hvg.hu: „Megsebzett elbeszélő” – ez volna ön, legalábbis a Déry-díj átadásakor ekként aposztrofálták a méltatásban.

Selyem Zsuzsa: Semmivel sem vagyok sebzettebb, mint bárki más, akinek egy lehangoló, mert nem értelmesen kitalált, hatalmi céloknak alárendelt és alárendelő iskolában kellett szocializálódnia, ahol inkább elzárták a csodás ismeretektől, mintsem barátságosan megtanították volna közlekedni közöttük. És persze, akinek a szüleit még rémesebb intézményekben nevelték, barátait dettó, s így tovább. De ha csak ezt akarnám elmondani, eszembe nem jutott volna prózát írni, arról nem is beszélve, hogy milyen vacakul érezném magam tanárként. Csakhogy én valahogy alapból szeretek tanítani, ezt megelőzően tanulni, kíváncsi vagyok az új dolgokra, egyáltalán, nem csak hiszem, hanem bizonyítani is tudom, hogy van új a nap alatt.

Selyem Zsuzsa

Stiller Ákos

hvg.hu: Ez egy könnyed és elegáns válasz volt. De "hova rakod akkor a szenvedést?” – hogy egy Radnóti Sándorról írt értekezésének címével szembesítsem.

S. Zs.: A hova mellett a mikor is kérdés. Különféle korokban más-máshová rakták, Radnóti Sándor id. Bruegel Ikarosz bukása című képére hivatkozik, amelyen Ikaroszból csak egy tengerben kalimpáló lábat lehet látni, viszont egészen közelről láthatunk egy szántóvetőt, néhány birkát, hajókat, szóval a kisbetűs életet. Nekem ez tetszik, mert egyszerre kerüli el a szépelgést, miszerint minden pompás, úgy ahogy van, és ha valakinek nem tetszik, vessen magára, ugyanakkor a szenvedés delejező és bénító hatásának is ellenáll.

hvg.hu: Új, Moszkvában esik című műve egyszerre szürreális látomás állat elbeszélőkkel, miközben egy családtörténet is.

S. Zs.: A család úgy jött a képbe, hogy nagyapám le akarta diktálni nekem az életét, jó régen volt az is, aztán amit írtam abból a régi hangfelvételből kiindulva, valamiféle állati komédia lett. Egy rémálom, ami jól végződik, egy kis apokalipszissel. Az állatok és egy hemlokfenyő mondják el a sztori nagy részét. Valamiféle fordított antropomorfizálást próbáltam ki, vagyis nem az érdekelt, hogy milyen emberi tulajdonságokat passzírozzak bele az állatokba az olvasók erkölcsi nemesítése kedvéért, hanem azt néztem meg, mi látszik az emberből és az ő nagytörténeteiből az állatok felől. Hogy milyen lehet a szaga az árulásnak, milyen a csendje a kilakoltatás utáni reggelnek. Vagy hogy milyenek azok az emberek alapította intézményszerűen működtetett dolgaink, amelyek az állatokkal kapcsolatosak. Az első történet vadászatról szól, az utolsó cirkuszról. Közöttük gyöngybagoly mesél a Moulin Rouge-ról, poloska a börtönről, macska a munkatáborról, én a pénzhamisításról, légy a humánok házasságáról és gyermeknevelési készségeiről.

hvg.hu: Nem látom egy tipikus erdélyi szerzőnek.

S. Zs.: Dolgozom rajta.

Stiller Ákos

hvg.hu: A toposzokban és az irodalmi kánonokban – és persze ez is közhely – sokszor magánmitológiákkal támad az erdélyi irodalom, de önnél ennek kevés, vagy éppen ironikus nyoma van. Mintha szembemenne ezzel a szcenárióval.

S. Zs.: A magánmitológiákat nem nagyon tudom megkülönböztetni az öntetszelgéstől, és arra azért kár volna még törekedni is. Persze nekem könnyű, előbb matematikából diplomázva élből kissé rosszhiszemű vagyok a szédítéssel szemben, viszonyom az irodalomhoz vadabb; konvencióiról előbb meg kellene győzzön, ahhoz, hogy elfogadjam őket. De inkább azt tapasztalom, hogy az erdélyi pátosz egy jól jövedelmező stratégia adott célcsoport számára, amely mindig ugyanazt a jól bevált székelykaput és balladai homályt akarja a pénzéért.

hvg.hu: Identifikációjában csak jelent valamit.

S. Zs.: Hát igen, mindenki születik valahol, ez az erdélyiség az egyik adottságom, hamuban sült pogácsám és púp a hátamon. Annyit foglalkozom vele, amennyiért felelősséget tudok vállalni. Mondjuk egyetlen fáért, hogy ne vágják ki, mert hiába a vadregényes Erdély-kép, ha az országutakon szinte folyamatos sorban húznak el a faszállító kamionok. Vagy egy gyerekért Kolozsváron a Critical Massen, hogy ha elfárad, legyen, ki megálljon vele. Ezek persze helyzetek, hol adódnak, hol nem, az identitással nem megyek sokra, az inkább elzárna másoktól. Vagy beleűzne valamiféle szerepbe, ami prímán működtethető, csak semmi köze a valósághoz.

hvg.hu: Tandori Virginia Woolfról írt könyvét bírálta a női szerepek félreértése miatt.

