És Iván megtudta, hogy tulajdonképpen övé a gyár

Ivánnak fogalma sincs, hogy már elmúlt a cárok ideje. Szentpétervérra megy, ahol lecserélték a város nevéből Szent Pétert Leninre, a villamoson - viszonylag - rövid szoknyában utaznak a nők, a házak megnőttek, a gyáros pedig felvilágosítja, hogy a gyár már nem az övé, hanem tulajdonképpen Iváné. Az Anno Filmklub legutóbb A cár utolsó alattvalóját tűzte műsorra.

  • Takács Róbert Takács Róbert
És Iván megtudta, hogy tulajdonképpen övé a gyár

Ez az utolsó alattvaló Iván, aki I. világháborús katona volt, a fronton súlyos sérülés érte, elvesztette emlékezőképességét, nem tudja ki ő. Jól ismert alaphelyzetté vált ez az 1929-es orosz némafilmben bevetett ötlet: a Goodbye Lenin című német filmben egy egész család igyekszik eltitkolni a kommunista meggyőződésű anyuka elől, hogy az NDK – és a létező szocializmus már nem létezik.

Iván elől azonban bő egy évtizedig nem kell titkolni semmit, egy kis műhelyben él vidéken, ahova csak lassan csorognak be a Szovjetunió nagy változásai. Elrobog mellette a forradalom, a polgárháború, a GOELRO-terv, a NEP… Majd néhány élmény nyomán (meglátja volt feleségét egy vonat ablakában; a varrógép tűjének zakatolása a gépfegyverek kattogására emlékezteti) öntudatra ébred, de a fejében még 1916-ot írnak: így lesz ő „a cár utolsó alattvalója”, aki elhatározza, hogy visszatér oda, ahova tartozik, feleségéhez Szentpétervárra.

Anno Filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az I. világháború és következményei” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháború utáni, illetve a két világháború közötti időszakot feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A harmadik vetítésen Geréb Anna filmtörténész volt a filmklub vendége, aki Fridrikh Ermler A cár utolsó alattvalója című némafilmjét követően beszélt az alkotásról.

Amit 1924 óta már Leningrádnak hívtak, de nem ez az egyetlen változás, ami sokkolja a gyanútlan férfit. A meggyőződéses kommunista, Fridrikh Ermler, aki 1917-ben, 19 évesen, maga is harcolt a cár hadseregében, hogy aztán a forradalom oldalára álljon, vérbeli propagandafilmet rakott össze – a vígjáték műfajában. A műfaj szabályai szerint nem a patetikust kereste a szovjethatalom mindennapjaiban, hanem kinevettette a tudatlant, az elmaradottat, akit meglepnek mindazok a vívmányok, amelyek mindenki számára természetesek. Ezt az alapötletet Arkagyij Rajkin is használta az 1950-es években: egyik emlékezetes előadásukban egy vöröskatona találta magát a négy évtizeddel későbbi Szovjetunióban, hogy az akkori mindennapi gondokat, bajokat megismerve mégis boldogan térjen vissza 1917-be: megéri harcolni.

Az otthonába visszatérő férfi ugyanis a régi beidegződések szerint jár el, így minduntalan nevetségessé válik. Sokkolja a látvány a leningrádi villamoson, ahol a nők immár rövid – illetve félhosszú – szoknyában járnak, alsó lábszáruk fedetlen. A földszintes város helyett egy zsibongó sokemeletes nagyváros szédíti el, fel kell fognia, hogy a szocializmus építése ennyit változtatott egy évtizeden belül. (Persze azért Leningráddal nem fordult ekkorát pár év alatt a világ: a nagyvárosi képeket Ermlernek máshol kellett felvennie.)

Egykori munkaadója, a gyáros – aki azért még a NEP évek alatt sem fogyott le, így a karikatúrák potrohos tőkéseit idézi, cilinder nélkül – világosítja fel, hogy a gyár már nem az övé, keresse a munkástanácsot. Ez utóbbi tagjait következetesen „tanácsos úrnak” szólítja, az elnökét pedig „méltóságos úrnak”, sűrű meghajlások közepette.

