Kurt Cobain a halála után is csak játszik velünk
Minél közelebb férkőzöl hozzá, annál kevésbé érted: újabb film próbálkozott a Kurt Cobain-jelenség megfejtésével, de az intim portréként beharangozott dokumentumfilm, a Montage of Heck célt téveszt, és túl sokat akar markolni. Részleteiben remek munka Brett Morgen kilenc évig készülő filmje, de a végső verzió félrevezető, erősen megkérdőjelezhető, és sokszor csapongó. Az eddig nem publikus házi videók és hangfelvételek ugyan tényleg megrázóak, az animációs betétek hűek a művészhez, de megint csak hiányérzetünk lehet a film végén.
„Az eddigi legintimebb portré Kurt Cobainról” – ezzel reklámozták Brett Morgen egész estés dokumentumfilmjét az egyik legnagyobb rockmártírról, a 27-esek klubjához 1994-ben csatlakozó Kurt Cobainről. Bármennyire is érződik az erőlködés és a hosszú kutatómunka, kiderült, ez sajnos nemhogy a legintimebb portré nem lesz, de rengeteg újabb félreértést, vitát szül majd a filmben tényként kezelt történetek sora.
Cobain művészete zenekari társa, Krist Novoselic szerint a napnál is világosabb. De valamiért évről évre érkezik valaki, aki szerint meg lehet még jobban fejteni a Nirvana-dalokat és a Kurt Cobaint övező, az idő múlásával egyre csak mitizálódó kultuszt. Brett Morgen magát Kurt Cobaint is meg akarta magyarázni, és hiába interjúztatta a hozzátartozókat, barátokat, lapozta végig a naplókat, rajzokat, nézte végig a házi videókat, a hatalmas anyag összevágásánál, a kritikus helyzetekben sorra rossz döntést hozott.
Kurt Cobain halála óta, kis túlzással, filmes iparág épült a Nirvanára és frontemberének életrajzi filmjeire (itt egy elég alapos gyűjtés). Volt, aki játékfilmes, más dokumentumfilmes eszközökkel próbálta meg a lehető leghitelesebb történetet elmesélni a grunge kilencvenes évek eleji berobbanásáról, a Nirvana gyors világsztár-státuszáról, és persze az egész mögött álló, titokzatos, balhés Cobainről.
Morgen szándéka egyértelmű volt: miután hozzáfért olyan dokumentumokhoz is Cobain hagyatékából, amelyek még egyik filmkészítőnek sem voltak birtokában, joggal érezhette, kezében a kulcs a lehető legpontosabb portré megfestéséhez. A Montage of Heck így szándéka szerint művészi, de sokszor csak művészieskedő és bántóan leegyszerűsítő dokumentumfilm lett.
Megelevenedik Cobain szürreális művészete
Morgen a fogantatástól egészen az öngyilkosságot megelőző kómáig kíséri hősét, kimérten, időrendben. Néha azonban beengedi a képek közé a Nirvana frontemberének zenén kívüli művészetét. A Cobain rajzaiból, skicceiből készült animációs betétek tényleg visszaadnak valamit a szürrealista, pornográf művészi világából. Van azonban olyan rész a filmben, ahol ezek az animációk és archív felvételek vagy didaktikusan csak azt támasztják alá, amit Morgen sugallni akar, vagy egyszerűen csak nincs semmilyen szerepük, és két archív felvétel közötti átvezetésnek tűnnek.
Az nem nagy meglepetés, hogy Morgen a zűrös gyerekkorral kezdi meséjét a fiúról, aki szülei válása után végleg elmagányosodik. Sem apja új családja, sem anyja nem képes otthont nyújtani a felszínességet, szűklátókörűséget egyre inkább megvető kamasznak.
Azonban az alkotócsapat itt, Cobain tudatra ébredésénél téveszt először arányt. Még a zenész életét jól ismerők számára is újdonságként hathat néhány sztori. Azzal az égvilágon semmi baj sincs, hogy ezeket a kiragadott jeleneteket animációs filmként nézhetjük végig, sőt ez a megoldás kifejezetten passzol a művész szellemiségéhez. De az aberdeeni kisvárosi, kilátástalan kamaszkor is olyan narratívába kerül, amely nehezen ellenőrizhető, sőt néha túl szép, hogy igaz legyen.
