szerző:
Takács Róbert
Tetszett a cikk?

Van-e a véletlennek szerepe a történelemben, és ha van, mekkora? – teszi fel a kérdést Menno Meyhes Max című filmjében, amelyet az Anno Filmklub tűzött műsorra legutóbb. A film egyik főhőse a festő Adolf Hitler és egy kitalált művész, Max Rotham.

Két világ találkozása hiúsul meg a filmben: a háborúban talajt vesztett, a frontélménytől szabadulni képtelen és önmagát a társadalom által elárultnak érző alacsony rendfokozatú katonáé és a jómódú, modern művészetekért rajongó a háború utáni gazdasági örvényben is biztos háttérrel rendelkező nagypolgáré. Előbbit Adolf Hitler, a Monarchia nyugati végében egy megbecsült vámtisztviselő hatodik gyermekeként született, az I. világháború végén már harmincadik évében járó tisztes, míg utóbbit egy kitalált karakter, a nyugati fronton karját elvesztő művész, Max Rothman testesítette meg.

A két világ kétféle választ képviselt a vesztes, megalázott államban a világháború okozta sokkra. Max a művészet ekkor lüktető, izgalmas, konvenciókat felrúgó, megtagadó örvényében élt. Az ekkor megjelenő, illetve kiteljesedő művészeknek a világégés azt az élményt jelentette, hogy a dolgok elvesztették megszokott értelmüket, az örökkévaló harmónia nem létezik, elérhetetlen. A művészet szóljon a pillanathoz, fejezze ki azt, ahogy a világ megnyomorította az embert, hogy a háború nem csak a testet, a lelket is összetörte.

Az ő művészetük, az avantgárd, ezen belül leginkább a dadaizmus, elvetette azt a világot, amely a háborúz vezetett. Annyira elvetett mindent, ami konvencionális, hogy magát a konvenciók konvencióját, a nyelvet is ízekre akarta szedni. A filmbeli Max szavakat vagdos és sorol – ahogy azt a mozgalom legfőbb ideológusa, a Franciaországban élő Tristan Tzara hirdette: a versíráshoz nem kell más, mint egy újságpapír és egy olló. A pillanatban hívő művészetet a filmben kifejezetten hűen mutatta meg Max performansza, ahol az elsorolt szavak hátterében egy hatalmas húsdaráló – ahogy a háború tette – egy embert aprított össze. Megjelent a filmben egy valódi karakter, a berlini dadaista mozgalom egyik kiemelkedő figurája, George Grosz is, aki aztán Hitler hatalomra jutása után azonnal az Egyesült Államokba emigrált.

Hitler világa egészen máshogy élte meg és dolgozta fel a háborút. Eleve – katonaként – nem magával a háborúval volt problémájuk, mint például az antimilitarista Grosznak, aki nevét részben a tomboló német nacionalizmus elleni tiltakozásul változtatta a háború alatt georgból az angolos George-ra – hanem az elvesztett háborúval.

Anno Filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az I. világháború és következményei” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháború utáni, illetve a két világháború közötti időszakot feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A nyolcadik vetítésen Paksa Rudolf történész volt a filmklub vendége, aki Menno Meyjes: Max című filmjét követően beszélt az alkotásról.

Hitler a hadseregben eltöltött hat évét – amiből négy és fél évet a világháború tett ki – később úgy emlegette, mint élete „leggondtalanabb” időszakát, amikor nem kellett a megélhetéssel foglalkoznia. Bár osztrák születésű volt, nem a Monarchia, hanem a Német Császárság seregében harcolta végig a háborút, ahol magas rangú katonai kitüntetéseket is szerzett. Bajorországban sorozták be, ahova 1913-ban költözött át, 1914 decemberében pedig már ki is tüntették a Vaskereszt második fokozatával. Két súlyos sérülés is érte a harctéren – az első 1916 őszén a lábán, a második a háború vége előtt egy hónappal. Utóbbi – egy gáztámadás – olyan súlyos traumával járt, hogy időlegesen a látását is elvesztette.

Az addigra már a Vaskereszt első fokozatával is kitüntettet Hitler tehát kórházban lábadozva tudta meg, hogy a háborút elvesztették, így különösen erős lehetett benne az a hadsereg tisztjei körében mind jobban felerősödő és a belső propaganda révén sulykolt nézet, hogy a hátország szúrta hátba a fronton vérüket áldozókat. Ez a tőrdöfés-elmélet nem 1918 novemberében született, már 1916-ban is téma volt a hátország árulása, igaz, akkor még csak a nehézségek magyarázataként.