Volt munkásként kap munkát a munkáshatalomtól, ahogy kell. A legnagyobb fordulatot persze az idézi elő benne, amikor megtudja, hogy tulajdonképpen övé a gyár. Ettől nagyon öntudatossá válik, és már ő leplezi le, feddi meg a trehány kollégát.

Utóbbi – a lógós, iszákos munkások bírálata – a szovjet és később az 1950-es évekbeli szocialista humor nélkülözhetetlen részét képezte, ez még bőven a lehetséges bírálat határain belül volt. Egészen más volt a megítélésük is, mint az ellenségek hadának, a kulákoknak, szabotőröknek, akiket igazi aljas gonosztevőként ábrázoltak, és akik nem jelentek meg e filmben. A rossz munkás mindig is a „mi emberünk” maradt, akit javító céllal bíráltak a nyilvánosság előtt – a faliújságtól a karikatúrán át a filmig. Menetrendszerűen megkapja a magáét egy másik szocialista alaptípus is, a funkcionárius, aki vizet prédikál és bort iszik.

Ivan volt feleségének új élettársa pártoktató, maga is agitátor: arról tart előadásokat, ír cikkeket – Lenin-idézetekkel sűrűn tarkítva -, hogy milyen az új szovjet ember viszonya a családhoz, házassághoz. Olyan elveket hirdet, miszerint a férj legjobb barátja felesége legyen, miközben saját házassága sem tűnik emancipáltnak, életmódjával nem mutat példát. Ez Iván előtt lepleződik le, de Ermler elkerüli a szentimentális fordulatot, a happy endet, és az asszony nem siet vissza régi férjéhez.

Ugyanakkor Ermler hiába kezdte szovjetkarrierjét az állambiztonságnál, az OGPU-nál, és játszott rá erre később is – adminisztratív vonalon dolgozott, de szívesen pózolt pisztollyal, állítólag mikor a belügy beiskolázta Leningrádban pisztollyal a kezében közölte a diáktanács vezetőségével, hogy bizony szerinte őt is beválasztották – művészi megoldásaiban felsejlenek másképp értelmezhető momentumok. Viszont Leningrádban alaposan elsajátította az akkor úttörő szovjet film, az expresszionizmus kelléktárát, az eizensteini montázstechnikát, a mozgás megragadását, a modern nagyvárosi élet lüktetésének visszaadását.

Ha maga Ermler nem is szándékolt hátsó gondolatokat közölni – A cár alattvalója például országos siker volt az 1920-as évek végén –, helyenként kiolvasható belőle más is. Például mikor Iván megérkezik Leningrádba – amiről ő még azt hiszi Szentpétervár – beleütközik a hatalmas Lenin szoborba, aminek látványa letaglózza. Még ha a vígjátéki forma mindent idézőjelbe is tesz, itt bizony az óriási Lenin sokkoló, ijesztő, nyomasztó. A tőkés egyáltalán nem ellenszenves, inkább amolyan mókás, partra vetett bálna az új viszonyok között. Míg egy későbbi, az 1930-as években készült filmjében, a Nagy hazafiban, amely szintén propagandafilmnek készült, úgy is fogadták, de az ellenforradalmár keresése közben kitapintható benne a félelem és gyanakvás harmincas évekre jellemző őrülete.

Éjfélkor Párizsban

A következő vetítés alkalmával – 2015. december 2-án – Woody Allen: Éjfélkor Párizsban című 2011-ben bemutatott amerikai filmjét tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projekt keretében.

 

Az idei aszályt az egész ország megszenvedheti, Orbánék nagy mentőöve pedig csak kivételezetteknek nyújthat reményt

Az idei aszályt az egész ország megszenvedheti, Orbánék nagy mentőöve pedig csak kivételezetteknek nyújthat reményt

A két évvel ezelőttinél is durvább aszály néz ki idén, az őszi vetés hamarabb ért be, a tavaszi kultúrák „nagyon rossz állapotban vannak”, ha nem jön eső, nagy terméskiesések lehetnek a kukoricában. A kormány most leginkább az öntözéssel kampányol az aszály ellen, kár, hogy ez a hazai termőterületek alig több mint 2 százalékán érhető el.