A fele sem igaz?
Buzz Osbourne, Cobain gimis haverja, a Melvins zenekar frontembere szerint egyenesen hazugság, amit itt látunk. „A Montage of Heck kilencven százaléka totális baromság" – nyilatkozta a Talkhouse-nak, és az ő véleménye már csak azért is pikáns, mert a film egyik jelenetben az ő hangját is hallhatjuk.
Cobain első szexuális élményei és szuicid hajlamai kerülnek terítékre a film közepe táján, de a Melvins frontembere szerint ezek a sztorik csak Cobain kitalációi. „Az átverés mestere volt” – mondta róla Osbourne, utalva ezzel arra, hogy bár Cobain saját maga mondta magnóra ezeket a történeteket, ám az alkotóknak nem kellett volna mindent szó szerint érteni.
Gyanút keltő Dave Grohl, a Nirvana dobosának, korunk ünnepelt sztárjának hiánya is. Morgen azzal magyarázta kihagyását a filmből, hogy a vele készített interjú túl közel esett a film premierjéhez, ezért inkább kihagyta a beszélgetés részleteit a végső verzióból. Persze lehet, hogy így történt, de kihagyni Grohlt ebből a filmből elég nagy bakinak tűnik. Könnyen lehet, hogy a Foo Fighters frontembere egyszerűen csak nem akart asszisztálni ehhez a történethez. Magát a filmet sem bírta végignézni, legalábbis a Washington Postnak azt nyilatkozta: annyira elszomorította és a kiütötte a film egyre borúsabb hangvétele, hogy inkább nem nézte végig.
Kontextus nélkül nehéz érteni a Nevermind fontosságát
Azonban a nagy baj az, hogy még talán ez, a kamaszkor dühét és sértettségét feldolgozó rész a legösszeszedettebb a filmben. Itt ugyanis csak az a kérdés, elhisszük-e a Cobain hangján megszólaló történeteket, vagy szkeptikusan ugyan, de a sugallt hangulatra figyelünk. A még nagyobb bajok körülbelül a film felétől érkeznek, attól a ponttól, hogy Cobain rátalál a punkrockra, és ez túlzás nélkül megadja neki azt a régóta keresett önkifejezési formát, ahol a legjobban ki tud teljesedni. Az erőtől duzzadó, primitív, hatalomellenes stílusban Cobain megtalálja a saját hangját, de ezt Morgen szinte csak felskicceli egy-két idevágó naplóbejegyzéssel.
Arról nem is beszélve, hogy az első és második Nirvana-lemez közötti időszakot mindenféle kontextus nélkül meséli el. Pedig ahhoz, hogy megértsük, miért ütött akkorát 1991-ben a Nevermind, miért váltak szinte a semmiből világsztárokká a banda tagjai, nem elég néhány címlap, meg a Smells Like Teen Spirit klipforgatásának párpercnyi werkvideója.
Bár Morgen védelmében azt is el kell mondani, ez a Nirvana történetének legjobban dokumentált része, így az is megeshet, egyszerűen csak nem akarta a korszellemmel és az akkori zenei mozgásokkal terhelni amúgy is súlyos dokuját.
Félelmetes és zavarbaejtő drogtanya
Amíg azt nézhetjük, hogy Cobain egyre többet és sűrűbben küzd saját démonaival, szép lassan elérkezünk a film legzavarbaejtőbb, legintimebb részéhez. Azokról a házi videókról van szó, amelyek miatt joggal gondolhatta mindenki, hogy most valós képet kapunk arról, mi vezetett ahhoz a bizonyos, tragikus fejlövéshez 1994 áprilisában. Ezek a videók már az In Utero lemez után készültek, abban az időszakban, amikor Cobainnek és feltehetően társainak is jó időre elege lett a rockbizniszből, az állandó médiafigyelemből, az egyre unalmasabb interjúkból.
