A magyar származású Peter Lorre elkövette azt az „erkölcstelenséget”, hogy az M – Egy város keresi a gyilkostban színészi játékával szánalmat ébresztett egy gyerekgyilkos iránt. Az Anno Filmklub ezúttal Fritz Lang klasszikus sorozatgyilkos-filmjét tűzte műsorra.
Csunderlik Péter
Lang 1931-es filmje megelőzte korát és máig hatóan kijelölte, miként kell hatásosan bemutatni egy a várost rettegésben tartó rém utáni nyomozást az íróasztala mögött elmélkedve pöfékelő, pókhasú zsaruelme és a terepet sugaras körökben átfésülő Cövek közegek képeivel, vagy éppen, hogy miként kell úgy megszállni egy épületet, hogy az jól mutasson a filmvásznon. Közel hatvan évvel később Hans Gruber (a nemrég elhunyt Alan Rickman) terroristái sem csinálták másképp a Nakatomi Torony elfoglalását a Die Hardban, mint ahogy azt a Mephisto Hendrik Höfgenjét ihlető színész, Gustaf Gründgens alakította kasszafúró-vezér vezette brigantik bemutatták a jól őrzött berlini irodaház bevételével, hogy kézre kerítsék az odamenekülő sorozatgyilkost.
De mi dolga volt a maffiának a „rémmel”? Egyáltalán: minek köszönhető, hogy az első világháború után az egész német filmgyártás rácsavarodott a rémtörténetekre? Siegfried Kracauer a Caligaritól Hitlerig című munkájában vezette végig, hogy az 1918. őszi összeomlás sokkja, a tény, hogy Németország úgy veszítette el a világháborút, hogy csapatai szinte még mindenütt idegen földeket tapostak, ez a trauma miként vezetett el mintegy a „tőrdöfés-elmélet” filmes pendantjaként (hogy kiszóljon belőlem a garbós esztéta) a horror műfaj kialakulásához. Olyan klasszikus filmek sorozatához a Dr. Caligaritól (Robert Wiene) a Nosferatun (Friedrich Murnau) át az M – Egy város keresi a gyilkost-ig, amelyeknek egytől egyig közös üzenete az, hogy idegen erők tartanak minket foglyul, nem vagyunk urai a sorsunknak.
Persze Kracauer koncepciójának leegyszerűsítése, ha a német expresszionista rémfilmeket kitermelő, „első nemzeti jellegzetességeket hordozó filmgyártás” kialakulását kizárólag a váratlan összeomlás sokkjára vezetnénk vissza. További magyarázó tényezőként vethető fel a német romantika népszerű rémmeséinek öröksége (a Grimm testvérek és E. T. A. Hoffman munkássága – amely éles ellentétbe állítható a dán Andersen szociomeséivel), a mitikus-folkorisztikus történetek hatása (például a Nibelung-legendakör vagy éppen a Gólem-történet), végül társadalomtörténeti magyarázatként adódik, hogy a vilmosi Németország hierarchikus, autokrata jellegét élesen leváltó weimari korszak egzisztenciális bizonytalanságot és ebből eredően félelmet hozott az 1920-as évek mindennapjaiba.
Egy biztos: 1919-től több mint egy évtizeden át a német filmesek a filmtörténelem legnagyobb hatású rémfilmjeit készítették.
Anno Filmklub
A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az I. világháború és következményei” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháború utáni, illetve a két világháború közötti időszakot feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A hatodik vetítésen Laska Pál forgatókönyvíró volt a filmklub vendége, aki Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost című filmjét követően beszélt az alkotásról.
A sort indító, díszletközpontú, még inkább alkalmazott festészetnek, mintsem mai értelemben vett filmnek tekinthető Dr. Caligaritól – amelynek képi világát az is ismerheti, aki sohasem látta Wiene remekét, köszönhetően a Red Hot Chili Peppers Otherside című számához készült tisztelgő klipnek és az MTV-nek – azért kanyargós út vezetett az 1931-es M – Egy város keresi a gyilkosig. Csakhogy a legnagyobb különbséget mondjuk: megjelent a hangosfilm.
Fritz Lang olyan a német expresszionista filmnek, mint Johann Sebastian Bach a barokk zenének, a kiteljesítője és gyakorlatilag a vége is. Teljes mértékben igyekezett kihasználni a hanghatásban rejlő lehetőségeket, filmje ebben is paradigmaváltónak bizonyult. A német rendezőnek első hangosfilmje volt ez, amellyel bebizonyította, hogy nemcsak musicalre és vicces dialógusra alkalmas a műfaj, hanem feszültségkeltésre is.
