"Az egyik dolog, amit mindenképp el akarsz érni a nézőidnél, hogy együtt érezzenek a szereplőkkel, hogy akiket látnak a vásznon, nem mások. Mert a sajtó egészen másképp beszél róluk: tarhálók, lusták, csalnak a segélyekkel. Ez megy mindenhol a tévében – ez fasiszta tévé, amely tárgyakká alacsonyítja és nevetség tárgyává teszi a sebezhető, szegény vagy múltbéli függőségekkel küzdő embereket. Így nem érzel velük szolidaritást, nekünk viszont épp ennek elérése volt a célunk.”

A fenti mondatokat akár bármely magyar közéleti szereplő is mondhatta volna, főleg a nem is olyan régi, hajléktalanokról közölt Tények-riport után, amelyben a fenti idézetre rímelve az egyik megkérdezett csak annyit mond az aluljárók lakóira: nem sajnálom őket, ők csinálták maguknak.

Az idézet azonban egy brit filmrendezőtől, a 80 éves Ken Loachtól származik. Attól a filmestől, aki az Én, Daniel Blake-kel talán tökéletesen keretbe foglalta pályáját. Első komoly sikere, a BBC-nek rendezett 1966-os tévéfilm, a Cathy Come Home a lakhatási és szociális problémákra hívta fel egy egész ország figyelmét egy család történetén keresztül, olyannyira, hogy több, a munkanélküliek és szegények lakhatásért küzdő szervezet alakult a film hatására, és a kérdés egészen a brit parlamentig jutott. A mostani Én, Daniel Blake sem tagadhatja motiváltságát: ötven évvel később Loach továbbra is a perifériára szorult emberekre figyel, csak ezúttal azt mutatja, milyen ára lehet annak, ha egy embert a modern bürokrácia kafkai abszurditással taszít ki magából.

A tizenkétmilliós nézettség valószínűleg elérhetetlen lesz ennek a filmnek, de az jelzésértékű, hogyan változott meg még a brit kritikusok hozzáállása is a filmhez. Míg Cannes-ban hír lett belőle, hogy a sajtószobában huhogással fogadták, amikor a film kapta Nemes Jeleséktől a legjobb filmnek járó Arany Pálmát, addig az őszi bemutató környékén már a Brexit megértéséhez szükséges alkotásként hivatkoztak Loach mozijára.

Az Én, Daniel Blake két sorsot követ: a newcastle-i, egy szívroham után a munkakeresés és a személytelen brit segélyrendszerben elvesző címszereplőét (Dave Johns stand up komikus nagyszerű alakítása), és a Londonból elköltöző, szintén az Anglia északkeleti részében lévő városban lakást kapó, egyedülálló anyáét. Kettejük barátságát, az idős férfi és Katie (Hayley Squires első komolyabb szerepe) családjának közeledését humorral mutatja be a film, hogy aztán annál szívszorítóbban tárja elénk, mennyire esélytelenek ők ketten a néha teljesen ellentmondásos elvek alapján „működő” munkaerőközvetítőknél, vagy az állami segélyrendszerben.

Blake-et például orvosa eltiltja a munkától egészségi állapota miatt, de csak akkor kaphat munkanélküli segélyt, ha igazolja, hogy munkát keres – az ördögi kör legszebb példája. Katie sem sokkal szerencsésebb, hiszen hiába kap lakást Newcastle-ben két gyerekével (azok után, hogy Londonban egy szobában éltek hosszú ideig) még a lakás fűtésére sincs pénze, mivel nem talál állást a számára teljesen új közegben.

Aki látott már Ken Loach-filmet, az nem lepődik meg az idős rendező újabb társadalmilag érzékeny témaválasztásán, de ezúttal a munkásosztályról, az elesettekről, a lenézettekről mesélő életműhöz képest is dühös és torokszorító drámát alkotott. Módszerei egy ideje nem változnak: a neorealista iskola egyik hű követője továbbra is csak nagyon szükséges esetben használ nem természetes fényt, szereplői között sok az amatőr, és a filmet időrendben forgatja le, tehát több szereplő is a jelenet közben tud meg fordulatokat, így a reakciók is sokkal valódibbak, kevésbé műviek.

Ráadásul a film forgatókönyvét író Paul Laverty konkrétan Newcastle-ből származik, a forgatás alatt simán az ismerőseibe botlott, egyszóval ismerte a közeget. De az is szimbolikus, hogy olyan amatőrök is játszanak a filmben, akiknek elegük lett a munkaügyi hivatalokban eltöltött éveikből, az ellentmondásos szabályokból, a bürokratákból, akik segítség helyett szinte csak fegyelmezik, büntetik, megszégyenítik a hozzájuk érkezőket.

Az Én, Daniel Blake – Loach gyengébb filmjeivel szemben – kevésbé demagóg, inkább hagyja, hogy a valós életutakból összeálló történet hol gyomorszorító mozzanatokkal, hol az abszurditásig vitt bürokratikus szituációkkal ingerelje, idegesítse, netán hassa meg a nézőt.

Külföldről és itthonról is olyan hírek érkeznek, hogy a film végén döbbent csend ül a mozik nézőterére, ami egyáltalán nem csoda – Loach mestere a hétköznapi figurák felépítésének, így legfőbb célját, a szolidaritás érzetének feltámadását a nézőkben, simán eléri.

De ennél többet is elér, hiszen attól függetlenül, hogy néhány jelenet láttán a newcastle-i munkaügyi hivatal munkatársaival is kérdés nélkül üvöltöznénk, azt is megmutatja: tenni akarással, apró, akár családok közti szerveződéssel a méltóságunkat még egy ennyire személytelen, ilyen bürokratikus rendszer sem veheti el.

Az Én, Daniel Blake december 1-től látható a magyar mozikban.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!