Idegi és fizikai összeomlások, kiállítások, sérülések traumatikus élményeként jelenik meg Törőcsik András futballzseni törékeny karrierje a Portugál írójának, Egressy Zoltánnak új regényében.
HVG: Olyan írói pozíciót kell elképzelnünk, ahogy a futballban a sorfal a szabadrúgást végző játékostól tartja a kilencméteres távolságot?
Egressy Zoltán: Három lépés is elég, annyi viszont kell, mert hajlamos vagyok menet közben megszeretni a szereplőimet, felmentenem ugyanakkor nem szabad őket. A fikciós alakokhoz képest most persze minden más, ez a könyv a gyerekkorról, a felnövésről szól, mégpedig az enyémről. Mondhatnám, amit szoktam, hogy az elbeszélő nem azonos a szerzővel, ám ez esetben ez nem igaz. Van némi elemeltség a regényben, de ettől még nagyon személyes a végeredmény. Törőcsik András felől indult minden, aztán máshová került a hangsúly, a hetvenes évekre, de ő gyorsan visszatáncolt bele, és át is vette a főszerepet, ahogy régen a pályán. Párhuzamosan fut a könyvben két sík: az ő pályafutásának számomra emlékezetes eseményei és a felnövésem. Nem kronologikus a sorrend, az előre-hátra ugrálás fontos, sőt alapvető szervezőelem egy ilyen írói alapállapot esetében, ahol az emlékezés ennyire domináns tényező. Nincs múlt és jövő: egy idő van, a jelen, a felidézés pillanatai együtt léteznek a megelevenedő történetekkel. Törőcsik behelyettesíthető az olvasó számára, gyerekként mindenki rajongott valakiért. Vele kapcsolatban én kiválasztottnak éreztem magam, abban a házban laktam, amelynek az aljában volt az a söröző, ahová a barátaival járt. De okos kis srác lehettem, annyira óvtam magam meg a nem annyira titkos kincsemet, hogy soha nem mentem oda hozzá. Talán féltem, hogy összeomlana valami. Vagy egyszerűen gyáva voltam. Esetleg ösztönösen tartottam a távolságot, ami kell a rálátáshoz.
– Egy többszörös magyar és ciprusi gólkirály futballcenter azt mondta, Törőcsik egyetlen passza többet ér, mint az ő 300 gólja együttvéve. Mit tudott ő, amit a legenda szerint senki más?
– Teljesen szabálytalan volt. Lezseren, elegánsan, érzelemmel focizott. És mindenféle értelemben kilógott a sorból. Én eggyel jobb gyerek voltam, mint ő, legfeljebb titokban vágytam erre a lazaságra. Vonzó volt a lényében bujkáló fájdalom, tragédia-előszél is. Úgy láttam, hogy ő – a pályán legalábbis – építeni próbál, a világ pedig akadályozza, ellene van. Megindul, és már a földön is van. Feláll, megint lesöprik. Az argentin vébén a kiállítása emblematikus pillanat volt. Meg az azt követő egy perc, amíg mutatták a hátát, miközben vonult le. Sokáig nem akartam elkezdeni az írást, egyébként nem is az én ötletem, hanem M. Nagy Miklósé; folyamatosan azt mondogattam neki, nem jó írói alapanyag. Aztán beugrott ez a levonulás. A dac, a fájdalom, a teher azon a háton, ahogy sétál a sértett bika lehajtott fejjel. Megnéztem százszor a YouTube-on. Körülbelül a harmincadiknál már tudtam, hogy meg fogom írni. Ha mást nem, azt a hátat.
– Ez nyilván izgalmas írói perspektíva a játékosról, akinek az üldözői csak a hátát látták, szimbolikus is a pályafutását először megtörő argentin kiállítása miatt. Egyébként miért van az, hogy az 1978-as vébén történteket ma is nemzeti tragédiaként éljük meg?
– Ez talán túlzás, de gyerekkoromban nekem igazi traumát jelentettek. Először mutatkozott meg számomra a világ igazságtalansága. Emlékszem a tehetetlenség érzésére is. Nem sokkal később már azt nem értettem, miért lesz közellenség. Hát nem neki fáj a legjobban? Mit jelent a tehetség, mekkora terhet rak egy emberre, aki ezt nem kérte? Nem akartam semmit megfejteni, nem akartam lelkeket elemezgetni, siránkozni, bosszankodni, sajnálkozni és érzelegni, inkább csak a régi, rajongó kisgyerekre próbáltam figyelni, meg az író felnőttre, aki reflektál akkori önmagára.
– Tavaly megjelent nagyregényében, a Százezer eperfában alapmotívum a szélcsend; a szunnyadó energia epicentrumában, Budapesten már alig várják, hogy megmozduljon valami. Mi a jobb: a szélcsend vagy a vihar?
– Mikor mi. A Százezer eperfa sodródó szereplői, különös, de alapvetően normális érzelemvilágú, jó szándékú emberek lévén, leginkább nyugalomra vágynának, legalábbis ha magamból indulok ki. Hiszen magamat is ilyennek gondolom, bár különös talán nem vagyok annyira. A történet szerint fullasztó, halálosnak mutatkozó szélcsend áll be. De hát ez csak egy utópia, teljes szélcsend nem létezik. Más kérdés, hogy a Kárpát-medence közepén néha nem kap levegőt az ember a döbbenettől.
– Mikor ír okos, sikeres emberekről egy boldog könyvet?
– Szerintem ez egy boldog könyv. Okos és sikeres emberekről is írtam már, bár jellemzően valóban nem ők a főszereplőim. A könyvfesztiválon azt mondta valaki, humoros könyveket írok, amelyek mégis szomorúak. Szerintem meg szomorúakat, amelyekben a humor különféle árnyalatai azért mindig megjelennek, ha nem is feltétlenül harsányan. A szereplőim többsége, belátom, valóban nincs túl jól, a teljes harmónia ezek szerint nem kellően érdekes téma nekem.
– Előző regénye fülszövegében az olvasható, hogy ön a Portugál világhírű szerzője. Mit jelent ez a hízelgő mondat?
– Semmit. Van egy tizennyolc éves darabom, amely valamiért népszerűbb lett, mint a többi, és eljutott a világ különböző részeire. Nem tudom egyébként, mennyi közöm van az akkori önmagamhoz, körülöttem és bennem is sok minden változott azóta.
– Rá sem néz a szereplőire, arra sem kíváncsi, egyáltalán élnek-e még?
– Nem élnek, ez egy színdarab. Az mondjuk érdekes kérdés, melyik figurával mi történt volna azóta. Nyilván van, aki már nem élne. Bori, a kislány, akit emlegetnek, vélhetően külföldön lenne, vagy oda készülne. A darab a rendszerváltás utáni időszakban született, már nem az euforikus szakaszban, de a jelenleginél azért biztatóbb kilátások közepette. A szereplőimhez hasonló sorsú emberek már akkor is magukra voltak hagyva, most már be is vannak zárva. Nem a szabadság, hanem a függés felé menetelnek. Egyetlen céljuk az életben maradás. A regényben szerepel az unokatestvérem, ő egy Irgácshoz hasonló faluban él. Gyerekkoromban a Belvárosban lakott, most ott. Törőcsiket egy otthonban ápolják. Bárkivel bármi előfordulhat, semmi nem véd senkit. Szóval érdekes lehetne egy folytatás, de a Portugálnak nem lesz második része. Az az író, aki írta, már elment és Cabo da Rocánál nézi a naplementét. Meg itt is van. De mást ír.
LIGETI NAGY TAMÁS
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
