A sötét lelkű hiphopmogul partijain fehér volt a kötelező viselet
Zenei mogulból elítélt bűnöző lett Sean Combs, az egykori hiphopkirály, aki zűrös ügyei ellenére magabiztosan hitte, hogy érinthetetlen.
Elem Klimov rendező és Alesz Adamovics forgatókönyvíró 1985 őszén mesélte el a Szovjetunió II. világháború után felnőtt nemzedékeinek a „Nagy Honvédő Háború” történetét. Az Anno Filmklubban legutóbb a Jöjj és lásd!-at vetítették.
A filmet összesen 30 millió néző tekintette meg, az alkotást az utolsó szovjet kultfilmként emlegették. Pedig ilyen nagyhatású filmből, amelyek nemegyszer újszerű módon nyúltak hozzá a szovjet-orosz történelem kulcskérdéseihez (lásd a polgárháború időszakához a Negyvenegyedik, a II. világháborúhoz a Szállnak a darvak), a diktatúra problémájához (Mihail Rommtól a Hétköznapi fasizmus) és a szovjet mindennapok valóságához (mint Hucijev Mi, húszévesek című filmje) volt jó pár.
Második világháborús filmekből, de ezen belül is partizánfilmekből – hiszen a Jöjj és lásd!-ot partizánfilmnek is besorolhatjuk – pedig Dunát, sőt Dont lehetne rekeszteni.
Klimov azonban úgy ábrázolta a II. világháborút, ahogy arra azelőtt, vagy mondhatnánk Gorbacsov és a glasznoszty előszelét megelőzően (az SZKP főtitkára 1986-ban hirdette meg a nyilvánosság reformját, és ekkortól használták a kifejezést) nemigen lett volna módja.
Anno Filmklub |
A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „A II. világháború” című évada ezúttal az elmúlt hetven évben született, a II. világháború eseményeit feldolgozó filmekből válogat 14 részben. A második vetítésen Krausz Tamás történész volt a filmklub vendége, aki Elem Klimov: Jöjj és lásd! című filmjét követően beszélt az alkotásról. |
Klimov nem a Nagy Honvédő Háború dicsőségét hirdette, de még csak nem is a desztalinizáció nyomán már az 1950-es évek közepétől lehetővé váló nézőpontváltást alkalmazta, a „kisember” háborúját, az egyes ember egyéni drámáját helyezve a középpontba. Klimov filmje általános tanulságot kiáltott ki, és azokhoz szólt, akik a háborút többnyire csak hírből ismerték: a II. világháború, pontosabban a keleti front „lényegét”, véres valóságát akarta megmutatni nekik. Azt a történetet, amely teljesen más dimenzióba helyezte a keleti és a nyugati front történéseit 1941 nyara, a Szovjetunió megtámadása után, és amelynek következtében a háború a Szovjetuniótól messze a legtöbb – 20 millió feletti – halálos áldozatot követelt.
Olyan hatalmas szám ez, amely 1945 után a Szovjetunióban sem volt nyilvános. Csak Belorussziában, ahol a film játszódik, a 8 milliós lakosságból 2,3 millióan vesztek oda, vagyis a népesség közel harmada. Erről nyíltan a Szovjetunióban Sztálin, Hruscsov majd Brezsnyev alatt sem beszéltek, a szovjet vezetés számára is rendkívül kínos, kimondhatatlan volt, hogy nem volt képes meggátolni, hogy állampolgárait milliószámra gyilkolja le a hitleri Németország szövetségeseinek segítségével.
Klimov azonban egy művészileg tökéletesen megkomponált jelenetben mutatja meg egy kis belorusz falu otthon maradt lakosainak halomra gyilkolását. Előbb csak azt látjuk, ahogy a partizánnak állt fiú, Fjora hazatér Glásával a parasztházukba, amelyet üresen találnak, kistestvéreinek játékai a földre hányva, a kályhánál még meleg étel gőzölög.
