„How sad are we ? And how sad have we been ? We'll let you know, We'll let you know Oh, but only if - you're really interested” Morressey
- A legromantikusabb randim volt. A fickó a társkereső hirdetésemre jelentkezett, roppant jóképűnek írva le magát. Egy kikötése volt, hogy az Árpád hídnál találkozzunk. Ácsorogtam a betonon, lestem jobbra-balra, sehol szívtipró külsejű egyén, csak egy zavaros alak lila-fehér sállal a nyakában. Azt hittem, csinosabb vagy, startolt, mikor végre rávette magát, hogy megszólítson, vicces, hogy esekben a hirdetésekben a csajok mennyit szépítenek a valóságon. Én azért megpróbáltam menteni a menthetőt, bár tudtam, hogy a kötelező egy piánál több nincs a kapcsolatunkban. Ő ne akart beülni sehová, mert szerinte a nők csak lehúzni akarják őt. Így sétálgattunk a festői környéken, a mínusz ötben. Olyan fél óra után kérdezte meg, hogy észrevettem-e, hogy elől hiányoznak a fogai. Hát, nem tudtam nem észrevenni, rögtön az első pillanatban. Büszke, széles vigyort vágott: „Soha nem fogom megcsináltatni. Egy Újpest-Fradi meccsen ütötték ki őket.” Ekkor kívántam neki sok szerencsét a párkereséshez. „Kis kurva” – hallottam még, mikor elmenekültem.
- 1986, Halásztelek, az iskolánk aulája csurig teli, hogyne, mindenkinek kötelező a megjelenés, aki nem sánta és béna, azaz aki nem tud virítani egy orvosi igazolást vagy legalábbis egy szülői papírt. Én nem tudok, de amúgy is kíváncsi vagyok az egészre, azon a szép május eleji napon ugyanis az az ígéret, hogy megtanítanak minket szurkolni. Ez jó, gondoltuk Zsuzsival, a barátnőmmel, ez csúcs, nagyon bénán szurkolunk egyébként, pedig az osztályunk fiúcsapata elég jó, legalábbis mi elég jónak tartjuk őket. Két többszörösen lebukott fiú is van közöttük, ők a tartóoszlopok, nagyok és fürgék, bár a Józsi már jó szőrös is, ami Zsuzsi szerint gond, ugyanis a szőrtelenek a véleménye szerint jobban tudnak suhanni, nem akadnak bele a levegőbe. Ki hívhatta oda a kopasz és köpcös, rocksztárnak semmiképp nem tűnő úriembert és a zenekarát? Gyerekek, a mexikói vébét gondolom együtt fogjátok nézni az apukátokkal, kezdte a hangolást. Egy ország fog a mieinknek szurkolni, ti sem maradhattok ki az ünneplésből. De nem szabad megbolondulni, törni-zúzni, láttátok-hallottátok ti is a hírekben, milyen pusztítást visznek végbe a fékevesztett gazemberek. Ne tartozzatok közéjük! A rendes szurkoló szíve a csapaté, de nem akarja agyonverni azokat, akik másnak drukkolnak! Az igazi szurkoló dalokat tanul, és megtanul józanul örülni is. Íme, mi is írtunk egy dalt, direkt a mostani VB-hez. És elénekelték. A mai napig visszhangzik a fülembe, hogy „Mexili ’86, Mexili’86 – kitört a vilábajnokság, éjjáóóó!”. És míg az osztálytársaim rigmusait, főleg azt, hogy Gá,gá,gá, buzi MTK kristálytisztán értettem, itt nem volt világos, hogy a Mexikóból miért lett Mexili. Mikor a magyartanárnőnket megkérdeztem, ő csak annyit mondott, hogy soha ne kötözködjek a művészekkel, joguk van ilyen dalt írni, ezt nevezik művészi szabadságnak. Egy életre megtanultam.
- Morressey dalát hallgatom, a világelső focidalt, a We'll Let You Know címűt. „Mind csak mosolygunk aztán, esküszöm, hogy a belépőkapuk hozzák ki belőlünk az állatot. Bárkire rászállunk, aki nem képes magát megvédeni.” Benne egy futballhuligán fejében. Nagyon hideg, ahogy megértem.
- A legfegyelmezettebb futball-fanatikus, akit valaha láttam, az anyai nagyapám volt. Miközben mosogatott, vagy mosott, vagy rendezgette a kamrát, szólt a rádió, pontosabban harsogott, hogy túljusson a hang a vízcsobogáson, befőttesüveg-zörgésen, centrifugán, az arca meg sem rezdült, csak ha a csapatának sikerült, akkor jelezte egy mosolynak aligha nevezhető valami, hogy öröm van, ujjongás van, lelkesedés. Befelé tombolás, ezt a nagyapától tanultam, ő ezt tudta minden formában, boldogságban és családi dráma közepette, nagyon kellett ismerni őt, hogy az arcáról bármit leolvassunk. Halkítsd le azt a szart, üvöltette ki a mama a nappaliból, és a papa lehalkította, próbált visszavenni a víz erejéből is, lassan tisztult az étkészlet, góóóól, hosszabbítás, vége, a polcokon rendben sorakozik az ünnepi szerviz. Később, az új lakásban a mamáé lett a hatalmas színes tévé, harsogtak a romantikus sorozatok, mama könnyezett, milyen szép pár Juanita és Desiderio, így kell élni, és jaj, papa, azonnal menj már le nekem pár almáért, és a papa megint belül történik, de megy, hozza az almát, aztán megy, mert a mama a kénes gyógyvízről megfeledkezett. Pont lemarad a gólról, üldögél a sötét szobában és a kis junoszt tévéjén, a szemcsék között már valami egészen más fut. A papa focista volt, de abba kellett hagynia, a mama nem bírta idegekkel, nem győzte cérnával az edzéseket, a meccseket, ha a papa elmegy, ki segít neki, ki van vele, ki megy le almáért és gyógyvízért, ki tartja rendben a lakást. És azok a karikalábú cimborák, nem, nem, hát mi az olyan érdekes abban a szar játékban?! Tényleg papa, miért olyan érdekes ez az egész, kérdeztem tőle sokszor. Egyszer majd, ha az öregasszony elenged, kimegyünk együtt egy meccsre, felelte, és meglátod te is! Persze ez soha nem történt meg. Jó pár résszel később Desidero elvágja Juanita torkát, mert kiderül, hogy megcsalta őt Jose-val, a papa pedig kórházba kerül, és én azóta sem néztem végig egyetlen meccset sem, és azóta is ő jut eszembe minden mérkőzésről. De ha egy kocsmában vagyok épp a közvetítéskor, csatlakozom a leghangosabb csapathoz. Kiabálok és tombolok, utólag is, a papa helyett.
