"Ha azt kérik, menjünk le kutyába, nemet mondunk" - vége egy 49 éves folyóiratnak
A csaknem fél évszázada megjelenő Színház című folyóirat utolsó számát készítik, mert csak fél évre volt elég az állami támogatás - mondja Tompa Andrea főszerkesztő. Az elmúlt években folyamatosan faragtak a költségekből, de már nincs hová hátrálni.
Hvg.hu: A HVG hetilapnak azt mondta, hogy a 49 éve megjelenő Színház folyóirat utolsó száma lesz a június-júliusi összevont szám. Hogy lehet ez, amikor a Nemzeti Kulturális Alaptól (NKA) 7,8 millió forintot kaptak nemrég?
Tompa Andrea: A tavalyi 17,5 millió helyett idén két részletben valóban ennyit ítélt meg számunkra a mecénás alap, ennek nagy részéről, 6 millió forintról csak április közepén döntöttek. Tehát ez eddig megjelent négy, illetve nyomdában lévő ötödik számunkat lényegében hitelből készítettük. A most megítélt, de még meg nem kapott összeg arra elég, hogy kifizetjük belőle az adósságainkat, és körülbelül annyi marad, hogy a június-júliusi vastag szám megjelenjen.
Hvg.hu: Mindig lehet húzni egyet a nadrágszíjon.
| Ha kíváncsi, milyen lapokat töröl el ezen kívül a Magyar Művészeti Akadémia által megszállt NKA, olvassa az e heti HVG-ben megjelent cikkünket, vagy az újabb fejleményekről - a 2000 megszűnéséről - a hvg.hu-n megjelent írásunkat. |
T.A.: Az eddigi támogatásból is nagyon szigorú gazdálkodással tudtunk kijönni. Ma már nincs a lapnak egyetlen főállású alkalmazottja sem, felszámoltuk az önálló irodánkat, még céges telefonunk sincs, van olyan kolléga, aki a helyzetre való tekintettel pár hónapja kijelentette, nem vesz fel honoráriumot, a szerkesztők utoljára januárban kaptak juttatást. Hova hátráljunk? Persze mindig lejjebb lehet adni még egy szinttel az igényeket, de én nem hiszem, hogy arra kellene szocializálni magunkat, hogy az értelmiségi munkát nem kell honorálni, hogy azt lehet hobbiból csinálni. Harcolunk a lapért, de ha azt kérik, menjünk le kutyába, nemet mondunk.
Hvg.hu: Vannak mára egy-, legfeljebb kétszemélyessé vált folyóiratok…
T. A.: Én nem szeretnék ilyen lapot csinálni, büszke vagyok arra, hogy nyolc hónap alatt, mióta átvettem a Színház című folyóiratot, felállt egy új szerkesztőgárda, együttgondolkodás folyik, szellemi értelemben valódi szerkesztőség vagyunk. Igyekszünk új szerzőket kinevelni, fiatalokat, vagy más területekről érkezőket azért, hogy minél több szemlélet megjelenjen a lapban. A kritikák esetében is törekszünk a többszólamúságra, a vitára. Szerintem egy folyóirat nem arról szól, hogy a tuti szerzők elküldik az írásaikat, amiket aztán valaki betördel - erre talán még lenne pénzünk -, hanem arról, hogy szellemi műhelyként működik. Éppen ezért vagyok nagyon szomorú, élem meg személyes kudarcként, hogy esélyt sem kaptunk.
Hvg.hu: A kuratórium arról határozott, hogy felfüggesztik a működést, mit jelent ez pontosan?
T.A.: Megállunk, és megnézzük, milyen lehetőségeink vannak, vannak-e alternatívák, meglátják-e ezt a gesztust azok akik, a közpénzek felett rendelkeznek. Netán a színházak összefognak, beszállnak, segítenek? S ha tudunk, újra indulunk. Eddig folyton próbáltunk túlélni, megtenni mindent a print és netes lap érdekében, de nem titkolom, a mostani lépésünket figyelemfelhívásnak is szánjuk. A netes felületünk, a szinhaz.net tovább él, itt elérhető a lap sok évtizedes tartalma is, és az online lapunkat idén fogjuk tudni üzemeltetni, paradox módon éppen a napokban újult meg.
Hvg.hu: Nem épp azt akarja a Magyar Művészeti Akadémia, amely januártól átvette a hatalmat a NKA-nál, hogy feladják? Vidnyánszky Attila sem csinált titkot abból, hogy utálja magukat, mert szerinte nem eléggé értékelték a művészetét korábban.
T.A.: Nyilván vannak politikai dimenziói is a mostani helyzetnek, de nemcsak az MMA-ról van szó, hanem hogy nem írják ki a pályázatokat időben, nem csak a folyóiratok esetében, ugyanezt tették a független színházakkal is. Ez demoralizáló, az a célja, hogy menjen el a kedved, másrészt ezzel üzenik, hogy nem vagy fontos, hogy tök rendben van, ha hónapokig nem kap a színész, a szerkesztő fizetést, hogy úgy kötsz szerződést, hogy nincs rá fedezet. És valóban eljön egy pont, különösen a középgenerációnál, amikor végiggondolja, akarja-e az életét egy ilyen megalázó szélmalomharcnak szentelni? Nálunk, nálam, most van ez a pillanat.
