szerző:
Gócza Anita
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A Saul fia egyik legfontosabb forrása Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című interjúkötete, amelyben a hírhedt auschwitz-birkenaui Sonderkommandó nyolc túlélője meséli el drámai történetét. Az íróval a könyvfesztiválon beszélgettünk.

Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet szombaton mutatják be a szerző jelenlétében a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, mi pénteken tudtunk beszélni az izraeli történésszel. Ma már Nemes Jeles László Oscar-díjas filmjéből a legtöbben tudják, hogy a „sonderesek” is a tábor foglyai voltak, ők végezték a meggyilkoltak holttesteinek elégetését, ez azonban nem volt mindig ilyen egyértelmű. Greif szerint a Saul fiának sikerül megmutatnia a Holokauszt lényegét. Úgy véli, „a filmeknek - mivel a popkultúra részeiként széles közönséghez eljutnak - nagy szerepük van az ismeretterjesztésben. Viszont éppen ezért a felelősségük is nagy.  2001-ben készült egy film Amerikában a sonderesekről, A szürke zóna, amely teljesen hamisan ábrázolta őket. A Saul fia ezzel szemben fantasztikus alkotás: egy hihetetlennek tűnő történet, amely tökéletes történelmi hűséggel ábrázolja a múltat."


hvg.hu: A második világháborút követően hosszú ideig ellenségesen, megvetéssel viszonyultak a Sonderkommando tagjaihoz. Mi volt ennek az oka?

Gideon Greif: A halálgyárak működéséről keveset tudott a közvélemény, és rengeteg téves információ terjedt el. Nagyon sok visszaemlékezésben – még a zsidó túlélők írásaiban is – a sonderosokról kialakított kép végletesen negatív: kollaboránsként, árulóként beszélnek róluk, sőt még a gyilkos szó is elhangzik velük kapcsolatban, noha egyetlen embert sem gyilkolt meg senki közülük.

A tájékozatlanságnak leginkább az volt az oka, hogy az egyszerű foglyok nem találkozhattak velük, nem ismerték őket, hiszen a sonderosok a táboron belül teljesen elszigetelten éltek, külön barakkokban, nem érintkezhettek a többi rabbal. Ráadásul az egyszerű foglyok irigyelték őket: míg ők alig kaptak enni, a sonderosokon látszott, hogy nem éheznek. Ráadásul többnyire német katonák társaságában voltak, ez is gyanússá tette őket. Mindez egy alapjaiban hamis képet alakított ki róluk a foglyokban is.

©

Azt gondolom, hogy az 1986-ban elkezdett kutatásaim gyökeresen megváltoztatták mindazt, amit a Sonderkommandóról tudunk. Ma már senki nem nyilatkozik róluk negatívan: empátiával, együttérzéssel viszonyulnak hozzájuk, és a sorsukhoz. Én ennek nagyon örülök, mert a megelőző években rengeteg igaztalan támadás érte ezeket az embereket, akik a haláltáborok legszerencsétlenebb áldozatai voltak valójában: a németek arra kényszerítették őket, hogy a legmegalázóbb, pokoli munkákat végezzék a krematóriumok és a gázkamrák körül.

hvg.hu: Pedig a Sonderkommando tagjainak érzelmeiről, szenvedéseiről több napló is fennmaradt, amelyeket ők maguk rejtettek el  a tábor területén. Ezek az írások sem segítették a tisztánlátást?

G. G.: Valóban ezek a visszaemlékezések  jelentik a legfontosabb forrásokat a Sonderkommandóról, és a németek által elkövetett szörnyűségekről. Már két hónappal a tábor felszabadítása után megtalálták az első naplókat két egykori sonderes segítségével, de azután az 50-es években is előkerültek dokumentumok, és még a 60-as évek végén is. Az elrejtett visszaemlékezéseknek még így is csak mintegy tíz százalékát ismerjük, de ezeknek kivételes történelmi értékük van: megmutatják az Auschwitzban zajló megsemmisítés egész folyamatát, segítenek megérteni, mi ment végbe ezeknek az embereknek a tudatában, milyen érzelmek kavarogtak bennük.

Sajnos elég hosszú idő telt el az anyagok publikálásáig. Az írások egy  Auschwitzi tekercsek című kötetben  jelentek  meg először a 60-as évek második felében Lengyelországban, a héber fordítás  csak a hetvenes években, az angol pedig a 80-as években született meg. Nyilvánvalóan ez a késlekedés is hozzájárult a sonderesekről kialakult hamis kép megerősödéséhez.

hvg.hu: A könyvben nyolc egykori sonderessel készített interjúja olvasható. Mennyire volt nehéz rávenni a túlélőket, hogy meséljenek?

 G. G.: Egyáltalán nem akartak beszélni a történtekről, szinte kényszeríteni kellett őket. Ez teljesen érthető, hiszen a beszélgetések által gondolatban vissza kellett menniük a koncentrációs táborba. A túlélők többsége egyébként egyáltalán nem beszélt még a családjának sem a részletekről. A karjukra tetovált számot persze nem tudták elrejteni, de többnyire azt mondták, hogy egyszerű rabok voltak Auschwitzban.

©

Kutatásaim során kiderült, hogy 80-100 főre tehető azoknak a sondereseknek a száma, akik túlélték a holokausztot. Mindenkit felkerestem, aki még akkor életben volt. Tudtam, hogy nagyon fontos az ő tanúságtételük megörökítése, hiszen egyedüliként birtokolnak lényeges információkat.

hvg.hu: A sonderesek történetével kapcsolatban már a háború után is azt firtatták legtöbben, hogyan voltak képesek elvégezni a feladatukat. Annál is inkább, mert azzal is tisztában voltak, hogy a titkok tudójaként ők is halálra vannak ítélve.

