre utal a máskor még a kételkedéseiben is kételkedő írónak az a félmondata, hogy már csak azért sem utasíthatja vissza a kitüntetést, mert „elfogadtam már egyszer”.
Az irodalomtörténeti végelszámolásnál azonban még akár igaza is lehet az egyébként minden apró gesztusnak kozmikus következményt tulajdonító írónak, aki ezúttal az átvételnek vagy visszautasításnak semmi jelentőséget nem tulajdonított. Néhány zenetörténészen kívül ma már aligha foglalkoztat bárkit az, hogy a Nobel-díjas író művész példaképe, Bartók Béla 1931-ben (igaz, még korántsem világhírű komponistaként), hosszas töprengések után, miért fogadta el mégis a Horthy Miklós kormányzó által adományozott Corvin-koszorút, s hogy távolságtartását miért csupán azzal jelezte, hogy nem ment el (a kitüntetettek közül egyedüliként) az átadási ceremóniára. És ma már Babits Mihály költészetét sem árnyékolja be 1940-es, kortársai és tisztelői felhördülését kiváltó döntése. A súlyos beteg költő ugyanis – felesége hathatós rábeszélésének is engedve – „az olasz szellem külföldi megismertetése terén szerzett” érdemeiért, vagyis Dante-fordításaiért személyesen vette át a San Remo-díjat (és a vele járó tekintélyes summát), ezzel, valamint az ave caesarra hajazó, köszönő karlendítéssel legitimálva a díjat fémjelző olasz diktátort, Benito Mussolinit és rendszerét.
A hatalom állította csapdába (ha nem is gyanútlanul) most belesétáló Kertésznek a napokban új – a beharangozások szerint az utolsó – regénye jelent meg. A kötetet kézbe vevő olvasók már csak azért is nehezen függetleníthetik magukat az elmúlt hetek skandalumától, mert A végső kocsmában lépten-nyomon aktualizálható, a fentebb idézett citátumokhoz hasonló, ellentmondásra ingerlő fejtegetésekbe botolhatnak. „Végül is, akarom, nem akarom, közéleti szereplő vagyok” – rögzíti például a kínos felismerést „az irodalmi főnyereménnyel” (máskor: „a halálos csókkal”), vagyis a Nobel-díjjal visszaigazolt (máskor: „tönkretett”, „megsemmisített”) alkotó. Ilyenkor aztán gyorsan pokolba is kívánja mindazt, ami ezzel együtt jár, a másoktól hiányolt szolidaritást például. Aztán elbizonytalanodik: „Noha állítólag »híres ember« volnék, emellett tűrhető mód megkeresem a kenyeremet is, mégsem lehet ama tudat nélkül dolgoznom, hogy »nem teszek eleget emberi kötelezettségeimnek«” – veti papírra önmagának címzett figyelmeztetését. Néhány sorral lejjebb viszont már megint azt feszegeti: „ugyan milyen emberi kötelezettségeim lennének azon kívül, hogy létrehozom, amit a magam kötelességének érzek: hogy műveimmel hálát mondjak az Istentől kapott lehetőségeimért?”
S mivel „a regényírás az egyetlen menedékem”, az öregségével és a Parkinson-kórjával küszködő Kertész minden bejelentett „ígérete” ellenére dolgozik a legutolsó utáni (és az azt követő) könyveken. A mostani, „halálnaplóként” is emlegetett kötet – ellentétben egy évvel ezelőtti, német nyelvű első kiadásával (Letzte Einkehr) – nemcsak a 2001 és 2009 közötti szépirodalmi vázlatokat, töredékeket, feljegyzéseket tartalmazza, hanem a soha be nem fejezhető, mégis kész címadó regényt, no meg az évtizedek óta írt A szodomai magányos című ikerkönyvet. E szövegeit – az önnön meghatározása szerinti „szabálytalan regényt” – Kertész barátjának és bizalmasának, a műveit szerkesztő Hafner Zoltán irodalomtörténésznek a segítségével olyan megrendítő prózai hőskölteménnyé tömörítette, amelynek főszereplője ugyan egy Kertész Imre nevű, Auschwitz-bűvöletben és -fogságban élő alkotó, akivel azonban a szerző korántsem azonosul. Őt, a „funkcionális embert” folyton-folyvást nemcsak belülről, de kívülről is szemléli, vizslatja évtizedek óta, hogy mit kezd magával a haláltábori gépezet selejtes munkájának következményeként életben maradt túlélő. Ebben a tekintetben az új, „szabálytalan” regény egyáltalán nem lóg ki az életműből, mert az igazi, vagyis a szerző titkos életét zavarba ejtően és brutális őszinteséggel megmutató írás mintegy szövegtárlenyomata azoknak a rendíthetetlen nekirugaszkodásoknak, amelyekkel az igazi Kertész (is) keresi azt a nyelvet, amellyel egyszer majd mégiscsak hitelesen megfogalmazhatóvá lesz az Auschwitz óta velünk és bennünk lévő kimondhatatlan.
A végső kocsmát a csontkézzel „néhány utolsó sort író” író s egyben a regény vég- és önfelszámoló hőse a kötet előszavában életműve koronájának nyilvánította. Ebben szerepel a következő, már évekkel korábban lejegyzett, a megalkuvástól rettegő, töprengve is öntudatos gondolatsor: „Hová lett a radikalizmusom? Kétségbe lennék esve, ha nem tudnám, hogy a regényben jelen van még.”
MURÁNYI GÁBOR