Hvg.hu: Nem elég a netes megjelenés egy színházi lapnak?
T.A.: Az online és print jó esetben egymást kiegészíti. A webes felületünk gyorsan reagál a kritikákkal, követi a színházi életet, közéletet, elevenebb, gyorsabb, közvetlenebb. A printben ezzel szemben megjelenhetnek hosszú tanulmányok, tematikus összeállítások, évadelemzések, jelenségekről szóló írások, sokáig készülő dolgok. Ezek nem élnének meg online. Azonban tévedés azt hinni, hogy az online olcsóbb: hiszen nem a papírért kell fizetni, hanem a szellemi termékért. Az online is akkor jó, ha színvonalas szellemi termék, jó a megjelenése, ráadásul ott valóban innovatívnak kell lenni vizuálisan is.
Hvg.hu: Egy színházi lap számára talán nem olyan kilátástalan hirdetőt találni.
T.A.: A színházi hirdetések személyes kapcsolatokon múltak, Koltai Tamás, a korábbi főszerkesztő halála után majdnem az összes hirdető hátat fordított a lapnak.
Hvg.hu: Ezeket a kapcsolatokat, gondolom, fel lehetne újítani.
T.A.: Ebben talán hibáztunk, próbálkoztam, de nem tettünk meg érte mindent, nem nagyon tudok nyomulni. Először fel akartuk építeni azt a terméket, amihez támogatókat keresünk. Ugyanakkor ne legyünk naivak, ha egy lapot (részben) a piacra akarunk vezetni, ahhoz szakemberek kellenek, hirdetésszervező, lapmenedzser, mindezt forrást igényel. És van egy etikai kérdés is, kényelmetlenül éreztem magam, amikor egy függetlenségére sokat adó kritikai lap főszerkesztőjeként színházizgatóknál kilincseltem. Hiszen a támogatásért cserébe alig tudtam ígérni valamit, nálunk nem lehet tartalmat vásárolni ugyanis, még azzal sem vagyok kibékülve, ha azt mondom az igazgatónak a hirdetésért cserébe, hogy majd írunk a színházáról.
Hvg.hu: Hány példányban jelenik meg, és jellemzően hol fogy a lap? Régebben a színházakban is lehetett találkozni vele, mostanában mintha kikopott volna.
T.A.: 1400-1500 körüli példányt nyomunk, ebből 500 az előfizető, a többi pedig elkel az utcai árusoknál, igyekszünk pontosan kiszámolni, hogy ne maradjon sok remittendánk. Valóban, a színházak nem szívesen vállalják a terjesztést, hiszen túl sok a macera vele, és nekünk is az, hiszen ki kell vinni a lapot, könyvelni a fogyást, majd összeszedni remittendát. Ugyanakkor mégis leginkább a színházakban lehetne és kellene eladni, ám ott sem egészen az igazgatón múlik az árusítás, hanem a pénztároson, jegyszedőn.
Hvg.hu: Sokan mondjak, túl elitista a lap, miért nem nyitják tágabbra az ajtót? Vannak, akik a boldog emlékű Film-Színház-Muzsika-féle magazint kérik számon.
T.A.: Épp a HVG-ben jelent meg egy tanulmány, mely egyebek mellett közli azt a 20 előadáscímet, amit az évi 6,4 millió színházlátogató közül a legtöbben megnéztek. Valóban, ezekről mi keveset írtunk, vagy negatív értelemben. De nem is ez a feladatunk, olyan problémákat járunk körül, nem egyszer komoly tanulmányokban, amik az egész magyar színházművészetre hatással vannak. Ma már olyan tágra nyílt a bulvár és a komoly tartalom közötti olló, hogy egyszerűen eltűnt az a moderált közép, ahol a Film-Színház-Muzsika mozgott.
Hvg.hu: Miért nem fordulnak a színházakhoz?
T.A.: Egyrészt van némi összeférhetetlenség, másrészt nem hinném, hogy a lapunk miatt a színházak össze tudnának fogni; más ügyekben sem tudnak. Ugyanakkor van egy olyan jelenség ma, amit tao-nak hívunk: a színházak jó részét a jegybevétel jobban érdekli a tartalomnál, erre inspirálja őket a tao-támogatás is. Ennek köszönhetően ugyanis jegybevételük 80 százalékáig begyűjthetik gazdasági vállalkozások számukra felajánlott társasági adóját. Épp az utolsó számunk járja körül a közszolgáltatás, a színház mint közfeladat témakörét, és azt tapasztaltuk, hogy a fenntartó sem tudja, milyen tartalmat szolgáltat a színház, csak számokat lát. Hogy a fenébe tudnám ezek után meggyőzni a színházakat arról, hogy fontos vagyok nekik?
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