Farkaséhesen enni kezdenek, majd a fiú őrjöngő kétségbeeséssel rohan el otthonról, mindenáron azt akarja hinni, hogy a falubeliek egy mocsár által védett biztonságos szigeten húzták meg magukat. Nem is néz hátra, csak Glása, aki a távolból megpillantja az egymásra hányt élettelen testeket a falu utolsó házának oldala mellett.
Később Klimov egy ukrán falu felégetését, lakosainak elpusztítását is bemutatta a németek bevonulásától kezdve. Felvonulnak a berregő járművek, teherautók, gépkocsik, oldalkocsis motorkerékpárok. Egy tiszt belép egy népes belorusz családhoz, ahol kéttucatnyian nézik félve-reménykedve, alázattal reggelit szervíroznak neki. Majd őrült kavargásban a főtérre, illetve a fatemplomba hajtják az embereket, rájuk zárják a kaput, és pokoli hangzavar közepette rájuk gyújtják az építményt. A feljegyzések szerint 628 belorusz faluban került sor hasonló jelenetekre.
Klimov tehát a hagyományos szovjet elbeszéléssel, a partizánfilmek Sztálin utáni sémáival ment szembe, hogy elmondja, a Szovjetunióban 40 évvel korábban – ne feledjük, a film a negyvenedik évfordulóra készült el! – egy népirtó háború zajlott. Olyan vérengzés, amelynek célja nem az ellenfél megadásra kényszerítése volt, hanem Európa etnikai térképének átrajzolása, amelynek során egyes népek „feleslegesnek” lettek nyilvánítva. A rendező egy német tiszt révén mondja ki ezt direkt módon, mikor a filmen is fordul a kocka, a partizánok kerekednek felül és ejtik foglyul a falu felégetőit. A tiszt azt hangsúlyozza, a gyerekeket kell mindenekelőtt elpusztítani, hogy a nép jövőjét elpusztíthassák.
Szintén tabutémának számított a kollaboráció kérdése 1945 után. Klimov filmjében erre is találunk példát: a falu felégetésekor és az elfogott németek csapatában is láthatunk olyan beloruszokat, akik együttműködtek a megszálló hadsereggel. A hivatalos álláspont szerint a szovjet katona – illetve szovjet ember – nem válhat hazaárulóvá. Márpedig ez is előfordult, tömegesen akadtak olyanok, akik – gyakran teljes joggal gyűlölve a szovjet rezsimet – ellene fordultak. A legkirívóbb ebből a szempontból nem Belorusszia, hanem Ukrajna volt, ahol az államosítást, kollektivizálást, pereket még az 1930-as évek két és fél millió áldozatot követelő hatalmas éhínsége is tetézte. Ugyanakkor Belorussziában, ahol 17 évesen maga a forgatókönyvíró is a partizánok közt harcolt, a borzalmas népirtás eleve nagyon szűkre szabta a kollaborálás lehetőségét, illetve hozzájárult a partizánmozgalom felerősödéséhez. A háború után viszont a kollaboráció kérdése a hatalom számára is rendkívül kellemetlenné vált, mivel Sztálin a Szovjetunió állami egységének megszilárdítását tekintette elsőrendű érdeknek.
Klimov tehát Gorbacsov idején megtörte a négy évtizedes csendet, és a háborúnak egy olyan kíméletlen, a szovjet állampolgárok számára is ismeretlen, megrázó oldalát és olvasatát mutatta meg.
Zenei mogulból elítélt bűnöző lett Sean Combs, az egykori hiphopkirály, aki zűrös ügyei ellenére magabiztosan hitte, hogy érinthetetlen.
Az egészségügyi államtitkár anyja egyszer megpofozta Gyurcsányt.
Az atomerőműben súlyos a kár, de sugárveszély egyelőre nincs. Akkor minden rendben? Egyáltalán nem.
Az Oroszország-szakértő szerint a kormánymédia „teljesen nyilvánvalóan hergel és uszít”.
Eltűnésekor hawaii mintás inget viselt.
Egy sárkányszörfös jókor volt jó helyen.
Egy-egy hátúszó néha elbizonytalanítja a fürdőzőket.
Pontosan úgy működik, mint a légvédelmi rendszerek.