Amikor a jobb kéz még északkelet felé lendült
Új kontextusba helyezi az évszázadok óta elemzett finnugor nyelvrokonság és a török-magyar kapcsolatok kérdéseit egy finn történész új kötete, illetve egy magyar turkológus minapi előadása. Cikksorozatunk első részében kitérünk arra, hogy a Horthy-korban a „keleti és északi nyitás” jegyében inkább jobboldaliak ápolták a finn-magyar néprokonsági eszmét, azóta fordult a kocka.
„Nyerget lehányva így győzött urán,
A büszke mén: Turán.”
Így végződik A finn testvérekhez című vers, amelynek nagy részétől megkíméljük olvasóinkat. Madai Gyula költeménye 1928-ban jelent meg a finn-magyar néprokonsági eszme népszerűsítésére. A korábbi és leendő miniszterelnök, Teleki Pál ajánlásával publikált Finnek, Észtek - A magyarok északi testvérnépei kiadványban szereplő Madai-mű sokakat meglephet, hiszen manapság a jobboldalon nem divat finnugor nyelvrokonságunkról beszélni. Pláne nem a Horthy-korban elő-előforduló „faji rokonságról”, azaz néprokonságról, amit pedig maga Teleki is kiemelt 1924-es finnországi expedíciója után.
A finn-magyar rokonság hangoztatása nem volt véletlen a magyar politikusok részéről: a Horthy-korban minden nemzetközi kapcsolatot egy dolognak rendeltek alá: a revíziós gondolatnak, ezért a finnekkel, észtekkel is azért keresték a kapcsolatot a magyarok, hogy a területi revíziót elérjék – magyarázza frissen kiadott Kedves rokonok című művében Anssi Halmesvirta finn történészprofesszor, a Jyväskyläi Egyetemen működő hungarológiai intézet helyettes vezetője.
Alighanem ezzel a Halmesvirta által elemzett revíziós törekvéssel magyarázható az is, hogy a finnugor rokonságot népszerűsítő rendezvények egyikén maga Horthy Miklós is feltűnt 1922-ben. A Horthy-kor miniszterelnökei közül Telekin kívül Kállay Miklós (1942-44) is kiállt a magyar-finn néprokonság mellett.
Ma a hazai jobboldalon azonban még a finnugor nyelvrokonságunkban is kételkednek, nemhogy a közös eredetben. Helyette török, mongol, japán, hun, szittya (szkíta), etruszk, maja, ujgur, sumér és még ki tudja, miféle népekkel hozzák össze a magyarságot. Az is meglepő lehet, hogy a Horthy-korban a finneket a turáni népek közé sorolták, hiszen ma a szkítákat és a törökös-mongolos népeket nevezik a sokszor műkedvelő történészek és nyelvészek turániaknak.
Turanizmus reloaded
Ám a turanizmus viszonylag pontosabb nyelvészeti megfogalmazása Friedrich Max Müller oxfordi szanszkritprofesszor nevéhez fűződik, akinek éppen az uráli (finn-ugor, szamojéd), illetve az altaji (török, mongol) népek valamiféle nyelvészeti összetartozásáról szólt az elmélete. Erről nem csupán Halmesvirta ír, ugyanerről beszélt a neves turkológus, Fodor Pál, a Magyar Tudomány Akadémiához tartozó Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Történettudományi Intézet igazgatója is december közepén a budapesti Yunus Emre Török Kulturális Központban, a török kávéházi estek programsorozatában.
A turanizmus azonban Magyarországon sajátos pályát járt be, és ma már a közvélemény előtt szinte kizárólag a török-hun-szittya rokonságra utal. A szittyák-szkíták indoeurópai nyelven beszéltek, tehát nem turániak nyelvészetileg, ugyanakkor földrajzilag a Turáni-alföldön is megjelentek Közép-Ázsiában, ahogy azt a 2013-ban magas állami kitüntetésben részesített könyvszerző, Bakay Kornél is hangsúlyozza Őstörténetünk régészeti forrásai című munkájában. A MIÉP színeiben választásokon is indult archeológus-tanár, Bakay nem különösebben szívleli a finnugristákat, s nevét a politikában egy nagy vihart kavart, Horthy és Szálasi katonáit bemutató kiállítás tette ismertté, amiről a hvg.hu is írt korábban.