Ekkor válik igazán főszereplővé Courtney Love, a szerető, és közös gyerekük, Frances is. Hármójukat kukkolhatjuk a fürdőszobában, a kádban, és Morgen tényleg bravúrosat húz azzal, hogy ezeket a jeleneteket a sajtó botrányt szagoló írásait beidézve mutatja meg a nézőknek. Miután egy kitárulkozó naplóbejegyzésben Cobain saját gyermeke féltéséről elmélkedik, a rendező azonnal szembesít minket azzal, hogy a pletykalapok folyamatosan a kisbaba drogfüggőségén, és az új rocksztárpár életvitelén csámcsognak.
Courtney Love pályája kezdetétől fogva megosztó figura volt, ő a modernkori Yoko Ono, akit máig sokan tartanak felelősnek Cobain haláláért. Így az már egyáltalán nem meglepetés, hogy ha Courtney Love kinyitja a száját, akkor abból tuti botrány lesz, de ebben a filmben úgy tűnik, rehabilitálni szeretné saját szerepét a Nirvana-sztoriban. Nem véletlenül állhatott a film promóciója mellé, hiszen talán ez a Cobain-film tünteti fel őt a legjobb színben. Az ártatlan szeretőt mutatja meg ezúttal magából, aki Cobainhez hasonlóan egyre jobban belecsúszik a heroinfüggőségbe, igaz, kettejük közül ő az, aki ezt maradandóbb sérülések nélkül ússza meg.
Az még csak egy dolog, hogy hiszünk-e Love néha egészen döbbenetes következtetéseinek, de az már egészen pikáns, hogy a kisbabát nevelő pár házi videóit nem más, mint Eric Erlandson, Love zenekari társa és exszeretője készítette. Maga a rendező is ijesztőnek nevezte, hogy ezeket a felvételeket részben egy harmadik személy készítette, hiszen ezek szerint Erlandson mindent, szó szerint mindent felvehetett, ami az egyre inkább drogtanyaként működő lakásban történt.
Az egyetlen őszinte mosoly
Az már a rendező titka, hogy a végignézett videókból mit emelt be a filmjébe, hiszen még továbbra is landolnak a neten a filmből kimaradt jelenetek, de néhányszor már itt is túl közel merészkedik a film Cobain megértéséhez.
Egy kimaradt jelenet:
Morgen engedett a csábításnak, és a katarzisban bizakodva a végsőkig kíséri az egyre jobban széteső sztárt, de ahogy kicsit kurtán, furcsán lezárja a filmet, arra utal, rajta is kifogott a poptörténelem egyik legkevésbé megfejthető figurája. Még tesz egy kört a kötelező Nirvana-unplugged fellépésnél, és az öngyilkosságot megelőző, római kómába esésnél, sőt, hogy minden néző értse, hogy valami súlyos dolog közeleg, a Cobain anyjával készített interjú helyszínén is "besötétít". De hiába az erőlködés, semmivel sem jutunk közelebb a grunge-hőshöz, az emberhez, akit azóta is generációk tartanak szócsövüknek.
Egyetlen őszinte pillanata van a film zárórészének, ezt jellemzően egy koncerten, a híres Reading Fesztiválon tartott fellépésen kapták el a kamerák: talán ez az egyetlen momentuma a filmek, amikor Cobain irónia nélkül, őszintén elmosolyodik. Hátborzongató.
A nagy hájp és a médiafigyelem miatt persze ez a film számít majd az új Cobain-Bibliának a következő, még újabb intim portré megjelenéséig, de az jelzésértékű, hogy Krist Novoselic és Dave Grohl húsz évvel az utolsó közös koncertjük után, a Rock’n Roll Hall of Fame beiktatási ceremónián játszotta csak el újra Cobain szerzeményeit. Ők legalább tudják, hogy lehet ezer filmet készíteni Kurt Cobainről, felesleges a kepesztés: a dalaiban ott van minden.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