Az M védjegyévé vált, hogy a gyilkos újra és újra Edvard Grieg Peer Gyntjének témáját fütyöli (helyesebben Fritz Lang cselekszi ezt, mivel a rózsahegyi születésű Lorre nem ehetett elég sárgarépát gyerekkorában, még Löwenstein Lacikaként), és mint a Peer Gynt által hámozott hagymának, az M – Egy város keresi a gyilkostnak is több rétege van. Sorozatgyilkos thriller, lélektani dráma, erkölcsi állásfoglalás a halálbüntetés ellen és látlelet az 1931-es weimari állapotokról. Mert nem véletlen, hogy a rendőrség helyett az alvilág tudja igazán hatékonyan menedzselni a „rém” kézre kerítését, ugyanis a háttérben egy széthulló állam rajzolódik ki, akár a gyilkos sziluettje annak első megjelenésekor.
A történet szerint a „düsseldorfi rémről”, Peter Kürtenről mintázott Hans Beckert léggömbbel és cukorkával elcsalt kislányok meggyilkolásával tartja rettegésben Berlint, a rendőri erők óriási összpontosításával igyekeznek a nyomára bukkanni, és mivel a várost ellepik a rend emberei, a helyi alvilág tagjai képtelenek a saját megszokott, bűnözői életvitelüket folytatni, hiszen minden sarkon igazoltatják őket. Ezért a maffia is úgy dönt, hogy véget vet a rém áldatlan tevékenységének, amely nemcsak mindennapjukat nehezíti meg, de gyerekgyilkosságaival még be is sározza a hagyományos bűnözői közösség becsületét. A briliáns forgatókönyvet maga Lang írta feleségével, a végül a náci párt támogatójává szegődő Thea van Harbouval. Fritz Lang az 1924-es Nibelungok és az 1927-es, minden addigi határt átlépő – és az Ufát kis híján csődbe vivő – Metropolis után ismét az expresszionizmus egyik csúcsművét tette le az asztalra, amelyben az elszabadult és a távíróvezetéken fennakadt lufi jelzi a kis Elsie Beckmann halálát. De itt gyakorlatilag vége is lett németországi pályájának.
Lang 1933-ban még leforgatta a Dr. Mabuse végrendeletét – szintén egy sorozatgyilkos-filmet, szintén egy magyar származású színésszel, ezúttal Beregi Oszkárral az egyik főszerepben -, és aztán magától Goebbelstől kapott ajánlatot, hogy legyen a német film ura.
Fritz Lang azonban visszautasította a mefisztói ajánlatot és emigrált a hitleri Németországból. Ha arra gondolunk, hogy a hollywoodi színvonalon elkészített, leghírhedtebb náci közönségfilm, az 1940-es Jud Süssben a német nép áll bosszút az elkövetőn, míg Fritz Lang az M tárgyalójelenetének végén – a zugügyvéd szájába adva a maga szavait – éppen a „népítélet” ellen foglal állást, akkor nem meglepő ez a nagy tartásról árulkodó hátat fordítás.
És mi lett a „mindent relativizáló” Peter Lorréval?
A démonaitól üldözött sorozatgyilkos szerepének eljátszása egyszerre volt Lorre legnagyobb lehetősége és a végzete is. Az Al Capone-alteregó, simaképű, haját borzoló, gülüszemeit forgató színész ugyanis olyan ihletetten alakított, hogy eztán más szerepben már el se tudták képzelni.
Mi több, csoda, hogy aztán egész hátralévő életében nem kellett a Nagycsaládosok Országos Egyesülete elől menekülnie.
Tiltott táncok
A következő vetítés alkalmával – 2016. január 27-én Ken Loach: Tiltott táncok című 2014-ben bemutatott német filmjét tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projektkeretében.
Donald Trump hangsúlyozta, hogy az iráni atomlétesítmények bombázása nem jelenti azt, hogy az USA háborúban állna. Évtizedek óta érvelnek hasonlóan amerikai elnökök, s alkotmányjogi értelemben az USA 1942 óta nem üzent hadat senkinek.
A kormányfő Diogo Jotáról, Lázár Jánosról és a Tisza Pártról is beszélt egy videós interjúban, meg arról, hogy a felesége szólt neki: ne engedjen be egy migránst sem.