S. Zs.: Magyarul még majdnem mindenki fél a farkastól, aminek részben az is az oka, hogy a farkast, mármint Woolfot többnyire megszépítve, elbonyolítva fordították, még az irónia nagymestere, Tandori is. Mintha magyarul attól tartanánk, hogy egy szerző, ha nő, valahogy nagyon más, nagyon kusza, hogy ne mondjuk, „khtonikus”. Ez a rémisztő görög szó simán azt jelenti, hogy alvilági, földhöz ragadt. A könyvpiacnak is jól jön ez, mert lett egy jó kis ellenség, akivel szemben összezárhatunk, és csak azért is butácska nőcis irodalmat adunk ki, ami egyszerre csak egyetlen dologgal foglalkozik, ráadásul az az előnye is megvan, hogy kétszer, tiszta ingyen senki nem bírná elolvasni, mint mondjuk Virginiát. Vagy az Egy talált tárgy megtisztítását Tandoritól.

Stiller Ákos

hvg.hu: Az ellenállás, a kisebbségi lét valóban jobb, akár briliánsabb műveket eredményezhet? Kafka és Bodor példája ezt mutatja.

S. Zs.: Nem gondolom, hogy teher alatt nő a pálma, szabotálom is ezt a metaforát, ahol érem. A jogfosztottság leglátványosabb eredménye a ressentiment, az önsajnálat és a másokkal szembeni gyanakvás kombója. Speciális műfaja az összeesküvés-elmélet, speciális attitűdje a felelősséghárítás. Ami mégis jó lehet a kisebbségi létben, az az, hogy nincs komfortzóna. Persze többnyire van, nem könnyű ellenállni a sértettség és a búbánat kényelmének. De ez mindenféle kisebbség számára kihívás, legyen az szexuális, gazdasági, táplálkozási, bármilyen kisebbség. Bodor Ádám és Kafka azért is zseniális írók, mert a nyelvet nem mint adottságot használják, hanem mint amit újra meg újra ki kell találni. Nem a komfortzónájukban írtak, hanem annak a tapasztalatából, hogy az anyanyelvem is idegen. Van erről Kafkának egy naplóbejegyzése, körülbelül úgy szól, hogy naponta úgy kell kimennem az utcára, hogy előtte magamnak kell megvarrnom a kabátom, elkészítenem a kalapom.

hvg.hu: Művei hiába prózák, azok meglehetősen költőiek. Viszont publicisztikáiban a harcos, politikus, nagyon is racionális Selyem Zsuzsa áll előttünk, aki akár Verespatak, akár a rasszizmus ügyében is megszólal.

S. Zs.: Harcolok én a prózákkal is, ha harcnak a tehetetlen áldozatlét megszüntetését és a fennálló ostoba konvenciók lebontásával való foglalatoskodást értjük. Inkább ott a különbség, hogy míg a ciántechnológiás nemesfémbányászat teljes élőhelyeket számol fel, ezzel meg nagyon sokakat érint, és most, in real time kell lépni ellene, a prózában úgy tűnhet, hogy van idő. Nincs már sok idő ott sem, de a próza – mondjuk a költészet is – csinál időt.

hvg.hu: Az előbbi „ellenálló” irodalmi felsorolásból kihagytuk Kertész Imrét, akihez különösen sok szál fűzte, sőt személyes kapcsolat is.

S. Zs.: Írtam a könyveiről, interjút készítettem vele 2003-ban Berlinben, majd még egyszer Szigligeten, talán ebben mondta azt, hogy ő „örömből írt”. Ez igen, gondoltam, ez így komoly. Az öröm megerősít, a nyomorult hatalmak nehezebben találnak fogást rajtad.

Stiller Ákos

hvg.hu: Pedig Kertész nem az öröm, sokkal inkább a személyes drámák írójaként híresült el, persze ez megint egy közhely, ami lehet, téves is.

S. Zs.: Amikor már betegsége miatt nem tudott kimozdulni, viszonylag rendszeresen meglátogattam. Volt a könyvespolcán egy kis fotó egy Joyce- vagy Lennon-féle szemüveges férfiról, kérdeztem, ki ő? Szomory Dezső, éhen halt, válaszolta ugyanazzal a levegővétellel. Elég riadt képet vághattam, mert mesélni kezdte, hogy Szomory a Margitszigeti Nagyszállóban lakott, míg jól ment sora, s ahányszor sétálni indult, követte őt a sleppje. Szomory ment elöl, és időnként felüvöltött: „Ki a világon a legnagyobb író?”. Mire a többiek kórusban válaszolták: „Dezsike”. Aztán kis csengőjével az ápolónőt hívta, és ha ő esetleg késlekedett, Imre azt mondta: „mit tegyünk, beleszeretett a mosógépbe”. Nagy játékos volt. Könnyen barátkozott, ha azt érezte, hogy szeretik, de két – még inkább egy – szóban intézte el azokat, akiket álszenteknek, helyezkedőknek vagy együgyűnek talált.

hvg.hu: Mit gondol arról, hogy az irodalmi elit egy emberként ugrott rá arra a tűpontos megállapítására, hogy a Sorstalanság nem is annyira a vészkorszak, hanem a kádárizmus regénye? Ez nem tetszett azoknak, akik Kertészt, ahogy ő fogalmazott szintén, a holokauszt bohócának szerették láttatni.

S. Zs.: Részint fogtam a fejem, hogy ó, te drága, szegény magyar irodalom, miért érzed úgy, hogy egyik diktatúra független a másiktól, és nem ugyanaz a házmester – vagy egyetemi tanár – volt előbb náci, utóbb komcsi denunciátor? Részint meg esszét írtam Kertész diktatúraképéről. De a nehezebb, ugyanakkor felszabadító rész a harmadik, annak a felismerése, hogy mint Köves, én is részese voltam az életem ellen szőtt összeesküvésnek. Mostanában meg a bohócokat tanulmányozom, ki tudja, mi lesz ebből is.