1932 júniusa, Írország – egy nemrég megalakult, félig-háromnegyedig önálló ország a gazdasági világválság közepén. A hívők – azaz az ország 99 százaléka az eucharisztikus világkongresszusra figyelt. A katolikusok nagy nemzetközi találkozója, amely akkor már fél évszázados hagyománnyal rendelkezett, azért ekkor jutott el Írországba, mert az ország védőszentje és legfőbb hittérítője 1500 évvel korábban lépett ír földre, hogy a lóhere segítségével elmagyarázza a szentháromság lényegét a keltáknak.

Azok, akiket e nagy találkozó hidegen hagyott, nagyrészt a sziget északi-északnyugati szegletében laktak: protestánsok voltak és nem csatlakoztak a Nagy-Britanniától egy évtizeddel korábban különváló ír államhoz. A katolikus-protestáns ellentét így államon kívül rekedt. A dublini szabadtéri misén, az eseménysor zárórendezvényén a lakosság negyede részt vett, a másik háromnegyede közül, aki csak tehette, rádión hallgatta azt.

Azok közt, akiket a kongresszus körüli felhajtás hidegen hagyott, ott volt az amerikás ír, James Gralton és köre, akik a forradalmi munkások nem túl nagyszámú csoportját alkották. Gralton személyében, aki 1909-ben egy óceánjáró hajó fűtőjeként indult neki a világnak, mint oly sokan az Ír-sziget kilátástalan mindennapi küzdelmei elől, Ken Loach egy nem tipikus konfliktust emelt a film középpontjába. Gralton ugyanis kommunista volt, aki mintáit nem a Szovjetuniótól vette, nem is igen tehette volna, mert ő kis megszakítással több mint két évtizedet New Yorkban élt le, onnan tért vissza előbb 1922-ben, majd 1932-ben. Két olyan időpontban, amikor formálisan ír kommunista párt nem is létezett.

Mindkét évszám fordulópontot jelölt az ír történelemben. Az előbbi a polgárháború kezdete. Írország 1921-ben elérte azt, amiért sok-sok évtizede, de legalábbis a vérbe fojtott 1916-os húsvéti felkelés óta küzdött, Nagy-Britannia elismerte a katolikus tartományok igényét egy különálló államra. Ám alighogy megalakult az Ír Szabadállam, a Sinn Fein párt és a függetlenségi küzdelmet megvívó IRA máris kettészakadt: a tagok többsége ugyanis kevesellte azt, amibe a britek hajlandóak voltak belemenni. Mindenekelőtt azt, hogy a szerződés érvénytelenítette az 1919-ben kikiáltott ír köztársaságot és annak parlamentjét, illetve, hogy Írország kormányfőjét még mindig V. Györgynek hívták, hiszen az a Brit Nemzetközösség része maradt. Az 1922-es választásokat azonban a megegyezést elfogadó pártok nyerték, vagyis a választók többsége inkább nyugalmat és békés építkezést akart fél évtized függetlenségi harcai után. Így az erőviszonyok az IRA és a kormányerők között hamar megfordultak.

1932-ben azonban az az Eamon de Valera jutott hatalomra – szabályos választási győzelemmel – aki 1922-ben még a kormány ellen harcolt, és nem sokan gondolták volna se Dublinban, se Londonban, hogy egy évtized múlva ekkorát fordulhat a világ. Ám Tisza Kálmánról sem sokan gondolták volna Bécsben és Budapesten 1867/68 táján, hogy a kiegyezést elutasító, 1848-as programot hirdető ellenzéki politikus egy évtizeden belül a Magyar Királyság miniszterelnöke lehet. Neki is „csak” annyit kellett tenni ehhez, mint de Valerának: elfogadni az adott alkotmányos kereteket.

A fő politikai választóvonal tehát Írországban 1932-ben három nagy táborra szelte a közélet iránt érdeklődőket – és sajátos módon mindhárom az ír függetlenség híve volt. Az addig kormányzó pártok elfogadták az angol-ír kiegyezést, illetve az általa nyújtott alkotmányos kereteket. De Valera – és pártja a Fianna Fáil – ehhez képest csak azt fogadta el, hogy ebben az alkotmányos keretben szerveződjön, de politizálásával épp ezt a keretet igyekezett kitágítani, átalakítani. És megmaradtak harmadik erőként a megállapodást továbbra is teljes egészében elvetők.

A képlet tehát tényleg valamelyest összevethető volt azzal, ami a Monarchia idején a birodalom magyar felét jellemezte, hiszen a fő törésvonal közjogi, illetve az államisághoz való érzelmi viszony volt: itt a 48-asok, ott a 16-osok/19-esek ellenezték az egészet, ahogy volt. Az a fajta konfliktus, amelyet a tiltott táncokat, a shimmyt, a boogie-t és más, az európai parkettre a nagy háború után betörő divatos táncokat tanító Gralton egyenlőségeszméi hordoztak, másodlagos, periférikus volt.

A Monarchia választójoga eleve kizárta, hogy a szociáldemokrata párt bejusson a törvényhozásba – de már Ausztriában vagy Németországban sem volt ilyen probléma, ahogy az I. világháború utáni Írországban sem. Az ír Munkáspárt másfél tucatnyi képviselővel kívülről támogatta az első megállapodás-párti kormányt, de a reformok elmaradtak, így 1932-ben már de Valerától vártak változást. Sőt még Gralton is bízott abban, hogy az új kormány alatt több mozgástere lesz, ezért az 1932-es választások után tért vissza szülőföldjére.

A történet középpontjában egy épület, egy találkozóhely, egy szimbolikus tér áll, ahol Gralton és társai összegyűlnek, és ahol a táncmulatságok is zajlanak. Ám a táncok csak a leglátványosabb részét adták a Pearse-Connolly Hall programjának: afféle baloldali olvasókör és önművelő klub működött itt, előadásokkal, politikai beszélgetésekkel. Ez volt az az infrastruktúra, ami akkor az ír szélsőbaloldal számára rendelkezésre állt, ahogy ilyen olvasókörök működhettek a Monarchia mezővárosaiban is, ahol az agrárszocialista gondolatok megerősödtek az 1890-es években.

Ám a helyi társadalom meghatározó erői – a filmen ezt a nagybirtok és az egyház képviselője jeleníti meg – számára jelenlétük, működésük, kis körben való kisugárzásuk is elfogadhatatlan volt. Így – mivel Gralton a nyomás és fenyegetések hatására sem hátrált meg – elérték, hogy a kormányzat kiutasítsa az országból. Gralton az egyetlen ír – igaz amerikai ír – akivel ez az elmúlt kilenc évtizedben megtörtént.

A történet ennyi – egy ember feltűnik, majd az egyház és a nagybirtok összefogása távozásra kényszeríti, de a jazz, a kulturális hatások – tőle függetlenül is – utat törnek, anélkül, hogy a katolikus egyház jelentőségét aláaknáznák. De Valera pedig fontolva haladva elérte célját, 1949-re Írország eléri a teljes függetlenséget.