A film úgy ábrázolja Hitlert, mint aki előtt reális választási lehetőség nyílt 1919 táján: folytatja megtört és megszakított művészi útkeresését, vagy politikusnak áll. Utóbbira a hadsereg valós alternatívát kínált Németországban: a háború utáni rendszerváltás, a novemberi forradalom még évekig nem tudott stabil rendet teremteni. 1919-ben jobb és baloldali puccskísérletek követték egymást.

A bajor tanácsköztársaságot Hitler maga is átélte, sőt politikai képzésre is küldték, majd a kíséret leverése után, amelyben jobboldali fegyveres egységek is részt vettek, az egyik vizsgálóbizottság tagja lett. Ezután vett részt olyan agitációs- és beszédtanfolyamokon, amit a hadsereg vezetése kezdeményezett, és ahol a számára Bécsből is ismerős antiszemita érvrendszert és a szónoklás alapjait is oktatták.

A hadsereg tagjaként került kapcsolatba a csupán néhány tucatnyi embert soraiban tudó, akkor még Német Munkáspárt elnevezésű pártocskával, amelynek maroknyi tagja és szimpatizánsa előtt első nyilvános beszédét mondta 1919 novemberében. Hamar kiderült, hogy hatásos szónok, átéléssel tudja a közönség frusztrációit a versailles-i békeszerződés, a fegyverszünet pillanatában is még francia földön harcoló német hadsereget eláruló hátország és a német népet kiszipolyozó, „vérét megfertőző” zsidóság ellen irányítani.

Festőnek azonban nem lett volna alkalmas. Nemcsak azért, mert 18 éves korában a bécsi művészeti akadémia eltanácsolta, ezért gyűlölte a hivatalos művészelitet, miközben ízlése rendkívül konzervatív volt. Legszívesebben épületeket, elhagyott utcarészleteket rajzolt vagy festett meg, szinte mindig alakok nélkül. 1910 és 1914 között több mint 2000 képet készített, amiből sokat sikerült is eladnia.

Ami hiányzott a festményeiből az nem a rajzkészség, hanem az érzésvilág, a gondolat volt. Eszménye úgy 40-50 évvel maradt el korától, az 1880-as évek Bajorországában még megbecsült iparos-festő lehetett volna, 1919-ben már senkit sem érdekelt, amit ő csinált volna. De már a világháború kitörésekor sem igazán érdekelte többet a festészet, igaz megmaradt az alkotó ambícióknál, és klasszikus formákat felelevenítő, monumentális épületek terveit szőtte. Sajátos módon ez a stílus viszont nem csak hatalomra jutása miatt és nem csak Németországban divatossá is vált a két világháború közti időszakban.

Meyjes tehát azzal játszik el, van-e a véletlennek szerepe a történelemben, és ha van, mekkora? Ehhez persze egy nem létező alternatívát kell állítania, Hitlert 1919-ben mint potenciális festőt kell bemutatnia, akinek egy meghiúsult találkozás dönti el a sorsát. Pont a Hitler által tartott antiszemita beszéd által felheccelt katonák verik félholtra a zsidó származású Maxot, aki épp Hitlerhez igyekezett, hogy első kiállításáról tárgyaljon vele.

1919-ben Hitler már rég elhagyta a festészetet, a hadsereg jelentette számára az otthont, a politika világa az esélyt. Ám az, ha Hitler egy a lexikonok számára ismeretlen utcakép-festővé válik, magukat a történelmi nagy folyamatokat nem tette volna semmissé. Ettől még ott éltek volna ugyanazok a milliók, akik a felfordult világukra nem az akcionista művészet program nélküli válaszát várták, hanem egyszerű és érthető magyarázatokat, felelősöket és kiutat követeltek, amit egy a kaotikus világon úrrá lenni képes erőskezű vezetőtől reméltek.

Az 1920-as évek elején e jelöltek neve előtt ott állt, hogy General (tábornok), legyen szó Paul von Hindenburgról, akit Friedrich Ebert halála után 1925-ben köztársasági elnöknek választottak vagy Erich Luddendorffról, aki a Hitler-féle sörpuccs egyik fő szervezője volt. A „kisemmizett kisemberek”, a háborút alacsony rendfokozatban végigszolgálók kora csak egy évtizeddel később jött el.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!