Nem volt rajta ruha... Egy vonat nem tépi le az emberről a ruháját – mondja vérben és könnyben kocsonyává ázott szemekkel, az alázatos testtartásban mozdulatlanná merevedett édesanya a nyomozónak. Demidov, a férje bajtársa egy dossziéból olvassa fel a hivatalos jelentést (mely szerint a vonat ütötte el a 9 éves fiát) a szűk szobába összezsúfolódott népes rokonság előtt.

Közülük csak ő látta a megcsonkított holttestet is (sebészi pontosságú vágások, vízbe fulladtakra jellemző, bevérzett szemek), így pontosan tudja, hogy hazugságot olvas. Hazudik, és csak azért került az eset balesetként az aktába, mert amikor a pártállami tézis az, hogy "a Paradicsomban nincs gyilkosság", akkor aki mást mond, az hazaáruló. És az ilyet le kell tartóztatni, ki kell hallgatni, s ha mindent bevallott, tarkón lehet lövetni. Akkor is, ha az illető az ember évtizedes barátja. Vagy: pláne akkor.

A csütörtöktől mozikba került A 44. gyermek nem egy gyilkossági nyomozás története. Sokkal több halott gyerek is van benne, mint 44, de ez nem egy akciófilm és még csak nem is pusztán egy krimi. Inkább egy 137 percen keresztül nyomasztó, pszichéforgácsoló hangulatúra formált, a látványos akciók és hatásvadász megoldások helyett a lélek újjászületésének lehetőségeit boncolgató film a sztálini Szovjetunióból. E paranoid skizofréniáról – Koestler Sötétség délbenje, Salamov Kolimája és Szolzsenyicin bármelyik regénye után – nehéz újat mondani. A svéd rendező, Daniel Espinosa azért megpróbálja.

Furcsán hathat, de a történetmesélésben nincs amerikai típusú nyitás, a néző nem az első jelenettel, 1-2 perc alatt vonódik be a történetbe, és nincs ősbűn se. Csak szép lassan, már-már komótosan egymásra festett rétegekből építkezik fel a korhangulat, az ideológiai téboly és a benne láthatóan jól boldoguló főszereplő viszonyrendszerének megrajzolása. Lassan, aprólékosan, de egy pillanatra sem unalmasan vagy túlzón megrajzolt ez a kép. Inkább olyan végtelenül, oroszosan nagy. Ezért van, hogy miközben a 137 perc végig leköti a nézőt, több mint 50 perc telik el az első gyerekgyilkosságig.

Big Bang Media

A film pedig elég hosszú ahhoz, hogy mindent, ami fontos, úgy és akkor mondhasson el, amikor akarja. Több stációban válik teljesen érthetővé a kényszerfeleség, Léna hazugsága, de érdemes volna újranézni a film elejét is, ahol egyszer csak orosz akcentusúra vált az angol, és ez olyan jól sikerül, hogy ezzel együtt a történet is hitelesen szovjet-oroszra fordul. Meg azt is, ahogyan a sok apró, idegesítően hiányzó történetdarabkával – minthogy valójában mi történik Raisával (Lénával), amikor elutasítja az őt és férjét kopóként üldöző állambiztonsági tiszt telefonon tett ajánlatát (hogy visszatérhet a száműzetésből, ha az övé lesz), hogy Nesterov tábornokkal mi történik a házkutatást követően, mi célt szolgál az egész vakhűség-teszt, miért is menekül valójában az állatorvos, és hogyan is gyilkol a tettes stb. – a rendező végig a levegőben vibráltatja az érzést: bárkivel bármikor bármi (rossz) megtörténhet.

Az 50 millió dollárból forgatott amerikai-angol mozihoz Csehország és Románia még meglévő Sztálin-barokk épületei adták a háttérdíszletet; ez előtt zajlik a paradoxon elemeire bontása.

Komótosan, de kérlelhetetlenül atomjaira hullik az az "idea", hogy egy terrorra és a vélt összeesküvések bármi áron való bizonyítására épülő rendszerben sem tagadható meg egy elmebeteg gyerekgyilkos létezése. Ehhez Sztálinból direktben semmit nem kell megmutatni, még a képe se kellene a falakra. Elég az is, hogy a történetfolyamba az akkori Szovjetunióból kivont csipetnyi fűszereket hintenek Demidov őrnagy történetébe, lelkének újbóli megtalálásába.

Big Bang Media

Megvillan a vidéki rendőrségi lét üldözési mániája, egy pici egy moszkvai kisiskolából, és a deportáltakat szállító vagonbelső közönyéből is. Így még inkább érzékeltetni lehet, hogy a prizmát, amin keresztül ez az 1953-as világ a néző elé tárul, az állambiztonsági szerv (az MGB vagyis a volt NKGB, s a leendő KGB) teszi a látómezőbe. Ez az élet a hétköznapokban az utcai letartóztatásoktól, a kicsikart vallomások utáni kivégzésekig és az esti tivornyák arannyal futtatott pezsgőspohár-szájáig terjed. És ebben a közegben kerül porszem a gépezetbe azáltal, hogy a Tom Hardy által tökéletesen hozott államvédelmis nyomozónak a saját feleségét kell vizsgálnia – és kellene elárulnia.

Aki tehát egy pszicho-thrillert vár, vagy akciódús, látványos, nyomozásos, patikamérlegen mindent kicentiző és minden szálat elvarró amerikai filmet, az csalódni fog. Akkor is, ha effélével Espinoza egyszer próbálkozott; a Védhetetlen (2012) azonban elég rossz és lapos film, noha az imdb-n 6,8-at kapott. A 44. gyermek (és a rendező másik, korábbi mozija, a svéd alvilág működésének megértéséhez alapként hivatkozható Snabba Cash (2010) is) fényévekkel jobb film.

Big Bang Media

A Snabba Cash ráadásul megismertette a skandinávokat Joel Kinnamannal – akire most a gonosz Vaszilij szerepét osztotta. És ezzel meg is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy vajon miért nem csúszott el a szovjetuniós sorozatgyilkosos sztori azon a potenciális banánhéjon, hogy Gary Oldmantől Vincent Casselen át a Trónok harcából épp csak „kigyilkolt" Charles Dance-ig az összes nagy hollywoodi név most csak epizodista lehetett. Ez a mozi ugyanis attól és úgy nem lett amerikai – hanem helyette tényleg hihető módon: orosz –, hogy azt a skandináv krimikből ismert film- és sorozatsztárok vették a hátukra.

Kinnamannak a négy évad után jó érzékkel lezárt, amerikai The Killing című sorozat főszerepe hozta meg a nemzetközi ismertséget (amely a svéd Forbrydelsen amerikai, Siettleben újraforgatott verziója). De az övéhez bátran mérhető Raisáé – a Millenium-univerzum tetovált lányából évek óta amerikai produkciókba is rendre hívott Noomi Rapache-é (aki e filmhez hasonló módon, a Piszkos pénzben Tom Hardy szerelme, de a színésznő volt a Prometheus főhőse is). Mindehhez pedig a Q-ügyosztály nyomozópárosa, Fares Fares és Nikolaj Lie Kaas is külön-külön szerepekben tökéletesen asszisztál.