Az ír, akit saját kormánya utasított ki az országból
Írország függetlenségének különleges története összefonódik az egyház, a nagybirtok ellenállásával, és a jazz, a tánc elterjedésével. Az Anno Filmklub legutóbb Ken Loach: Tiltott táncok című filmjét vetítette.
Takács Róbert
1932 júniusa, Írország – egy nemrég megalakult, félig-háromnegyedig önálló ország a gazdasági világválság közepén. A hívők – azaz az ország 99 százaléka az eucharisztikus világkongresszusra figyelt. A katolikusok nagy nemzetközi találkozója, amely akkor már fél évszázados hagyománnyal rendelkezett, azért ekkor jutott el Írországba, mert az ország védőszentje és legfőbb hittérítője 1500 évvel korábban lépett ír földre, hogy a lóhere segítségével elmagyarázza a szentháromság lényegét a keltáknak.
Azok, akiket e nagy találkozó hidegen hagyott, nagyrészt a sziget északi-északnyugati szegletében laktak: protestánsok voltak és nem csatlakoztak a Nagy-Britanniától egy évtizeddel korábban különváló ír államhoz. A katolikus-protestáns ellentét így államon kívül rekedt. A dublini szabadtéri misén, az eseménysor zárórendezvényén a lakosság negyede részt vett, a másik háromnegyede közül, aki csak tehette, rádión hallgatta azt.
Azok közt, akiket a kongresszus körüli felhajtás hidegen hagyott, ott volt az amerikás ír, James Gralton és köre, akik a forradalmi munkások nem túl nagyszámú csoportját alkották. Gralton személyében, aki 1909-ben egy óceánjáró hajó fűtőjeként indult neki a világnak, mint oly sokan az Ír-sziget kilátástalan mindennapi küzdelmei elől, Ken Loach egy nem tipikus konfliktust emelt a film középpontjába. Gralton ugyanis kommunista volt, aki mintáit nem a Szovjetuniótól vette, nem is igen tehette volna, mert ő kis megszakítással több mint két évtizedet New Yorkban élt le, onnan tért vissza előbb 1922-ben, majd 1932-ben. Két olyan időpontban, amikor formálisan ír kommunista párt nem is létezett.
Mindkét évszám fordulópontot jelölt az ír történelemben. Az előbbi a polgárháború kezdete. Írország 1921-ben elérte azt, amiért sok-sok évtizede, de legalábbis a vérbe fojtott 1916-os húsvéti felkelés óta küzdött, Nagy-Britannia elismerte a katolikus tartományok igényét egy különálló államra. Ám alighogy megalakult az Ír Szabadállam, a Sinn Fein párt és a függetlenségi küzdelmet megvívó IRA máris kettészakadt: a tagok többsége ugyanis kevesellte azt, amibe a britek hajlandóak voltak belemenni. Mindenekelőtt azt, hogy a szerződés érvénytelenítette az 1919-ben kikiáltott ír köztársaságot és annak parlamentjét, illetve, hogy Írország kormányfőjét még mindig V. Györgynek hívták, hiszen az a Brit Nemzetközösség része maradt. Az 1922-es választásokat azonban a megegyezést elfogadó pártok nyerték, vagyis a választók többsége inkább nyugalmat és békés építkezést akart fél évtized függetlenségi harcai után. Így az erőviszonyok az IRA és a kormányerők között hamar megfordultak.
Anno Filklub
A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az I. világháború és következményei” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháború utáni, illetve a két világháború közötti időszakot feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A hetedik vetítésen Rudolf Dániel filmkritikus volt a filmklub vendége, aki Ken Loach: Tiltott táncok című filmjét követően beszélt az alkotásról.
1932-ben azonban az az Eamon de Valera jutott hatalomra – szabályos választási győzelemmel – aki 1922-ben még a kormány ellen harcolt, és nem sokan gondolták volna se Dublinban, se Londonban, hogy egy évtized múlva ekkorát fordulhat a világ. Ám Tisza Kálmánról sem sokan gondolták volna Bécsben és Budapesten 1867/68 táján, hogy a kiegyezést elutasító, 1848-as programot hirdető ellenzéki politikus egy évtizeden belül a Magyar Királyság miniszterelnöke lehet. Neki is „csak” annyit kellett tenni ehhez, mint de Valerának: elfogadni az adott alkotmányos kereteket.
