Balla István
Balla István
Tetszett a cikk?

Visszatér a Nemzeti Színházba annak ünnepelt korábbi igazgatója. Alföldi Róbert úgy véli, Magyarországon a viszonyok a Kádár-kort idézik. Megpályázza-e még egyszer a Nemzeti igazgatói posztját? Mi a különbség Szöul és Magyarország között? Miért könnyű a populistáknak? Interjú.

hvg.hu: Három éve ilyentájt volt a Nemzeti Színház Alföldi-időszakának a búcsúelőadása és gálája, azóta most először fog ott dolgozni.

Alföldi Róbert: És? De egyébként nem dolgozom ott, csak egy előadásom jön vendégjátékra. Ez pusztán egy technikai dolog. Azért lesz ott az előadás, mert ott biztosítottak a feltételek a két egyfelvonásos opera (Eötvös Péter Senza Sangue és Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operája – a szerk.) egymás utáni lebonyolítására. Ez az Armel Operafesztivál vendégjátéka, egy budapesti megfelelő technikai adottságú színházban, semmi különös nincs ebben.

hvg.hu: Olyan, mintha bármelyik színházban rendezne?

A. R.: Olyan, mintha hazamennék. Nem szorongok, nem izgulok, nem remeg jobban a szívem, hogy be kell menni oda. Nekem az a természetes közeg. A vendégjáték egyébként azt jelenti, hogy egy-másfél napot leszünk ott.

©

hvg.hu: Három éve iszonyúan felfokozott érzelmi hangulatban ért véget az ön igazgatói kurzusa. Azoknak az embereknek, akik akkor sorbaálltak, és néhány perc alatt elkapkodták az összes jegyet az összes nemzetis előadásra, igenis hír, hogy visszamegy oda dolgozni. Ha csak egy estére is.

A. R.: De hát ezzel nem változik meg semmi! Három éve hordanom kéne magamban, hogy miért kellett onnan eljönnöm, és ennek a frusztrációjával kéne léteznem? Nem.

Én végtelenül büszke vagyok arra az időszakra. Azt viszem tovább magammal, hogy az emberek sorbaálltak a jegyekért. Hogy ez most ekkora ügy, az nem annak szól, hogy én visszamegyek, hanem annak, hogy ott mi volt.

hvg.hu: Azért önnek is szól.

A. R.: Jó, hát valamelyest érintve voltam. De én tényleg lezártam azt a korszakot. Nem azért, mert elárultam, nem azért mert nem érdekel, hanem azért, mert mást nem lehet tenni. Ellene nem tudok tenni, a sértettséget, a bosszút lehetne továbbvinni, de nem túl kifizetődő. Ha azt mondják nekem, hogy Nemzeti Színház, én mosolygok, és boldog vagyok. Ami velünk történt a Nemzetiben, és az, amit a Nemzeti jelentett akkor, és jelent ma is, az nagyon keveseknek adatott meg az elmúlt 150 évben. Ennyi.

hvg.hu: Például érdekes lenne, ha találkozott volna Vidnyánszky Attilával, elbeszélgettek volna, meghívta volna önt rendezni…

A. R.: Ilyen nem volt.

hvg.hu: De ha meghívná önt rendezni, elvállalná?

A. R.: Ez nem történhet meg. Másrészről, az az ember, aki sóval behintette az előző vezetés munkáját, egy darabot sem vitt tovább, miért kérne fel engem most rendezni?

hvg.hu: Nézőként volt azóta a Nemzetiben?

A. R.: Persze, többször is. Igaz, úgy alakult, hogy csak vendégjátékokat láttam. Nem azért nem mentem el saját előadásokra, mert nem érdekelt, egyszerűen így alakult.

©

hvg.hu: Egy olyan operát rendez meg Avignon után most a Nemzetiben, amit maga a szerző – a világon mindenütt ünnepelve tisztelt –, Eötvös Péter pszichothrillernek nevezett. Hogy lehet egy opera pszichothriller?

A. R.: Bármi lehet pszichothriller, ez egy helyzet. Kiderül valami titok, és ebből egy sötét, krimiszerű történetet kerekedik. És ebben a lelki okokon van a hangsúly, hogy miért lebeg a gyilkosság folyamatosan két ember között. Mindezt egy opera is teljesen hitelesen bemutathatja. Egyébként a Senza Sangue arról szól, hogy 40 éve egy akkor gyereklánynak az egész családját megöli három fiatalember egy bizonyos eszme bűvöletében, és a lány bosszút esküszik. Mind a három tettes után nyomoz, és megöli őket. Az opera történetében az utolsóhoz ér el, aki már várja őt.

hvg.hu: Mint a Kill Bill.