G. G.: Az öngyilkosságon kívül nem volt más választásuk. Nem mondhatott nemet az, akit kiválasztottak sonderesnek. És valóban tudták azt is, hogy bizonyos időszakonként az ő egységük tagjait is elgázosítják. Jó néhány egykori sonderes elmesélte nekem, azért akartak életben maradni, hogy el tudják mesélni a világnak mindazt, ami velük történt. Ez éltetett sokakat. Többen megfogalmazták, attól féltek, hogy az utókor nem fogja elhinni, ami történt, és hogy ezt a döbbenetes pusztítást emberek hajtották végre.

Az ő tanúságtételük azért is lényeges, mert a németek igyekeztek minden nyomát eltüntetni a likvidálásoknak.  Olyannyira, hogy például a „Sonderkommando” kifejezés nem fordul elő a tábor német dokumentumaiban, fűtőként tartották nyilván őket.

Az erkölcsi dilemmával kapcsolatban – hogy vádolhatóak-e a sonderesek az együttműködésük miatt – nagyon fontosnak tartom Wolfgang Sofsky, a neves német szociológus mondatait, aki szerint erkölcsi megítélés csak akkor létezik, ha van választás, a vértanúság pedig nem tekinthető valódi alternatívának.

hvg.hu: A szembeszállás hiányát magyarázva szintén Sofsky hívja fel a figyelmet arra, hogy az emberek sokszor még a biztos halál szituációjára sem lázadással, hanem apátiával reagálnak. Ez is oka lehet annak, hogy nem álltak ellen, nem lettek öngyilkosok. Ha jól tudom, ez utóbbi nagyon ritka volt.

G. G.: Igen, ráadásul – ami meglepő lehet –  az egyszerű auschwitzi foglyokkal összehasonlítva is lényegesen kevesebben ölték meg magukat a sonderesek közül. Sokat gondolkoztam ezen. Amikor megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy nem vesztették el a reményt, azt válaszolták, missziójuknak tekintették, hogy hírvivőként életben maradjanak, hiszen ők tudták a legtöbbet a szörnyűségek részleteiről.

hvg.hu: A németek tudatos stratégiája volt a zsidó foglyok rákényszerítése arra, hogy részt vegyenek a saját megsemmisítésükben: így próbálták elmosni a különbséget áldozat és elkövető között.

G. G.: Hadd idézzem Primo Levit, aki maga  is holokauszt-túlélő volt. Talán ő fogalmazta meg legpontosabban a németek kegyetlenségét: az volt a szándékuk, hogy egymás mellé kerüljenek a bűnösök és áldozataik. Be akarták mocskolni a sondereseket azzal, hogy szemtanúkká tették őket. Levi azt is hozzáteszi, hogy a sonderkommandók létrehozása a németek egyik legsátánibb tette, és én ezzel teljes mértékben egyetértek.

©

hvg.hu: A visszaemlékezésekben többen leírják, és az interjúkban is megemlítik, hogy sonderesként megszűntek emberek lenni, robotokká váltak, másképp nem bírták volna elviselni azt, ami körülvette őket.  Ugyanakkor számos helyzetben kiderült, hogy mégis empatikus emberi lények tudtak maradni sokan. Hogy lehetséges ez a két dolog egyszerre?

G. G.: Én tényleg nagyon mélyre ástam ebben a témában, egész életemben ezzel a történettel foglalkoztam olyannyira, hogy néha már azt éreztem,  én is egy egykori sonderes vagyok. Ezzel együtt sem tudok válaszolni a kérdésére. Tudom, hogy így volt, de én sem tudom elképzelni, hogy ez lehetséges. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem érthet meg az, aki nem élte át azokat a borzalmakat.

Névjegy
Gideon Greif 1951-ben született izraeli történészprofesszor, fő kutatási területe az auschwitzi megsemmisítőtábor, és az ott működő Sonderkommando. A holokauszttal foglalkozó nemzetközi intézmények kutatója, több mint harminc éve dolgozik a jeruzsálemi Jad Vasem emlékhelyen, számos ország egyetemének vendégelőadója. 1995-ben megjelent fő műve, a Könnyek nélkül sírtunk először németül jelent meg, majd még hat nyelven. Legújabb, 2015-ben megjelent, Itamar Levinnel együtt írt munkájában (Aufstand in Auschwitz) az 1944. októberi Sonderkommando-felkelés történetét tárta fel.

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Szeretettel Bécsből: Ausztriában az állam fizeti a wellnesst, de csak ha komolyan veszik

Szeretettel Bécsből: Ausztriában az állam fizeti a wellnesst, de csak ha komolyan veszik

Pert nyert a Fidesz ellen egy férfi, mert a párt nem tudta igazolni, honnan szerezte az e-mail-címét

Pert nyert a Fidesz ellen egy férfi, mert a párt nem tudta igazolni, honnan szerezte az e-mail-címét

Új NATO-parancsnokság települ Magyarországra

Új NATO-parancsnokság települ Magyarországra

Kilátópont lesz a Belvárosi Plébániatemplom tornyaiban

Kilátópont lesz a Belvárosi Plébániatemplom tornyaiban

Egy olasz falu azért könyörög, hogy senki ne használja a Google Térképet

Egy olasz falu azért könyörög, hogy senki ne használja a Google Térképet

Jelöletlen BMW M3-as rendőrautó állt szolgálatba az ausztráloknál

Jelöletlen BMW M3-as rendőrautó állt szolgálatba az ausztráloknál