Cannes-ban még nem értették, miért az Én, Daniel Blake kapta az Arany Pálmát, aztán a Brexit és 2016 valósága mindenkit ráébresztett arra, hogy most különös jelentősége van egy a perifériára szorult, kiábrándult emberekről szóló, hiteles drámának. Ken Loach filmje nem fog forradalmat előidézni, de belelát azoknak a lelkébe, akiknek elegük van a megalázó bürokráciából, az anti-szolidáris intézményekből, de megőriznék méltóságukat.
"Az egyik dolog, amit mindenképp el akarsz érni a nézőidnél, hogy együtt érezzenek a szereplőkkel, hogy akiket látnak a vásznon, nem mások. Mert a sajtó egészen másképp beszél róluk: tarhálók, lusták, csalnak a segélyekkel. Ez megy mindenhol a tévében – ez fasiszta tévé, amely tárgyakká alacsonyítja és nevetség tárgyává teszi a sebezhető, szegény vagy múltbéli függőségekkel küzdő embereket. Így nem érzel velük szolidaritást, nekünk viszont épp ennek elérése volt a célunk.”
A fenti mondatokat akár bármely magyar közéleti szereplő is mondhatta volna, főleg a nem is olyan régi, hajléktalanokról közölt Tények-riport után, amelyben a fenti idézetre rímelve az egyik megkérdezett csak annyit mond az aluljárók lakóira: nem sajnálom őket, ők csinálták maguknak.
Az idézet azonban egy brit filmrendezőtől, a 80 éves Ken Loachtól származik. Attól a filmestől, aki az Én, Daniel Blake-kel talán tökéletesen keretbe foglalta pályáját. Első komoly sikere, a BBC-nek rendezett 1966-os tévéfilm, a Cathy Come Home a lakhatási és szociális problémákra hívta fel egy egész ország figyelmét egy család történetén keresztül, olyannyira, hogy több, a munkanélküliek és szegények lakhatásért küzdő szervezet alakult a film hatására, és a kérdés egészen a brit parlamentig jutott. A mostani Én, Daniel Blake sem tagadhatja motiváltságát: ötven évvel később Loach továbbra is a perifériára szorult emberekre figyel, csak ezúttal azt mutatja, milyen ára lehet annak, ha egy embert a modern bürokrácia kafkai abszurditással taszít ki magából.
A tizenkétmilliós nézettség valószínűleg elérhetetlen lesz ennek a filmnek, de az jelzésértékű, hogyan változott meg még a brit kritikusok hozzáállása is a filmhez. Míg Cannes-ban hír lett belőle, hogy a sajtószobában huhogással fogadták, amikor a film kapta Nemes Jeleséktől a legjobb filmnek járó Arany Pálmát, addig az őszi bemutató környékén már a Brexit megértéséhez szükséges alkotásként hivatkoztak Loach mozijára.
Az Én, Daniel Blake két sorsot követ: a newcastle-i, egy szívroham után a munkakeresés és a személytelen brit segélyrendszerben elvesző címszereplőét (Dave Johns stand up komikus nagyszerű alakítása), és a Londonból elköltöző, szintén az Anglia északkeleti részében lévő városban lakást kapó, egyedülálló anyáét. Kettejük barátságát, az idős férfi és Katie (Hayley Squires első komolyabb szerepe) családjának közeledését humorral mutatja be a film, hogy aztán annál szívszorítóbban tárja elénk, mennyire esélytelenek ők ketten a néha teljesen ellentmondásos elvek alapján „működő” munkaerőközvetítőknél, vagy az állami segélyrendszerben.
Blake-et például orvosa eltiltja a munkától egészségi állapota miatt, de csak akkor kaphat munkanélküli segélyt, ha igazolja, hogy munkát keres – az ördögi kör legszebb példája. Katie sem sokkal szerencsésebb, hiszen hiába kap lakást Newcastle-ben két gyerekével (azok után, hogy Londonban egy szobában éltek hosszú ideig) még a lakás fűtésére sincs pénze, mivel nem talál állást a számára teljesen új közegben.
Aki látott már Ken Loach-filmet, az nem lepődik meg az idős rendező újabb társadalmilag érzékeny témaválasztásán, de ezúttal a munkásosztályról, az elesettekről, a lenézettekről mesélő életműhöz képest is dühös és torokszorító drámát alkotott. Módszerei egy ideje nem változnak: a neorealista iskola egyik hű követője továbbra is csak nagyon szükséges esetben használ nem természetes fényt, szereplői között sok az amatőr, és a filmet időrendben forgatja le, tehát több szereplő is a jelenet közben tud meg fordulatokat, így a reakciók is sokkal valódibbak, kevésbé műviek.
Ráadásul a film forgatókönyvét író Paul Laverty konkrétan Newcastle-ből származik, a forgatás alatt simán az ismerőseibe botlott, egyszóval ismerte a közeget. De az is szimbolikus, hogy olyan amatőrök is játszanak a filmben, akiknek elegük lett a munkaügyi hivatalokban eltöltött éveikből, az ellentmondásos szabályokból, a bürokratákból, akik segítség helyett szinte csak fegyelmezik, büntetik, megszégyenítik a hozzájuk érkezőket.
Az Én, Daniel Blake – Loach gyengébb filmjeivel szemben – kevésbé demagóg, inkább hagyja, hogy a valós életutakból összeálló történet hol gyomorszorító mozzanatokkal, hol az abszurditásig vitt bürokratikus szituációkkal ingerelje, idegesítse, netán hassa meg a nézőt.
Külföldről és itthonról is olyan hírek érkeznek, hogy a film végén döbbent csend ül a mozik nézőterére, ami egyáltalán nem csoda – Loach mestere a hétköznapi figurák felépítésének, így legfőbb célját, a szolidaritás érzetének feltámadását a nézőkben, simán eléri.
De ennél többet is elér, hiszen attól függetlenül, hogy néhány jelenet láttán a newcastle-i munkaügyi hivatal munkatársaival is kérdés nélkül üvöltöznénk, azt is megmutatja: tenni akarással, apró, akár családok közti szerveződéssel a méltóságunkat még egy ennyire személytelen, ilyen bürokratikus rendszer sem veheti el.
Az Én, Daniel Blake december 1-től látható a magyar mozikban.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
Ma egy éve szűnt meg a kötelező akciózás, a kormány azonban nem tudta elengedni, továbbra is hatósági eszközökkel próbálja alacsonyabban tartani az árakat. De sikerült?
Az Ügyvédkör elnökét és egy volt belügyminisztert kérdeztünk.
Dr. Kincse Csongor arról beszélt, hogy nem kapott egyértelmű választ, amikor a munkába állásról érdeklődött.
Még mindig téma a szombati budapesti Pride a világsajtóban.
A szakértő szerint Európa vezetői végre ráébredtek a geopolitikai veszélyekre.
Majorosi Marianna Orbán Viktor videója alatt írta meg a véleményét.
A gyanúsított és az áldozat együtt indult Nagykanizsáról Ausztriába.