A. R.: Csak nincs benne annyi akciójelenet.

hvg.hu: Mindig azt mondja, úgy érdemes színházat csinálni, ha az a máról szól. Egy ilyen sztoriban is meg lehet ezt találni?

A. R.: A bosszúállásban? Hogy évtizedekig gyűrünk magunkban valamit, és abban reménykedünk, hogy bosszút tudunk állni? Hogy mindannyian hordunk magunkban olyan fájdalmakat, sérelmeket, amik bosszúért kiáltanak? És az tölti ki az életünket, hogy bosszút álljunk minden áron? Nagyon szerencsés az, aki nem lát semmiféle összefüggést ebben a helyzetben a mai életünkkel. A meglepetés az operában az, hogy ez a két nagyon indulatos, egymást gyűlölő ember találkozik, és tényleg találkozik. Oda tudnak figyelni egymásra.

hvg.hu: Három éve járja a világot, csak az utóbbi időben Koreától Németországon, Ausztrián át Franciaországig számos helyen dolgozott. Mennyire bírja az ilyen társulat nélküli működést?

A. R.: Nagyszerű, kiváltságos helyzet, hogy mindenfelé dolgozhatok, hogy más típusú kultúrákban próbálhatom ki magam. És ezek a munkák ráadásul sikeresek, hiszen sok helyre visszahívnak. De nagyon jó hazajönni. Mindig azt érzem, hogy kint „csak” egy speciális érdekesség maradok. Azt a fajta társadalmi mozgást, amit itt sikerült egy-egy előadásban bemutatni, azt ott nem tudom megcsinálni, mert nem ismerem a viszonyokat, nem ott élek.

hvg.hu: Ha meghívják Szöulba vagy Berlinbe, akkor egy magyar rendezőt hívnak meg, vagy Alföldi Róbertet? A hazai színházművészet nagykövete ilyenkor, vagy egy művész, függetlenül az állampolgárságától?

A. R.: Én saját magamat képviselem. A magyar (vagy akármilyen) színházművészet képviseletében nem lehet rendezni. Vagy meg tudsz csinálni egy előadást, vagy nem. Azért hívnak, mert arra kíváncsiak, amit én gondolok a világról.

©

hvg.hu: Ha idejön, mondjuk az avignoni társulat, akkor azt mondjuk, hogy milyen jók/rosszak ezek a franciák. Ők azért a francia színházat is képviselik, nem?

A. R.: Más egy társulat, és más egy rendező.

hvg.hu: Az, hogy ennyit járja a világot, ad arra lehetőséget, hogy egy kicsit távolabbról nézze, mi történik itthon? Ad egy másik nézőpontot?

A. R.: Nem. Olvasom a híreket, mert érdekel, mi történik. Inkább súlyos szembesülések vannak.

Például Szöul ma körülbelül egy olyan metropolisz, mint New York, pedig 25-30 éve egy bádogváros volt. Annyi idő alatt, mint amennyi nálunk a rendszerváltás óta eltelt, fölépítettek egy működő várost és gazdaságot. És nincs olajuk, és nincs semmijük. Tehát nemhogy távolabb lennék a problémáktól, hanem az ilyen szembesülések még közelebb hozzák azokat. Megmutatják, hogy igenis lehetne valamit tenni, és hogy mi itt Magyarországon valamit nagyon nem jól csinálunk.

hvg.hu: Ez a „lehet valamit tenni” áll a tavaly megjelent – Csáki Judittal közösen jegyzett – Magánügy című kötetük középpontjában is, amelyben olyan emberekkel beszélgettetek, akik a saját kis területükön értek el sikereket. Ez az „ápolgassuk kertjeinket” lenne a megoldás? És hogy áll ez össze egy jobb társadalommá?

A. R.: Igen. Én ebben hiszek. Még akkor is, ha ma nagyon sokan azt gondolják, nem mennek el választani, mert úgyse fog történni semmi. Vagy nem mennek el, mert kiderül, kit választottak, és abból biztos baj lesz. Ezzel a Kádár-rendszerhez közelítünk. Mindenki tudja, mik a problémák, mi nem tetszik, mindenki tudja, mi a nagyon rossz, de úgy gondolják, nem képesek változtatni. Azt a stratégiát választják inkább, hogy megpróbálnak ezek között a körülmények között – amennyire lehet – ügyesnek lenni, és bíznak abban, hogy ők nem fognak sérülni. Esetleg, majd „belülről bomlasztják” a pártot. A Magánügyben leírt történetek pont arról szólnak, hogy igenis lehet tenni valamit, igenis kézbe lehet venni a dolgokat. Arról, hogy mindenki felelős a saját sorsáért. Ez persze nehéz ügy. Azért is van könnyű dolga a populista közéletnek, mert az bizony probléma, hogy rajtunk, mindannyiunkon múlhatnak dolgok. Hogy nem lehet azt mondani, kizárólag ő vagy ő tehet róla, hogy nem működnek jól a dolgok.

hvg.hu: Mint színházcsináló például, mit lehet tenni?