Ki találta ki a turanizmust?
A turanizmusnak azonban számos ága van, és mintha az egyes országok Wikipedia-szerkesztői a „másikra akarnák kenni” a kiötlését: a német nyelvű Wikipedia a fajelmélethez köti bizonyos továbbágazásait, miközben az eredeti ötletet a „zsidó-magyar” Vámbéry Árminnak tulajdonítja. A magyar nyelvű Wikipedia viszont nem Vámbéryt emeli ki, hanem a finn Castrén találmányának tartja az alapgondolatot, bár egészen a német Leibnizig visszavezeti a szellemi előfutárokat. (Ez az alapgondolat nagyjából a turáni népek valamiféle közösségére vonatkozik, finneket, magyarokat, törököket, mongolokat, mandzsu-tunguzokat és adott esetben akár japánokat is beleértve.)
A finn Wikipedia-szócikk erre megint csak rátromfol, és meg sem említi a fennomán - finn nacionalista - mozgalom aktivistáját, a finn Castrént a turanizmus kapcsán. Inkább a török vonatkozásokat emeli ki. A törököknél ugyanis a turanizmus egészen mást jelent, mint máshol: ott egy pántörök elképzelést takar, ami a törökül beszélőket egyesítené, erősen nacionalista alapon. A francia Wikipedia pedig alapvetően az oxfordi professzort, Müllert emeli ki, a törökök pántürk elmélete mellett.
Ma már azonban a nyelvészet nem Müller turáni fogalmát használja, hanem a tartalmilag azonos urál-altáji nyelvi közösségről beszél – ezt Fodor Pál hangsúlyozta a török intézetbeli előadásában.
A Szovjetunió feldarabolására szőtt álmok 1942-ben
A két világháború között a magyarok - Halmesvirta szerint - a turáni fogalommal az „árjákkal” (azaz az indoeurópai, indogermán népekkel) való egyenrangúságukat hangsúlyozták. Vagyis jelentős „faji” vonulata van a magyar turanizmusnak – ami a második világháború idején egyenesen a Szovjetunió felosztására, az ottani finnugor és török-mongol népekből kialakított részállamokra vonatkozó elképzelésekig jutott. A háború elejéig független Észtországot például egyes – nem hivatalos, a Don-kanyarbeli összeomlás előtti - magyar elképzelések szerint önálló „turáni államként” rajzolták volna vissza a térképre 1942-ben.
A finnek viszont önálló nemzetnek tartották magukat (nekik az államiság volt fontos, hiszen 1917 végétől tudtak csak önálló államot alapítani), ezért inkább elhatárolták magukat az államisággal nem rendelkező turáni népektől, így az „árják” által „lenézett” mongoloktól is.
A finnek a második világháború idején pedig nem voltak hajlandók teljesíteni a németek kérését, hiába bíztak ebben a magyarok is: Leningrád elfoglalását nem támogatták csapatokkal 1941-42-ben, s „Nagy-Finnország” vonalán nem terjeszkedtek túl. Ez az óvatos politika később talán segíthetett abban, hogy Sztálin a finnekkel végül kedvezőbben bánt 1945 után, mint a magyarokkal, akik a Don-kanyarig nyomultak előre.
A volt magyar kormányfő, Bethlen István ekkoriban példaként állította a finneket a magyarok elé. Az exminiszterelnök háború alatt kinyilvánított véleménye szerint „a finnek jóval óvatosabbak voltak, nem kötöttek szövetséget Németországgal, annak ellenére, hogy helyzetük (…) Magyarországénál nehezebb volt” – írja Halmesvirta.
Ugyanakkor a jyväskyläi professzor hangsúlyozza, hogy a finn-magyar néprokonsági eszme végül egyik országban sem emelkedett a hivatalos ideológia szintjére. Inkább bizonyos elitcsoportok ápolták a finn-magyar kapcsolatokat. Halmesvirta szerint a magyar Turáni Társaság elitmozgalom volt, tehát nem a széles tömegeket vonta befolyása alá, hanem arisztokratákat, értelmiségieket és különösen a keletkutatókat tömörítette.
