Templomba zárták a civileket és rájuk gyújtották az épületet – népirtó háború szovjet kultfilmen

A filmet összesen 30 millió néző tekintette meg, az alkotást az utolsó szovjet kultfilmként emlegették. Pedig ilyen nagyhatású filmből, amelyek nemegyszer újszerű módon nyúltak hozzá a szovjet-orosz történelem kulcskérdéseihez (lásd a polgárháború időszakához a Negyvenegyedik, a II. világháborúhoz a Szállnak a darvak), a diktatúra problémájához (Mihail Rommtól a Hétköznapi fasizmus) és a szovjet mindennapok valóságához (mint Hucijev Mi, húszévesek című filmje) volt jó pár.

Második világháborús filmekből, de ezen belül is partizánfilmekből – hiszen a Jöjj és lásd!-ot partizánfilmnek is besorolhatjuk – pedig Dunát, sőt Dont lehetne rekeszteni.

Klimov azonban úgy ábrázolta a II. világháborút, ahogy arra azelőtt, vagy mondhatnánk Gorbacsov és a glasznoszty előszelét megelőzően (az SZKP főtitkára 1986-ban hirdette meg a nyilvánosság reformját, és ekkortól használták a kifejezést) nemigen lett volna módja.

Klimov nem a Nagy Honvédő Háború dicsőségét hirdette, de még csak nem is a desztalinizáció nyomán már az 1950-es évek közepétől lehetővé váló nézőpontváltást alkalmazta, a „kisember” háborúját, az egyes ember egyéni drámáját helyezve a középpontba. Klimov filmje általános tanulságot kiáltott ki, és azokhoz szólt, akik a háborút többnyire csak hírből ismerték: a II. világháború, pontosabban a keleti front „lényegét”, véres valóságát akarta megmutatni nekik. Azt a történetet, amely teljesen más dimenzióba helyezte a keleti és a nyugati front történéseit 1941 nyara, a Szovjetunió megtámadása után, és amelynek következtében a háború a Szovjetuniótól messze a legtöbb – 20 millió feletti – halálos áldozatot követelt.

Olyan hatalmas szám ez, amely 1945 után a Szovjetunióban sem volt nyilvános. Csak Belorussziában, ahol a film játszódik, a 8 milliós lakosságból 2,3 millióan vesztek oda, vagyis a népesség közel harmada. Erről nyíltan a Szovjetunióban Sztálin, Hruscsov majd Brezsnyev alatt sem beszéltek, a szovjet vezetés számára is rendkívül kínos, kimondhatatlan volt, hogy nem volt képes meggátolni, hogy állampolgárait milliószámra gyilkolja le a hitleri Németország szövetségeseinek segítségével.

Klimov azonban egy művészileg tökéletesen megkomponált jelenetben mutatja meg egy kis belorusz falu otthon maradt lakosainak halomra gyilkolását. Előbb csak azt látjuk, ahogy a partizánnak állt fiú, Fjora hazatér Glásával a parasztházukba, amelyet üresen találnak, kistestvéreinek játékai a földre hányva, a kályhánál még meleg étel gőzölög.

Farkaséhesen enni kezdenek, majd a fiú őrjöngő kétségbeeséssel rohan el otthonról, mindenáron azt akarja hinni, hogy a falubeliek egy mocsár által védett biztonságos szigeten húzták meg magukat. Nem is néz hátra, csak Glása, aki a távolból megpillantja az egymásra hányt élettelen testeket a falu utolsó házának oldala mellett.

Később Klimov egy ukrán falu felégetését, lakosainak elpusztítását is bemutatta a németek bevonulásától kezdve. Felvonulnak a berregő járművek, teherautók, gépkocsik, oldalkocsis motorkerékpárok. Egy tiszt belép egy népes belorusz családhoz, ahol kéttucatnyian nézik félve-reménykedve, alázattal reggelit szervíroznak neki. Majd őrült kavargásban a főtérre, illetve a fatemplomba hajtják az embereket, rájuk zárják a kaput, és pokoli hangzavar közepette rájuk gyújtják az építményt. A feljegyzések szerint 628 belorusz faluban került sor hasonló jelenetekre.

Klimov tehát a hagyományos szovjet elbeszéléssel, a partizánfilmek Sztálin utáni sémáival ment szembe, hogy elmondja, a Szovjetunióban 40 évvel korábban – ne feledjük, a film a negyvenedik évfordulóra készült el! – egy népirtó háború zajlott. Olyan vérengzés, amelynek célja nem az ellenfél megadásra kényszerítése volt, hanem Európa etnikai térképének átrajzolása, amelynek során egyes népek „feleslegesnek” lettek nyilvánítva. A rendező egy német tiszt révén mondja ki ezt direkt módon, mikor a filmen is fordul a kocka, a partizánok kerekednek felül és ejtik foglyul a falu felégetőit. A tiszt azt hangsúlyozza, a gyerekeket kell mindenekelőtt elpusztítani, hogy a nép jövőjét elpusztíthassák.

Szintén tabutémának számított a kollaboráció kérdése 1945 után. Klimov filmjében erre is találunk példát: a falu felégetésekor és az elfogott németek csapatában is láthatunk olyan beloruszokat, akik együttműködtek a megszálló hadsereggel. A hivatalos álláspont szerint a szovjet katona – illetve szovjet ember – nem válhat hazaárulóvá. Márpedig ez is előfordult, tömegesen akadtak olyanok, akik – gyakran teljes joggal gyűlölve a szovjet rezsimet – ellene fordultak. A legkirívóbb ebből a szempontból nem Belorusszia, hanem Ukrajna volt, ahol az államosítást, kollektivizálást, pereket még az 1930-as évek két és fél millió áldozatot követelő hatalmas éhínsége is tetézte. Ugyanakkor Belorussziában, ahol 17 évesen maga a forgatókönyvíró is a partizánok közt harcolt, a borzalmas népirtás eleve nagyon szűkre szabta a kollaborálás lehetőségét, illetve hozzájárult a partizánmozgalom felerősödéséhez. A háború után viszont a kollaboráció kérdése a hatalom számára is rendkívül kellemetlenné vált, mivel Sztálin a Szovjetunió állami egységének megszilárdítását tekintette elsőrendű érdeknek.

Klimov tehát Gorbacsov idején megtörte a négy évtizedes csendet, és a háborúnak egy olyan kíméletlen, a szovjet állampolgárok számára is ismeretlen, megrázó oldalát és olvasatát mutatta meg.