A. R.: Azt, hogy igazi, felelős kíváncsisággal ügyeket, helyzeteket mutatsz meg, hogy nem beszélsz mellé, hogy nem próbálsz meg hazudni saját magadnak is, hogy beszélsz az előadásaiddal és azon kívül is, hogy nem félsz. A saját szakmámban is azt látom egyébként, hogy mindenki tudja, mi jó, mi nem jó, mit szabad, és nem szabad tenni azért, hogy kapjál pénzt. Lassan-lassan ebbe már mindenki belenyugodott. Ma arról olvasok lelkes írásokat, milyen jó, hogy a szakmai szervezetek beszélnek egymással! Csodálatos! Színház szakmai szervezetek szóba állnak egymással? Miközben politikai és vallási alapon határozzák meg magukat. De ez már nem zavar senkit. Úgy teszünk, mintha valóban szakmai szervezetekről beszélnénk. Mi ez, ha nem a rendszer elfogadása?

©

hvg.hu: Kerényi Imre, Vidnyánszky Attila és mások azt állítják, hogy nekik 2010-ig volt a hét szűk esztendő, most a másik oldalnak jön el ez.

A. R.: Kinek volt hét szűk esztendő? Az említett uraknak biztos nem. Nevetséges.

A középszernek volt nehéz korábban, de most nekik nagyon jó. A hatalom ugyanis nem a minőségi embereket szereti. Most sokkal fontosabb, milyen párttagkönyvvel rendelkezel, mint hogy értesz-e a szakmádhoz. Jó orvos vagy, jó tanár vagy, de nem azt gondolod, amit én? Mehetsz! Én ilyet a Kádár-rendszerről olvastam, vagy még az azt megelőző időszakról.

hvg.hu: Átnézve az utóbbi 1-2 év önnel készült interjúit, mindegyikben van valami olyasmi, hogy „most ordítani kell”, „ezt nem szabd hagyni”, stb. Dühös kirohanások. Jól érzem?

A. R.: Én már nem vagyok dühös. Amit én gondolok a világról, azzal kisebbségben vagyok. Ha elfogadjuk a rendszert, és azon belül próbálunk meg kevésbé bekoszolódni – az ellen már nincs mit dühösnek lenni. Beállt a „boldog békeidő”. Én már nem hőbörgök. Teszem a dolgom. Ez az ország, ezt az irányt megszavazta, és szerintem még egyszer meg fogja szavazni. Tehát, lehet, hogy én gondolom rosszul, hogy mi a jó út. De én nem tudom jónak gondolni az olyan utat, ami bármilyen hűséget vár el mindentől függetlenül. Szerintem a teljesítmény számít, nem az, kire szavaz valaki. Ebből a szempontból persze nekem mindenképp jó, hogy ilyen sokat hívnak külföldre. Nem vagyok kiszolgáltatott, hogy beállok-e a sorba, vagy sem.

Én úgy látom, ebben az országban nem számítanak a tények. Itt minden csodálatos. Nem számít, ki mennyit lop, nem számítanak a gazdasági adatok, hány ember él mélyszegénységben, vagy hány ember munkanélküli. Az számít, amiben hinni akarunk. Nem számít a valóság. Én egy olyan színházzal nem tudok mit kezdeni, amiben deklaráltan nem számít a valóság.

hvg.hu: Annak is helye van, nem?

A. R.: Dehogynem. Csak az a baj, hogy ennek művészi kérdésnek kellene lenni: ki mit gondol a világról, miről kéne szólnia a színháznak. De nálunk ez politikai kérdés, sőt, hazafias kérdés vagy hitbeli kérdés.

hvg.hu: Két év múlva elvileg megpályáztatják a Nemzeti igazgatói posztját. Indul?

A. R.: Megőrültem én? Miért indulnék?

hvg.hu: Akkor három év ugyanígy jön-megy majd, szabadúszókánt dolgozik?

A. R. Persze. Én ma Magyarországon biztos nem kapnék színházat. De ha kapnék is, ugyanúgy a nulláról kellene elkezdeni felépíteni. Az csodálatos, hogy az előző Nemzetit a hiánya után körbelengi egy ilyen legenda. Sőt nem is legenda, hanem az volt a valóság. De nem lehetne ugyanott folytatni. Nulláról kéne indulni, és nem biztos, hogy sikerülne. Nem tudom, hogy meg tudnám-e még egyszer ezt csinálni.

Újra megtölti a Nemzeti Színházat Alföldi Róbert?

A színház volt igazgatója először tér vissza a most már Vidnyánszky Attila vezette intézménybe. Június 27-én újra Alföldi-rendezés a Nemzetiben.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!