Trianon után Magyarország „felemelésére” törekedett, ami az ország külpolitikájának új irányba terelődését is jelentette: „mivel a Nyugat cserbenhagyta Magyarországot, most keleten és északon kerestek kárpótlást. A társaság igyekezett összehozni egymással a törököket, bolgárokat, mongolokat, finneket és japánokat, rábírva őket a magyarokkal való együttműködésre”. Az 1920-as évek elején a kutatások súlypontja eltolódott a magyarok nyelv- és „faji rokonai”, a finnugorok és a tatár-török népek felé.
Finn demokrácia kontra magyar feudalizmus és az ugor köszöntés
A finnek is reagáltak erre: 1931-ben, a helsinki finnugor kultúrkongresszusra érkező magyarok és észtek tiszteletére díszlövéseket adtak le és légi parádét is tartottak. Elénekelték a magyar himnuszt a vendégeknek, akik között végül a Magyar Tudományos Akadémia nem is képviseltette magát. Matti Pesonen, az ottani Finnségi Társaság vezetője, exhonatya ennek ellenére hármas szövetségről, észt-magyar-finn összefogásról szónokolt, s beszédét az általa kitalált ugor köszöntéssel – kézemelés északkeleti irányban – zárta.
Ugyanakkor a magyar turanisták között 1940-ben már biztosan nem volt uralkodó eszme a finnugor néprokonság (megelőlegezve a mai jobboldali elutasítást). Cholnoky Jenő, a Turán című lap főszerkesztője is tagadta ezt, mert a magyarokat „nomád sátoros népnek” tartotta, akik a Kaszpi-tenger partjaitól Észak-Perzsián át a Pamír-hegységen át (!) a szibériai folyókig terjedő őshazában laktak – ezt szintén Halmesvirta emeli ki. (Cholnoky egy évvel korábban egyébként még a finnugor őshazáról tartott visszafogott előadást.)
A finnek véleménye is megoszlott a néprokonságot illetően. Így például J. Gummerus érsek 1931-ben azt mondta, hogy a magyarok és a finnek már túlléptek a turáni hagyományokon és a kalevalai pogányság szakaszán – ez aztán a magyarok számára volt akkor meglepő.
Finnországot Európa egyik legdemokratikusabb államának tartották saját lakói, tisztségviselőik, követeik pedig jelentéseikben azon sajnálkoztak, hogy a Horthy-kori Magyarország ezzel szemben a kontinens egyik legfeudálisabb országának tűnik (rang- és címkórság, autoriter rendszer, elmaradott és igazságtalan földbirtokviszonyok).
Magyar önkéntesek és Szent-Györgyi Nobel-díjának felajánlása
A finnek magyarországi népszerűsége 1940-ben érte el a tetőpontját Halmesvirta szerint. Ekkor magyar önkéntesek indultak az 1939-40-es szovjet-finn háború miatt a finnek segítségére. (Más kérdés, hogy mire odaértek és kiképezték őket, véget ért a Talvisota, azaz a Téli háború.) Végül a magyaroknak nem kellett a mínusz 40-50 fokos hidegben harcolniuk, aminek már a hírét is döbbenettel fogadták itthon, és Budapesten el sem tudták képzelni, hogyan küzdhet egy kis nép hatékonyan a hatalmas szovjet birodalommal szemben.
Ezt a háborút a finnek formailag elvesztették ugyan, de a gyakorlatban iszonyatos veszteséget okoztak Sztálin Vörös Hadseregének, és annyi ideig tartották a vonalaikat, hogy a nemzetközi felháborodás, illetve az angolszász hatalmak diplomáciai nyomása miatt az éppen Hitlerrel szövetséges Moszkva végül békét kötött velük. A háború annyira erősen hatott a magyar közvéleményre, hogy a Turáni Társaság több mint harminc rendezvényt szervezett a finn rokonsági eszme támogatására. Szent-Györgyi Albert pedig felajánlotta Nobel-díjának összegét a finneknek.