A fő politikai választóvonal tehát Írországban 1932-ben három nagy táborra szelte a közélet iránt érdeklődőket – és sajátos módon mindhárom az ír függetlenség híve volt. Az addig kormányzó pártok elfogadták az angol-ír kiegyezést, illetve az általa nyújtott alkotmányos kereteket. De Valera – és pártja a Fianna Fáil – ehhez képest csak azt fogadta el, hogy ebben az alkotmányos keretben szerveződjön, de politizálásával épp ezt a keretet igyekezett kitágítani, átalakítani. És megmaradtak harmadik erőként a megállapodást továbbra is teljes egészében elvetők.
A képlet tehát tényleg valamelyest összevethető volt azzal, ami a Monarchia idején a birodalom magyar felét jellemezte, hiszen a fő törésvonal közjogi, illetve az államisághoz való érzelmi viszony volt: itt a 48-asok, ott a 16-osok/19-esek ellenezték az egészet, ahogy volt. Az a fajta konfliktus, amelyet a tiltott táncokat, a shimmyt, a boogie-t és más, az európai parkettre a nagy háború után betörő divatos táncokat tanító Gralton egyenlőségeszméi hordoztak, másodlagos, periférikus volt.
A Monarchia választójoga eleve kizárta, hogy a szociáldemokrata párt bejusson a törvényhozásba – de már Ausztriában vagy Németországban sem volt ilyen probléma, ahogy az I. világháború utáni Írországban sem. Az ír Munkáspárt másfél tucatnyi képviselővel kívülről támogatta az első megállapodás-párti kormányt, de a reformok elmaradtak, így 1932-ben már de Valerától vártak változást. Sőt még Gralton is bízott abban, hogy az új kormány alatt több mozgástere lesz, ezért az 1932-es választások után tért vissza szülőföldjére.
A történet középpontjában egy épület, egy találkozóhely, egy szimbolikus tér áll, ahol Gralton és társai összegyűlnek, és ahol a táncmulatságok is zajlanak. Ám a táncok csak a leglátványosabb részét adták a Pearse-Connolly Hall programjának: afféle baloldali olvasókör és önművelő klub működött itt, előadásokkal, politikai beszélgetésekkel. Ez volt az az infrastruktúra, ami akkor az ír szélsőbaloldal számára rendelkezésre állt, ahogy ilyen olvasókörök működhettek a Monarchia mezővárosaiban is, ahol az agrárszocialista gondolatok megerősödtek az 1890-es években.
Ám a helyi társadalom meghatározó erői – a filmen ezt a nagybirtok és az egyház képviselője jeleníti meg – számára jelenlétük, működésük, kis körben való kisugárzásuk is elfogadhatatlan volt. Így – mivel Gralton a nyomás és fenyegetések hatására sem hátrált meg – elérték, hogy a kormányzat kiutasítsa az országból. Gralton az egyetlen ír – igaz amerikai ír – akivel ez az elmúlt kilenc évtizedben megtörtént.
A történet ennyi – egy ember feltűnik, majd az egyház és a nagybirtok összefogása távozásra kényszeríti, de a jazz, a kulturális hatások – tőle függetlenül is – utat törnek, anélkül, hogy a katolikus egyház jelentőségét aláaknáznák. De Valera pedig fontolva haladva elérte célját, 1949-re Írország eléri a teljes függetlenséget.
Egy különleges nap
A következő vetítés alkalmával – 2016. február 10-én Ettore Scola: Egy különleges nap című 1977-ben bemutatott német filmjét tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projektkeretében.
Magyarországon már szinte hagyománya van az asztronauták köszöntésének, de az utolsó óta is eltelt 45 év. Nem tudni, Kapu Tibort mivel fogják fogadni, mindenesetre az MNB már rárepült az űrrepülésére.