A „halszagú” rokonságot a Nyugat publicistái nézték le
A Turáni Társaság egyik tagja, Baráthosi-Balogh Benedek a néprokonság faji hasonlósággá átalakuló eszméjét vázolta fel. Szerinte a „szürke magyarok” a finnek közül a hämäiekre, a sötétebb bőrűek pedig a karjalaiakra emlékeztettek. A finnek közben lassúak, az észtek élénkebbek, a magyarok „tüzes lelkületűeknek” minősültek e kategorizálás szerint. Halmesvirta ezek után megállapította, hogy a néprokonsági eszme a faji eszmék pszichologizáló elemeivel kapcsolódtak össze a magyar-finn viszonylatban.
Az urbánus Nyugat folyóirat mellett a modernizáció másik útját a Horthy-kori Magyarországon a népi írók képviselték. Közülük többen is példaként tekintettek Finnországra vagy Észtországra, különösen ez utóbbi esetében emelték ki a demokratikus földosztás jelentőségét az első világháború után. Halmesvirta Kodolányi Jánost emeli ki a népiek közül, mint aki könyveket és más műveket írt az általa szeretett Finnországról, ahová rendszeresen vissza is tért.
Klebelsberg ma forog a sírjában?
Klebelsberg Kuno, Bethlen kultuszminisztere szintén furcsán nézné alighanem, hogy a róla elnevezett, oktatási intézményeket fenntartó központ, a KLIK manapság olyan munkafüzetet rendel meg, amelyben több, a finnugor nyelvrokonságot kétségbevonó írás, illetve egy hasonló célzatú „blöff” is található („szövegértési feladatként”).
Klebelsberg ugyanis nemcsak a nyelvi, hanem a néprokonságot is hangsúlyozta a finnek és a magyarok között egy 1930-as finnországi látogatása után. Sőt a kultuszminiszter szerint a finnek Kalevalája értékesebb kincs, mint Arany János naiv próbálkozása egy magyar nemzeti eposz megalkotására. A Kalevala Klebelsberg szerint a finn kultúra életképességét bizonyította – írja Halmesvirta.
Hogyan vált népszerűbbé a finnugor rokonságnál a török-szittya vonal?
A török-magyar kapcsolatokat elemezve Fodor Pál előadásában rámutatott arra, hogy a „hivatalos” magyar nemzetkoncepció az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásáig (1918-ig) az államnemzeti megközelítésen alapult. Ez azt jelentette, hogy Horvátországot leszámítva egyetlen politikai nemzet van a Kárpát-medencében: a magyar, s akárki, akármilyen nyelven beszél amúgy, az állampolgársága, állami kötődése magyar.
Ebbe az államnemzeti koncepcióba a török-magyar rokonság, illetve a különböző nemzeti identitások hangsúlyozása kevésbé fért bele a XIX. században. Ez ugyanis együtt járt volna a nemzetiségeknek járó nagyobb politikai jogokkal. A török-magyar rokonság elmélete ezért az úgynevezett magyar kultúrnemzeti koncepcióhoz kötődött. Ez ugyan szintén XIX. századi gyökerekkel rendelkezik, és annak századnak a második felében terjedt, de Trianon után értékelődött fel igazán. Ekkor váltak ugyanis hirtelen fontossá a kisebbségek a magyar politikában, így az államnemzeti koncepció háttérbe szorult.
Sztálin közbeszól
Ráadásul 1945 után, a Rákosi-korban a szovjet generalisszimusz, Sztálin nyelvészeti munkáit dicsőítve erőltették mindenáron a vogulokkal és osztjákokkal, azaz a hantikkal és a manysikkal való nyelvrokonságunkat. Erről, mármint az ugorokkal való még közelebbi nyelvrokonságunkról szóló propagandáról a hvg.hu-n korábban már írtunk.
A 20. század második felében pedig elsősorban a nyugati magyar emigráció körében váltak népszerűvé a finnugor kapcsolatokat cáfoló, tagadó, azokkal vitatkozó elméletek, a rendszerváltás után ezek a művek elárasztották Magyarországon is a könyvpiacot. Közben a finnugor nyelvrokonságról szóló tudományos nézetek a szovjet ideológiai nyomáshoz társultak a közvéleményben.
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
